Nemcsak óriási teljesítmény, hanem még gyönyörű is ez a verseskötet, kívül-belül.

Abramov volt az első vepsze költő,* aki egész köteteket jelentetett meg a verseiből. Nem kétszáz éve, hanem a kilencvenes években. A vepsze írásbeliség nem nyúlik ennél sokkal korábbra vissza: nem írott, hanem szóban terjedő költészetből tanulta Abramov a mesterséget. Ezt hívják igazán úttörésnek. Írt felnőttnek és gyereknek egyaránt – azért, hogy a kultúrája megmaradjon. Körülbelül úgy, mint a magyar felvilágosodás költői annak idején.

És sajnos körülbelül annyira is tetszik nekem. Folyamatos lelkiismeret-furdalással olvastam ezeket a verseket: már az fantasztikus, hogy egyáltalán léteznek, ráadásul a természetlíra mindig is közel állt hozzám, de nem és nem, ezek a szövegek nem jöttek közel. Vagy túl érzelmesek, vagy túl didaktikusak, vagy mind a kettő. No de ezt hogyan is róhatnám fel nekik, amikor a saját mércéjükkel kell mérnem őket?! Ezért jelzem csak két pontnyi levonással, hogy az én ízlésemnek nem igazán feleltek meg. Még ez talán: 

Az ősz

Odafenn kócos az égbolt,
Idelenn a folyó mélyebb…
Sárga ruhában kóborol
Az ősz a nyirkos erdőkben.

Az esték sötét-hidegek,
Tó vizében falevelek.
Akár a megunt énekek…
Rajtuk csónakon evezek.

Búcsúznak a meleg napok,
Lelkemben a tűz nem lobog.
Többé nem várok derűs napot,
Szedek őszi arany csokrot.

Az is lehet persze, hogy a fordítással van a gond. De a fölött meg megint hogy mondjak ítéletet, mikor már az is óriási dolog, hogy Nagy Katalin elvállalta ezt az iszonyú munkát – van egy olyan érzésem, hogy nem milliós honoráriumért –, és a lehető legpontosabban igyekezett visszaadni a versek szövegét? Ha a pontosságért cserébe oda kellett dobni áldozatul a ritmust és a rímet, akkor odadobta. Ezt el is ismeri, meg is indokolja, tiszteletben is tartom az indoklását, de ettől még a fordítások nem tetszenek. Főleg úgy, hogy mellettük ott a vepsze eredeti, amelyeken látszik, milyen gyakori bennük a tiszta rím, ha pedig nem tiszta, akkor is jóval kreatívabb megoldásokat alkalmaz, mint a magyar fordító. (Ami megint nem elmarasztalás: fogalmam sincs, én hogyan oldottam volna meg ezeket a problémákat.)

Napjaim, mint a folyók tavasszal,
Éveim, mint az őszi darvak,
Életem, mint a vak ember, olyan,
Korom meg, mint a magas hegyorom.

Folyók folynak, jönnek szembe velem,
Darvak szállnak, mellük majd kiszakad,
A vak nem tudhatja, merre menjen.
A hegycsúcsra csak kevesen jutnak.

Lesz, mikor a folyók kiszáradnak,
A vadász lelövi a darvakat.
A vak leissza magát, és megfagy,
A hegycsúcsra keresztet állítnak…

Egyébként van itt minden: szerelem, fájdalom, hazaszeretet, felelősségérzet, öngyilkossági vágy, romantika kori természetimádat és menekülés a nagyvárosból, vepsze mitológia és még több szerelem, sőt még Viszockij dicsérete is bőven belefér a kötetbe. Aki ezt a fajta költészetet szereti, az akár bele is zúghat ezekbe a versekbe, és nagyon fogok örülni, ha éppen én hívom fel rájuk a figyelmét. Sajnos én jobban szeretem a filozofikusat meg a játékosat. Természetlírában is.

Virágvers

Kéklik már az ég
            felszállt a harmat,
Rezgőnyárágak
            nyújtózkodnak.
Tiszta forrásból
            isszuk a vizet,
Hamuszín kutyám
            egy mókust ugat.

Réten hever már
            sárga napsugár,
Fekete csíkok
            fehér nyírfán,
A berkenyebogyó
            vörös, mint vérár,
Amit vesztettem
            egy éjszakán…

A kiadvány megjelenése viszont abszolút kifogástalan, egyáltalán semmibe nem tudok belekötni, nem is akarok. A borítón a szerző által készített fotó látható (megj.: ez az egy fotója jobban bejön nekem, mint az összes verse együttvéve, és ezzel a fotót dicsérem, nem a verseket pocskondiázom), a kemény borító nemcsak tartós, hanem kézbe fogni is jó, a lapok vastagok és puhák (még a szaguk sem akármilyen), a betűtípus pedig egyszerű és ízlésesen szép.

Majd tessék a többi vepsze költőt is kiadni magyarul, akkor biztos én is találok olyat, akinek a verseit szeretem. 

* Itt írtam a vepszékről.

Ezt 2017. december 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8