„De a mese megmarad” – ezt a mondatot jól választotta meg a fülszöveg írója. Mottója lehetne az egész könyvnek. Jöhet északi szél, ördög vagy trágyabogár, megfagyhat a föld, eldurvulhat a lélek és elsorvadhat a szerelem, de a mese, az megmarad. Szól gyenge, szelíd virágokról, szeretetről és türelemről éppúgy, mint északi szélről, ördögről, trágyabogárról, fagyról, durvaságról, a szerelem megszűnéséről – de mindig mese marad.
„Irodalmi mese” – így nevezik azt a műfajt a lettek, amelyben Anna Sakse (is) alkotott. Kārlis Skalbe találta ki a XX. század elején (itt írtam a meséiről), és ő vitte először sikerre. Anna Sakse méltó folytatója ennek a hagyománynak.

Nagyon meg lennék lőve, ha pontosan el kellene magyaráznom, mi az az „irodalmi mese”, bár mióta egy kötetnyi Skalbét elolvastam, bárhol felismerem. Talán akkor járok az igazsághoz a legközelebb, ha azt mondom: fog az író egy ősi mítoszt, lehetőleg szomorút (van miből válogatni), és újraírja azon a síró-nevető, komolykodó-modern nyelven, amelyen a mai gyerekek is értenek, de egyúttal úgy, hogy Isten őrizz, hogy gyerek kezébe adja az ember. Még az is előfordulhat, hogy nem lehet eldönteni, ki a jó és ki a gonosz.

Némely mese bevallottan ókori mítoszokból készült parafrázis – felbukkan Narcissus és Hyacinthus története Ovidiusból, persze jócskán átírva, de roppant ügyesen, egyszerre okozva meglepetést és nyújtva a felismerés örömét –, de még azok között is, amelyek nem parafrázisok, tetten érhető Ovidius módszere: a hóvirág, a sisakvirág, a napraforgó és társaik komplett eredetmítoszt kapnak, egyszerre modern és mesei körülmények között. Máskor, ha idegen talajból átültetett virágokról (magnóliáról, forszteriánáról) esik szó, érezhetően távoli népek meséit dolgozza át Sakse lett mesékké.
Szinte állandó védjegyük ezeknek a meséknek a folyamatos átváltozás, amely egy pillanatig nem áll meg. Ettől jók a szövegek. A virágok és az emberek minduntalan áttűnnek egymásba. Úgy lehet bennük felismerni a körülöttük élő embertípusokat, hogy végig megőrzik virágtermészetüket, és úgy lehet bennük megtalálni a kertből, árokpartról ismerős virágok jellegzetességeit, hogy közben nagyon is emberiek.

Viszont egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan mese van ebben a kis kötetben, amelyet minden további nélkül felolvasnék a gyerekemnek. Aztán persze lehet, hogy tévednék, ha abból indulnék ki, hogy én nem tudtam elviselni gyerekkoromban „A kis hableány”-t, mert fel voltam háborodva a végétől. A gyerekem nem én leszek; elképzelhető, hogy neki a rosszul (vagy inkább melankolikusan) végződő mesék is nagyon fognak tetszeni, nemcsak azok, amelyek viccesek (mert olyan is van), vagy legalább igazságot szolgáltatnak annak, akinek… szóval, akinek az jár. 

A pontlevonás a kiadványnak szól. Mélyen megemelem a kalapom Bán Péter előtt, hogy ilyen gyönyörűen lefordította ezeket a meséket, és az illusztrációk is szépek (bár bennem volt a tüske, hogy ilyen mesékhez álomszerű-átváltozós képek kellettek volna, nem a Kis növényhatározó). De azért neki is, a szerkesztőnek is, a korrektornak is egy kicsit, csak egész kicsit szerettem volna időnként megcibálni a fülét. Szavakat benne hagyni ott, ahova nem illenek, kötőjeleket rossz helyre tenni, két teljes oldalt felcserélni nem szép dolog, kérem. Brodszky Erzsébet hetvenes évekbeli fordítását A lett irodalom kistükréből néminemű átírás után felhasználni, Brodszky Erzsébet nevének említése nélkül meg aztán hatványozottan nem szép dolog. (A Hóvirágot fordította le még réges-régen, a többi mese valóban soha nem jelent még meg magyarul.) Az előszót meg ügyesebben is össze lehetett volna ollózni.
Máskülönben is látszik a könyvön, hogy „annyiból ki kell jönni neki, több pénz nincs rá”, de az már nem a könyv hibája.

A fenti bajoktól eltekintve mindenképpen megérte ennyit várakozni erre a könyvre. Sajnos nagyon nehezen hozzáférhető, pedig egyébként mindenkinek ajánlanám.

Ezt 2015. május 6-án írtam. 

Pontszám: 10/9