Könyvtári selejtezésből mentett, vékonyka kötet, inkább csak füzet, kívülről alig mutat valamit, ugyan hány olvasója lehetett. Vagy inkább hány nem. Pedig megérdemli, hogy lapozgassák. Nemcsak Rilke kedvéért. 

Kányádi Sándor kiválasztott tíz verset a Képek könyvéből, és úgy rendezte el őket, hogy történetet adjanak ki: egy magányos öregember visszaemlékezéseit. Plugor Sándor furcsa, kuszának tűnő grafikái pedig túlnőnek az illusztrációk általános szerepén: egész oldalakat, oldalpárokat kitöltő képekben mesélnek el egy nagyon hasonló történetet, amely ugyanúgy a halál felé vezet. Mégsem komor a kötet hangulata, inkább melankolikus.

Azt szeretem Rilke verseiben, hogy személytelenek, elvontak. Még amelyik vallomásnak tűnik („Elalvás előttre”), abban is túlteng a filozófia, azok pedig, amelyekben nincs is egyes szám első személy, tényleg teljesen képszerűek, vagy inkább tárgyszerűek, megállnak magukban, mintha az olvasónak ajándékozták volna őket, kezdjen velük, amit akar. Kányádi történetet mesél velük. Én naponta olvastam el egyet-egyet, hogy tovább tartson, így csak utólag fogtam föl, hogy akár össze is függhetnek. Igazából mindegyiket önálló világnak tekintettem. Így a melankóliát is kevésbé érzékeltem, hiszen csak utólag vettem észre a mintát, a szépség szétosztásától a nagy halálig. Nem is nyomasztott annyira. Mondjuk, szerintem nem a nyomasztás a cél, inkább az, hogy az ember elfogadja a megérthetetlent.

Szeretem a kétnyelvű köteteket, főleg, ha valamit konyítok a másik nyelvhez is: mégiscsak az eredeti mond a legtöbbet, de nem vagyok magamra hagyva az értelmezésével, segít a fordítás. Most különösen büszke voltam magamra, hogy egész jól megy a német, ahhoz képest, hogy majd húsz éve volt utoljára nyelvkönyv a kezemben. A fordítást nagyon pontosnak találtam, látszott, hogy mennyit dolgozott rajta Kányádi. Egy-két helyen valahogy erőltetettnek tűnik a magyar szöveg (fogalmam sincs, én hogy tudtam volna megoldani a helyében), de többnyire természetesen gördül, és az eredeti szépségét is vissza tudja adni. 

A néhány vonallal megrajzolt grafikák által bemutatott történet – az tényleg nyomasztó. Eleinte öreg férfiak és ruhátlan fiatal nők tűnnek fel rajtuk, de nem úgy, ahogy várná az ember: egyikük sem néz a másikra, mintha nem is egy térben volnának. Némelyik képről a nő teljesen hiányzik is, helyette madár, csónak, homokóra tűnik fel. Aztán hirtelen egyazon térbe kerülnek a férfi és a nő, de már mindketten öregek. Lehetne ezeknek a képeknek derűs hangulatuk is – nincs. Végül a férfi egyedül marad a halállal. Jók a rajzok, esztétikusak. De inkább a verseket szeretném, köszönöm. 

A nyugalom megzavarására alkalmas mondatok következnek (egy egyébként természetes és bizonyos korig abszolút egészséges jelenségről): Azt meg sose gondoltam volna, hogy férfi költőtől fogok olyan verset olvasni, amelyik nemhogy a maga helyén kezeli a menstruációt, hanem még szentségként is kezeli. Azt még én is túlzásnak találtam – de nem esett rosszul. 

Pontszám: 10/10