Hiánypótló kis kötet, és én vagyok a menő, mert megvan nekem itthon, ráadásul csak ötven forintomba került!
Egy ideje értetlenkedek már, hogy mit esznek ezen a Pindaroszon a magyar klasszikusok. Kölcseytől, Hamvastól kapásból tudom idézni Pindarosz dicséretét, de ha kicsit akarnám, tuti, hogy Petőfinél, Aranynál, Jókainál stb. is találnék utalásokat arra, hogy húdemekkora költő volt ez az ember. Miközben összesen annyit csinált, hogy versenyjátékok győzteseihez írt ódákat. Illetve kardalokat. Megrendelésre.
Mondjuk, ha kizárólag olyan műveket akarnék olvasni, amelyeket nem pénzért írtak, elég hamar könyv nélkül maradnék, szóval ez utóbbi nem zavar… de mi lehet olyan túlvilágian-klasszikusan jó egy futóbajnokhoz írt versen?!

…szóval azért kezdtem én el ezt a kicsi kötetet olvasni, mert kényelmesen rövidke, ráadásul formára is amolyan kézbe simuló fajta, meg a fordítók neve is minőséget jelez, aztán ötven forintért is adták, és ha már takarítás közben megtaláltam, na, lássuk, mit tud ez a Pindarosz. Meg a többi, mert Pindarosz versei összesen ötvenöt oldalt tesznek ki a kötetből.*

Nos, mindenekelőtt… asszociálni tud. Leginkább olyan avantgárd módra. Volt vers, amelyiknek az első három versszakát négyszer is végigolvastam, mielőtt feladtam, hogy értsem, miről van szó. Nem mintha zavaros lenne, csak… csak avantgárd. „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.” Az egyik sorban még Árkádiánál tartunk, a következőben egy allegorikus gálya horgonyoz, majd következik egy fohász Poszeidónhoz (benne virágokkal), és hopp, vége a versnek. De azért tetszett. Nem is kicsit. Láthatóan harcolt a szöveggel mind a két fordító, és fogalmam sincs, mit sikerült belőle visszaadni, mit nem, de hogy a képalkotó ereje átjön, az fix. És szép. Nagyon, de nagyon szép. Ha nem értem, akkor is. Általában egyébként nem veszélyes, második olvasásra többnyire felfogtam, miről van szó.
Most már azt is értem, mitől lett akkora szám, mitől klasszikus. Nem egyszerűen alkalmi verseket költ, nemcsak versenygyőzteseket ünnepel. Hanem mítoszokat dolgoz fel. Minden győztesnek olyan verset ír, amelyben az illető saját hazájának (értsd: városállamának) saját mítoszai szerepelnek, így kell hozzá a mitológiai háttér, bár a könyv végén levő magyarázatok nagyon sokat segítenek. Olyan történeteket használ fel, amelyek a maga korában mindenkinek a könyökén jöttek ki – éppen ezért azt csinál velük, amit ő éppen akar. Úgy csavarja ki a mítoszokat, ahogy neki tetszik: dicsérni is tud velük, de ironizálni is, többnyire pedig mesélni, úgyis csak a vers elején meg a végén várták el, hogy a kocsihajtót zengje. Ebben is avantgárd.
Vagány figura lehetett. Mert különbözni a többiektől, és még jól is csinálta.
Nem állítom, hogy mostantól rajongok. Távolról sem. De legalább tudom, hogy szeretném még sokszor újraolvasni; ez is valami. Alább idéztem azt a versrészletet, amelyik a legjobban tetszett: hátborzongató, főleg a második fele. Ja, és megvan, mit szeret rajta – mármint Pindaroszon – Hamvas Béla: az eleusziszi misztériumokat.

Pindarosz: Három Thrénosz-töredék (Thérónhoz)

                            I.
        Nekik ott az éji sötétet alant
        a nap heve fényli be, és
        városuk előtere szép bíborhimü rózsaligetben,
        cédrusok árnya alatt van, ahol
        arany gyümölcstől roskadoznak mind a fák.
        Ez testgyakorlásban leli gyönyörüségét,
        az lovon, míg
        amazok lantpöngetésben, kockavetésben… Örök
        bőség virágosul körükben.
        És mézizek illata leng a tájon át,
        és messze sziporkázó, örök áldozat ég
        oltárukon isteneiknek.
És fodrozatlan, tükörsima folyamok hömpölyögnek, s a megboldogultak
örömüket lelik az emlékezésben, a multról, jelenről való csevegésben,
elmennek egymás mellett, vagy együtt időznek,
        s boldogok, amért megélték a bajtemető Avatást…
A harmadik út azoké, akik vétkeztek és szentségtelenül éltek: a lelkük
sötétségbe, s feneketlen szakadékba taszíttatik,
        honnan sima hömpölygéssel végtelen
        sötétet okádnak a tinta-nagy éj vizei.

Jánosy István fordítása

A kötet verseinek majdnem a fele tőle való, a többieknek így jóval kevesebb hely jut, mondjuk, a legtöbb belevett költőtől nem is maradt fenn sokkal több. A koncepció egységes: a közösségi költészet alkotásait válogatták be a kötetbe, elsősorban kardalokat. A középiskolából ismert nevek tehát hiányoznak, kivéve Szimónidészt, tőle legalább azt a bizonyos kétsorost mindenki ismeri. Komoly meglepetés háromszor ért: Először, mikor kiderült, hogy Arión (igen, a delfines) tényleg élt, és verset írt, és a verse fennmaradt (delfinekkel), és még tetszik is.

Arión: Ó, legmagasabb…

Óh, legmagasabb
isten, aranyszigonyú Poszeidón!
Vemhes vizeken ki a Földet
tartod és kopoltyusok víg
kartánca bozsong körülötted:
virgonc uszonyokkal üdén
szökken fel a vízen a sok fitos
orrú, libabőrnyaku, fürge kölyök – zenelelkű
delphinek: vizi neveltjei
tündér Néreidáknak, a-
kiknek anyja Amphitríta.
Ők hoztak el engem Tenaroszba, Pelopsz-földre,
hogy Szicília tengere hányta-dobálta a testem:
hordoztak ív-hátukon engem,
átnyesegetve a Néreisz-
sík soha nem tiport barázdáit, s miután
ármányos haramják a pohos hasu
gályárul a bíbor tengerárba dobtak.

Jánosy István fordítása

Másodszor, mikor a végjegyzet arra utalt, hogy Goethétől a Vándor éji dala mintha egy ókori görög vers parafrázisa lenne – és tényleg:

Alkman: Szúnynak a hegyek…

Szúnynak a hegyek ormai, tinta szakadékok,
szirtfokok, s szurdékzugok, s a
lomb, s kit a Földanya hizlal: a porba' csúszva-mászók,
erdők riadt vadnépe, méhrajok, s a
bíbortüzü tengeri mélyben a szörnyek,
szúnynak a szárnyemelintő
vadmadarak fajai.

Jánosy István fordítása

Harmadszor, mikor a végén felbukkant egy Timótheosz nevű, számomra tökéletesen ismeretlen nevű költő, akinek már elég fáradtan olvastam azt az 1 db versét, és mégis hatott, ütött, tetszett. Még vadabbul asszociál, mint Pindarosz, erős ő is, csak másképpen – lezárásnak kiváló. Idézni nem tudom, ahhoz túl hosszú.

…és annyira szép ez az egész. Így egyvégtében végigolvasva, két este alatt, még fáradtan is. Át van itatva tengerrel, fénnyel, arannyal, magassággal, széllel, mézzel, ibolyavirág színével és illatával. Annyi zene van benne, ütem és tánc. És még akkor is, ha éppen ijesztő vagy keserű – annyi derű:

Szimónidész: Danaé (Thrénosz-töredék)

– —- – —-
Hogy a szépmivü sajkában a szél
fütyülőn tovavitte, s a hánykódó tarajú víz:
rémület ülte szivét meg, az arcán könnye ömlött,
Perszeuszát megölelve kezével, így nyögött: "Fiam,
engem ez vész elemészt, te meg alszol,
tejízű feledés-nyügözött… …Szunnyadozol csak
ércszögü deszkakoporsód
mélyein, éj kormába takarva, lilás homályba…
Átcsap fölötted a víz: tajtéktaréjra,
fütyülő szélre te nem is hederítsz. Bánod is azt!
Csak szúnysz tünde biborhímü ruhádba' ….Csupán
csinos arcod kandikál ki.
Ha tenéked iszonyu volna ez
iszonyu vész: csöpp füled szómra kicsit figyelne!
Akarom: szúnyj, kicsi fiam! Aludjon a tenger
és e végtelen éji rém!"
Ó, Zeusz atya, küldenél bár mentő fordulatot reánk!
Ám, ha szerénytelen a szavam és merész:
a kis fiamért bocsáss meg nekem!
– —- – —-

Jánosy István fordítása

De ne csak a versekről szóljak. A kötetnek legalább a harmadát a magyarázatok teszik ki, és erre nagy-nagy szükség is van. Jánosy Istvánt, az egyik fordítót dicsérik. Ő írta a részletes bevezetőt, amelyet kivételesen nagyon, de nagyon ajánlok olvasásra, mert tömény kultúrtörténet.** Még töményebb és érdekesebb a végén a „Magyarázatok és életrajzok” egész kis tanulmánnyá kerekedő bevezetése az ókori görög zenéről, amelyet szintén érdemes a versek élvezete előtt elolvasni. Na jó, a verstanos szakasz átugorható. De a többi szakasza ismeretterjesztő stílusban jó sokat elmond arról, milyen szoros egységben kapcsolódott össze az ókori görög költészetben szöveg és zene, mennyire másképpen gondolkodtak ők a költészetről/zenéről, mint mi, mennyire mást vártak tőle, másképpen reagáltak rá, és még másféle hangsorokat is használtak, amelyekhez nekünk már fülünk sincs. Ezek tényleg, de tényleg komolyan vették, hogy a zene mágikus erő, akármilyen földhözragadt módon gondolkodtak is egyébként. De jó… 
Szóval ezt először, hogy az ember értse is, amit olvas. Aztán az első verseket… aztán a jegyzeteket… aztán a verseket újra… Lassú munka, de megéri, és végül is tényleg nagyon kicsike, rövid könyv, újraolvasásbarát.

* Magyar nyelvű Pindarosz-összest (illetve azt, amit a Pindarosz-összesből pár ezer év alatt nem fogyasztott el a vasfogú idő) kilencven éve nem adtak ki, és amit kilencven éve kiadtak, hozzáférhetetlen. Nehezményezem.
** A vége felé némi kötelező marxista áthallásokkal (vö. ezzel, 1. bek.), de annyit ki lehet bírni, mégiscsak 1960-ban készült a kötet. Ennek megfelelően bele is adták, amit kellett, ízléses küllemű, tartós kiadás, meg se látszik rajta az az ötvenhét év.

Ezt 2017. március 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9