Sütő Fanni kihívást indított a blogján. A feladat: novellákat írni úgy, hogy mindegyik a Naprendszer valamelyik bolygójához kapcsolódjon. Mivel az én fantasyírói világomban eleve komoly szerepük van az égitestekhez kötődő mítoszoknak, testhezálló kihívásnak találtam, és megpróbálkoztam vele. Az övé itt olvasható. 

Azok, akik már olvasták A látszat mestereit, fel fogják ismerni a novella szereplőit, kicsit más szemszögből, mint ahogyan eddig látták őket, némi utalásokkal a készülő második részre is. De vigyáztam arra, hogy akik nem ismerik a regényt, azok számára is érthető legyen a történet, és legalább nagy vonalakban lássák a háttérvilágot is. Ez nem regényrészlet, önmagában is olvasható. 

A játék

− A saját gyerekedet is eladnád.

− Én legalább tisztességes kereskedő vagyok, nem pedig tolvaj.

A fenti becsületsértések estefelé hangzottak el, egy órák óta tartó játszma tetőpontján.

Az ácsorgók kezdtek fogadásokat kötni, hogy mikor esik egymásnak a két ellenfél, és vajon melyik nyer. Az erőviszonyok csak első pillantásra tűntek kiegyensúlyozatlannak. A kamaszlány oldalán állt a testi erő és a fürgeség – de az öregasszony szívósságát és sokéves tapasztalatát sem lett volna érdemes alábecsülni. Sem pedig a keze ügyében heverő hosszú nyelű fejszét.

A lányt akkor látták először Hajdanban. A vénséget viszont régről ismerték. Évről évre felkereste a kikötőváros ötnapos ünnepi vásárát, és különféle szárított herkentyűket árult. Egy darabig bevették a meséjét, hogy mi minden ellen használ a patika, az utóbbi időben azonban sokat okosodhattak az emberek, mert egyre kevesebb vásárlója akadt. Valószínűleg ezért találta ki, hogy a játékból próbál megélni. Bonyolult és furcsa játék volt, mégis (vagy talán éppen ezért) azonnal felívelt tőle a karrierje.

A játék egy fanyélből, egy fakorongból, hat rugalmas zsinórból és hat fagolyóból állt. A nyél leginkább egy kalapács nyelére emlékeztetett, csak nem vasfejet, hanem széles korongot ütöttek a végébe. A korongba hat félgömb alakú mélyedést vájtak, hatszög alakban elrendezve, és a korong pereméhez kapcsolódott a hat különböző hosszúságú, rugalmas zsinór (állítólag a csorbaföldi fenyőkből csapolják ezt a furcsa, borostyánszínű anyagot), végükön különböző nagyságú golyókkal. Messziről úgy nézett ki, mint egy kicsinyített vásári körhinta. Akik tudtak írni-olvasni, azok azonban jobban értették a dolgot, és most nagy hangon magyarázták az egyre növekvő közönségnek, hogy a játék a Napot és a körülötte hosszabb-rövidebb távolságban keringő hat bolygót ábrázolja, köztük azt is, amelyiken ők élnek. A közönség egy hangot nem hitt el abból, hogy a Hármastáj egy bolygón helyezkedne el, amelyik kering – ne beszéljenek már bolondokat, hát egy helyben áll, míg a Nap kel és nyugszik –, de udvariasságból nem ellenkeztek. A játék éppen eléggé érdekelte őket kozmikus csodák nélkül is. Az öregasszony először koronggal lefelé tartotta a faalkotmányt, aztán megpörgette, hogy csak úgy repültek körben a golyók. Akkor hirtelen fordított és rántott egyet a nyélen, hogy a korong felülre kerüljön, a golyók pedig rápotyogjanak. Az még ügyesség dolga volt, hogy egyet-kettőt elkapjon az ember. Az viszont kizárólag a szerencséé, hogy mindegyik a neki megfelelő nagyságú mélyedésbe is kerüljön.

Sorra mindenki ki akarta próbálni, a legtöbben többször is egymás után. Az öregasszony pedig nagyon vigyázott, hogy mindig kellő számú embert hagyjon nyerni, de senki ne üthesse meg a főnyereményt. Az utóbbira azért, mert meg akart élni. Az előbbire azért, mert nem óhajtotta felingerelni a közönségét. Amely minden módon értésére adta, hogy becsülje meg magát, amiért itt és most nem tekintik törvényen kívüli, szabadon agyonverhető söpredéknek, mint általában a mágusokat. Legalábbis addig nem, amíg szórakoztatja a népet. Számára persze igazán nem volt nehéz észrevétlenül irányítani a zsinórokat és a golyókat. A szélmágusok közé tartozott, azok jól értenek a tárgyak mozgatásához akkor is, ha hozzájuk sem érnek.

Aztán ma délben ellenfelére talált. Persze lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb megtörténik. Hogy egyszerűen csak letelepszik vele szemben egy másik mágus, és ugyanúgy beleszól a szerencse dolgába, mint a játék kitalálója.

– Mit teszel föl? – kérdezte az öregasszony, miután egy pillantással végigmérte a szürke bőrű, fekete szemű ködföldi lányt. Kívülálló legfeljebb annyit láthatott, hogy feltűnő jelenséggel van dolga. Neki első tekintetre nyilvánvaló volt, hogy kollégával áll szemben. Illetve ül. Bár elég fiatal még, azért nem egészen tapasztalatlan.

– Nem pénzt. Hanem hallgass ide: ha te nyersz, elmondok neked valamit, amiről nem tudsz, pedig veled történt meg. Ha én nyerek, akkor viszont te válaszolsz egy kérdésemre, és nem mondhatsz mást, csak igazat.

– Pofája, az van – szólt oda az egyik bámészkodó a szomszédjának. A szomszéd élénken bólogatott, miközben le nem vette a szemét a lány elképesztő öltözékéről. Egybeszabott vászonruhát és hozzáillő harisnyát viselt, nem ködföldi, hanem süllyedőföldi divat szerint, de nem ez tűnt föl rajta elsőként. Hanem az ezüstszürke, elfolyóan lágy, minden mozdulatára önálló életre kelő köpenye. Valaki oda is súgta a másiknak, hogy olyan, mintha megszilárdult higanyból volna. No és az a hátborzongató kalap! Nem a fején, hanem a madzagjánál fogva a derekára kötve hordta. Ilyen alkotmányt nem is nyomott volna a fejébe épeszű hármastáji ember. Az öble valami csillogó fémháló, négyszögletű szemekkel – négyszögletű! amikor a négyes, az a létező legszerencsétlenebb szám! rendes házban még a szobák is háromszögletűek, csak a börtönben építenek négy sarkot nekik! A karimája meg ugyancsak négyszögletű vesszőfonadék – de hiszen olyan nincs is! Miféle kísérteties szerzet ez a lány? Hát nem fél a haláltól? Azzal aztán végképp mit kezdjen az ember, hogy a hátán egy sehová nem tartozó, alacsony, hatszögletű ajtót visel, két hozzáerősített szíjnál fogva? (Igaz, most éppen nincs rajta, nekitámasztotta a legközelebbi ház falának.) Vagy azzal, hogy a háromlábú kisszéket, amelyen ül, előzőleg a köpenye alól húzta elő? Ki az, aki kisszékkel járkál?

Az öregasszony recsegve nevetett, mint ahogy a száraz faágak zörögnek.

– Sok lesz ez így elsőre, kölyök. De ha nem akarsz pénzben játszani, legyen más a tét. Nézz ide. – Bütykös ujjaival üvegcsét húzott elő jobb napokat látott ruhája egyik zsebéből. – Ha hiszed, ha nem, ez nem más, mint életvíz. Nemrég szereztem. Egyetlen korty, és a vén test megfiatalodik tőle, az ifjú test pedig tízszeres erőre tesz szert.

Hangosan kiröhögték.

– Akkor miért nem hajtod fel te magad az egészet? – kiabálták neki. Tagadhatatlanul tudott volna vele mit kezdeni az öregasszony. Válla ferde volt, háta enyhén púpos, végtagjai görbék. Arca, tekintete mégsem árulkodott fájdalomról. A maga módján még derűsnek is lehetett volna mondani. Most is csak vigyorgott a lányra, ügyet sem vetve a kiabálókra. A lány felnevetett.

– Életvíz, azt meghiszem. No, ha te ezt teszed föl, én a kalapomat. Ennek meg olyan tulajdonsága van, hogy azt, aki a fejébe nyomja, nem fogja semmiféle fegyver. Játsszunk? – És már nyújtotta a kezét a faalkotmány felé. Körülötte meglepetten némult el a tömeg. Hitték is, nem is, amit a lány mondott, de azt tudta mindenki, hogy aki nem fél a négyes számtól, azzal egészen elképesztő dolgok is megtörténhetnek. Jóra-e vagy bajra, ki tudja. Inkább az utóbbi.

Pörget, fordít, megránt, elkap. Nem valami ügyesen: a hatból csak két golyó került a helyére. Igaz, nem a legnagyobbak, pedig azokkal könnyebb a dolga a játékosnak. Ezért értek a kisebbek több pontot. Az öregasszony összehúzott szemmel figyelt, aztán visszavette a játékot. Pörget, fordít, megránt, elkap. A legkisebbet ő is a helyére lendítette, meg még kettőt a nagyokból. Egyforma pontszám. Újra. A lányhoz került: pörget, fordít, megránt, elkap. Három golyó a helyén, egy kicsi, két nagy. Most az öreg: pörget, fordít, megránt, elkap. Két kicsi. Csak a negyedik fordulóban különböztek a pontok. A lány mosolyogva oldotta le a derekáról az állítólagos varázskalapot, és nyújtotta át a nyertesnek.

– Tedd föl, öreg, próbáld ki!

– Én ugyan föl nem raknék egy négyszögletű kalapot a fejemre, de ezt látni akarom – mondta valaki, aki a hátsó sorból nyújtogatta a nyakát.

– Tegye föl először az, aki adta! Kinél van kés? Előbb kellett volna ellenőrizni…

Az öregasszony tekintete felvillant, visszarántotta a kezét. A lány mosolya kihívó vigyorrá torzult. Intett egy aprót a fejével, mintha mondaná: na, vedd csak el, ha mered. Értették egymást.

– Nem fogja semmiféle fegyver, mi? – kérdezte az öregasszony epésen. – Még csak nem is fáj semmije. Soha többet.  

A lány még mindig vigyorogva vállat vont, és visszakanyarította a derekára a kalapot, majd újra megkötötte a madzagot. 

– Mert a te életvized ugyan miféle, öreg? Ismerem én az olyan vizet, amelyik megfiatalít. Csak nem az embert. Hanem a fát, amikor a tavaszi esőtől friss hajtást hoz. Még az ilyen görcsös törzsű, kiszáradt vénség is, mint te vagy. Egyikünk se hazudott.

– De én legalább nem olyan fegyvert akartam rád sózni, amelyikkel elsőnek saját magadat ölheted meg.

– Nem is fegyver. Ami meg az ölést illeti, hát hiszen csak megfogja az ember lelkét, most minek csinálsz belőle ekkora ügyet…

Azonnal hátrálni kezdtek az első sorban állók, tágult körülöttük a kör. Többen boszorkányságról morogtak.

– Nincs teneked lelkiismereted, kölyök?

– Nincs, régen elhagytam. Na jó, akkor mit adjak oda, ha már vesztettem?

– Pénzt, kölyök. Más nem kell. Látom, hogy van nálad. Hallom is.

A lány valóban kopott kék bársonyerszényt hordott az övében. Látszott, ahogy szétnyílt elöl a köpenye. Jól lehúzták a nehéz érmék. Egy-egy hirtelen mozdulatára néha meg is csörrentek. Hirtelen elkomorodott a tekintete, ahogy előbb lenézett az erszényre, aztán vissza az öregasszonyra, aztán megint az erszényre.

– Nem az enyém.

– Az nem az én bajom.

– Komoly célra kaptam, nem pazarolni.

– Az sem az én bajom. – Most az öregasszony vigyorgott úgy, ahogyan a lány az imént.

A lány kelletlenül, lassan oldozta le az erszényt az övről. Mielőtt azonban átadta volna, megállt a mozdulatban, megint az öreg szemébe nézett.

– Játsszunk újra. Ha nyerek, megtarthatom. Ha vesztek, még a köpenyemet is neked adom.

– Legyen.

Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap…

Ilyet se láttak még. Döntetlen, újra meg újra. Az, hogy melyik golyó kerül a helyére, kiszámíthatatlan (kivéve a legkisebbet, mert az valahogy mindig a saját vájatában végzi), a pontszám mégis mindig ugyanaz. Negyedórán át. Félórán át. Órákon át.

Egyesek elunták nézni, elsomfordáltak más látványosságok felé. A helyükbe azonban újak jöttek, sőt amikor már három órája zajlott a játék, az elsők is kezdtek visszaszállingózni. Alig hitték el, hogy még mindig nem fejeződött be. Mindenki azt figyelte, mikor kapja rajta csaláson bármelyiket. Az öregasszony tudta egyedül, hogy nem fogják, nemcsak őt, a lányt sem. Csak szélmágus működhet ilyen összhangban a levegővel. És csak szélmágus kezének engedelmeskedik ilyen megbízhatóan az a fagolyó, amelyik a legkisebb, legfürgébb bolygót jelenti, és amelyikkel a legnehezebb bánni, mert a zsinórja is rövidebb a többiekénél.

A szeme káprázott, a fülében már legalább egy órája dobolt az ér, a homlokába mintha tűt szúrtak volna elöl. A kezét egyre bajosabban emelte, és egyre bajosabb volt feltűnés nélkül csalnia. Látta, hogy a lány is nehezen veszi már a levegőt. Nagyon fontos neki az a pénz… nagyon sok pénz lehet… neki pedig mostanában rosszul megy, az áruját nem veszi senki… de csak idő kérdése, semmi más, hogy mikor kapkodja el a lány…

Minden golyó lehullt a korongról. A legkisebb is. Hitetlenül, hangosan felzúdultak a bámészkodók. Az öreg veszített. A lány elmosolyodott. Enyhén reszkető kézzel, fáradtan dörgölte meg a halántékát.

– Nálam marad. Na, abbahagyjuk vagy folytatjuk még? Játsszunk információban, ahogy az elején mondtam?

– Vagy tedd fel a fejszédet, öreg! – biztatta valaki a hátsó sorból. A két ellenfél tekintete egy pillanatra összevillant, aztán gyorsan félrenézett mind a kettő, nehogy más is észrevegye az egyetértést. Az öregasszony most már akár mérget is vehetett volna rá, hogy egy másik szélmágussal van dolga. Más nem fogná fel egyetlen pillantásból, hogy az a fejsze soha nem kerülne bele semmiféle játékba. Ahogyan a falnak támasztott ajtó sem. Hiszen a saját kezét-lábát sem játssza el az ember. Annál is kevésbé azt a tárgyat, amely által megtalálta mágus-önmagát, nagykorúságát és új nevét. Meg nem is tudna vele más mit kezdeni. Az ember keze-lába sem engedelmeskedik másnak.

Ej, de kár, hogy ellenfelekként találkoztak. Még nagyobb kár, hogy mindkettőjüknek ugyanarra az erszényre van szüksége.

– Ha te nyersz, elmondok neked valamit, amiről nem tudsz, pedig veled történt meg – ismételte a lány. – Ha én nyerek, akkor viszont te válaszolsz egy kérdésemre, és nem mondhatsz mást, csak igazat. Benne vagy?

– Nekem a pénzed kell – vakkantotta az öregasszony. Alig forgott a nyelve, a torka egészen kiszáradt.

– Pfff, unalmas vagy. Nekem viszont a te pénzed a legkevésbé sem. Nem hiszem el, hogy ne érdekelne, amit rólad tudok, de mindegy, ha így, legyen így. Ha nyersz, megkapod az erszényt. Ha veszítesz… akkor viszont válaszolsz nekem. Itt, mindenki előtt. Észre fogják venni, ha hazudsz.

– Legyen.

Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap.

Az öregasszony minden mozdulat előtt lehunyta a szemét, aztán újból kinyitotta, egymás után többször is. Nem szabad hibázni. Mit akarhat tudni ez a lány? Mi olyan fontos neki, hogy még a más pénzét, a sikkasztást is kockáztatja? És mit tudhat, amit ő nem? Szélmágus könnyen felejt, bajosan emlékszik. A sok emlék lehúzza az embert, nem engedi a levegővel összhangban működni. Földmágusnak való az emlékezés meg az efféle töprengés. Neki nem megy, fárasztja is, a figyelmét is elvonja. Mégis mit tudhat? Mit akarhat? Na, kezd már indulatba jönni, egyre csúnyábban néz azzal a nagy fekete szemével… Unja a döntetleneket. Nem csoda. Ennyi ideig egy helyben… semmi mozgás órákon át… ezt legalább olyan nehezen bírja, mint az öreg. Vagy még nehezebben, hiszen fiatal. Most ő fog kapkodni. Most…

A lány veszített!

Az öregasszony elvigyorodott, és kinyújtotta a kezét. A lány megrázta a fejét.

– Nem. Újra. Ha megint veszítek, a köpenyemet is…

– Nem kell a köpenyed. A pénzed kell. Most.

− Pénz, pénz, pénz! A saját gyerekedet is eladnád.

− Én legalább tisztességes kereskedő vagyok, nem pedig tolvaj.

− Honnan veszed, hogy ez a lány tolvaj? – kiáltotta valaki.

Az öregasszony nem felelt. Nézte a lányt, az meg őt, és mintha megint halványan elmosolyodott volna, de az indulat nem múlt el a tekintetéből. A körülöttük állók elkezdtek fogadásokat kötni arra, hogy mikor esnek egymásnak, és hogy ki nyeri a verekedést. Mit tudták ezek, hogy aki a levegővel működik együtt, az nem tartogatja ennyi ideig a haragját. Az nekiesik a másiknak rögtön, még ha nem is olyan erővel, mint a tűzmágusok. Ha nem esik neki, akkor…

…nem is haragszik igazán.

− Akkor ajánlok mást. Ha megint veszítek, még lopok neked hozzá ugyanennyit. Holnap reggelig.

− Ha lesz, aki a közelébe enged ezek után – szólt oda neki egy bámészkodó. – Most már mindenki tudni fogja, hogy vigyázzon, ha megjelensz.

A lány továbbra is az öregasszonyt nézte, és vállat vont. Azt jelentette ez a mozdulat: „Mondhat ez a hülye, amit akar, te pontosan tudod, hogy megtartom a szavam. Az én fajtám vagy.”

− Legyen.

− De ha nyerek, akkor beszélni fogsz.

− Ahogy akarod.

Mit akarhat? És miért kezdett el gyerekről beszélni?

Az ő gyerekei soha nem voltak igazán az övéi, tehát nem is adhatta volna el őket. Négyen voltak. Négy különböző férfitól. Így van ez, ha az ember a levegőhöz tartozik. Röpül egyiktől a másikig, és hűség helyett olyan gyönyört ad nekik is, magának is, amilyet nem értek meg életükben soha. De sem a szerető nem lesz igazán az övé, sem a gyerek, akit a világra hoz.

Az elsőért volt a legnagyobb kár. Akkor még nem volt mágus. Éppen csak sejtette, miféle erők laknak benne. Akkor még azt hitte, néhány kis kaland után élete nagy szerelmét találta meg, aki mellett kitarthat. Szénagyűjtéskor, erdei tisztás kellős közepén szülte meg a gyereket, legalább tizenöt asszony segítségével, alig hallatszott ki a csecsemősírás a lármájukból. Micsoda izgalom. Hát még, amikor rájöttek, hogy nem tudják elállítani a vérzést. De még az is semmi ahhoz a botrányhoz képest, ami akkor kitört, amikor a gyengülő női test megrázkódott, és elkezdte gyógyítani saját magát úgy, ahogyan a fakéreg összeforr, csak sokkal gyorsabban. Amikor rájöttek, hogy mágus fekszik közöttük a földön. Törvényen kívüli lény, veszélyes, gyűlöletes, kitaszított. És ez lakott közöttük évekig. Becsapta őket, még a segítségüket is elvette. Ő is, a gyereke is. Hisz az is mágiával született! Üssétek agyon, verjétek szét a fejét!

Ó, minden szent lelkek, de jó, hogy a gyerek apjának helyén volt az esze. Azonnal kikapta a kicsit az anyja karjából, és már rohant is vele a fák közé. A nőt sorsára hagyta, mágus nem érdemel többet, de a kisbabának legalább adott egy esélyt. Hátha megúszta. Hátha nem örökölte. Sose látta őket többet. Az is lehet, hogy a falubeliek hajtóvadászatot indítottak utánuk. Az is, hogy sikerült letelepedniük egy távoli faluban. Meg az is, hogy széttépték őket a vadak. Nem jó az ilyesmin sokáig gondolkodni. Főleg, ha az ember szélmágus. Az ne gondolkodjon.

Ne emlékezzen.

Pörget, fordít, megránt, elkap.

Ne emlékezzen.

A fájdalomra, arra főleg ne. Amelyet a szomszédai, barátai, rokonai okoztak neki aznap a tisztáson. A szénagyűjtéshez használt mindenféle eszközökkel. Hiszen egy mágust akárki agyonverhet az út szélén, nem kérik rajta számon. Még meg is dicsérik. Az már nem tartozik közéjük, az idegen lélek ismerős alakban. Még rosszabb, mint hogyha az alakja is idegen volna.

Csak azért nem sikerült kivégezniük, mert rájuk esteledett. Hármastáji ember az estétől legalább annyira fél, mint a mágiától vagy a négyes számtól. Takarodott haza mindenki aludni. Őneki pedig szépen forradozni kezdtek befelé a sebei a kigyúló csillagok alatt. Némelyik csontja sajnos nem egészen úgy, ahogy kellett volna. De hát a göcsörtös fa is csak fa. Az is csak növekszik, az is csak az ég felé tör, ha kanyargós úton is. Miért, a szél talán nem kanyarog? Fájni nem fáj neki a göcsörtössége egy percig se. Ő is hamar megtanult együtt élni az új testével. Különösen, mert bosszút is állt érte. Alig állt lábra (még rá kellett támaszkodnia arra a hosszú nyelű fejszére, amelyhez aztán hűségesebben ragaszkodott, mint bármelyik férfihoz, mert csodálatosan engedelmesen simult a kezébe, mintha éppen neki hagyták volna ott véletlenül), már indult is a szomszéd faluba. Tudta, hogy régóta fáj a foguk az ő területükre. Tudta, melyik család melyikkel áll évek óta ellenséges viszonyban. Most elmondott nekik mindent: melyik adománylevelet hol őrzik, melyik pénzesládának hol a kulcsa, melyik háznál nincs otthon se a gazda, se a gazdasszony. Nem kért érte mást, csak az útiköltséget. Aztán ment, vissza se nézett. Rájuk bízta a többit.

Nem is gondolt rájuk egészen mostanáig.

Pörget, fordít, megránt, elkap.

A másik három gyereket megtarthatta. Az egyiknek még az apja mellett is kibírta egy darabig. Mágus volt az is. Két évig bírta. Akkor meghalt a gyerek, járványban. A mágia sem segített rajta. Kettőt felnevelt egyedül. Egyik se örökölte a mágiát. Nekik jó. Felnőttek, és nem kellett nekik többé a kóbor élet. Hiszen ők nem álltak törvényen kívül, lehetett tulajdonuk, házuk, munkájuk, családjuk. Elmaradt mellőle mind a kettő.

Nem jó ez. Ez a gondolkodás. Elnehezíti az ember kezét. Különben is már a fánál is jobban görcsöl attól, hogy tartania kell azt a nyelet. Még jó, hogy nem izzad, nem csúszik. Száraz fa. Öreg.

Csörrenve hullott a földre az egész játék, szétgurult az összes fagolyó, nem jutott a helyére egy sem. A legkisebb sem, a legfürgébb.

Összehúzódó szemmel nézett a lányra. Melyikük kezéből csúszott ki a játék? Még ebben se volt biztos.

− Tizenhét évvel ezelőtt – mondta a lány csöndesen, de tisztán hallhatóan – megmentetted egy csecsemő életét.

Igen, így volt. Erre emlékezett. A testébe zárta. Fává változott, és saját magába zárta azt a gyereket, mert az anyját, egy földmágust, megölték, az apja pedig hónapokkal korábban eltűnt. Szüksége volt arra a csecsemőre. És csak önmagába tudta elrejteni úgy, hogy táplálni is tudja. A fa nedveivel, míg tejhez nem jut.

 − Azért mentetted meg, hogy eladhasd.

Így volt. Komoly pénzt ajánlottak érte. Nem is akárkik. Hatalmas népek. Megmondták pontosan: lánycsecsemő kell nekik, ennyi meg ennyi napos legyen, innen meg innen való legyen, az anyja ne tudjon semmiről. Nem is tudott volna, a boldogtalan, ha életben marad, akkor se. De arra nem volt semmi esélye.

− Ne aggódj, ezért nem tartozol senkinek számadással. Nem bántak a gyerekkel rosszul. Mert tudom, hogy kiknek adtad el és hová. Nem ez a kérdés. Azt mondd meg: honnan hoztad?

Körülöttük vágni lehetett volna a csendet.

− Hol van az a hely, ahol a világra jöttem? Hol halt meg az anyám?

Az öregasszony felnevetett. Szeretett volna jó hangosan röhögni, de arra már nem futotta az erejéből. Elég hamar köhögésbe ment át a hangja. A homloka közepe jobban szúrt, mint eddig bármikor.

− Mit tudom én… Te bolond… Nem tartok én számon minden helyet, ahol adtam vagy vettem…

A lány bólintott, aztán minden átmenet nélkül olyat káromkodott, hogy katonának is becsületére vált volna. Ugyanazzal a lendülettel fölkelt, a levegőbe rúgta a széket, fél kézzel elkapta, aztán odafordult az ajtóhoz, és olyan lendülettel kanyarította fel a hátára, hogy azt a bizonyos lélekfogó kalapot is összelapította röptében. Egy pillanatig csak úgy fújt a dühtől. Aztán visszanézett az öregasszonyra, és belőle is kipukkant a nevetés.

− Egyébként én ejtettem el a bolygóidat, nem te. Úgyhogy ez jár neked. Meg, ha nagyon akarod, lopok még hozzá ugyanennyit. Amúgy egész jó játék. 

Azzal kirántotta az övéből az erszényt, és odavágta az öregasszony elé, hogy széthasadt bele. Szanaszéjjel szóródott a tartalma, egyenest az emberek lába elé. Most bezzeg nem tágult a kör, de nem is fintorogtak, hogy mágustól való a pénz, hajoltak le rögtön, kaptak utána – hogy a következő pillanatban ki káromkodni, ki hangosan röhögni kezdjen.

− De hát ez nem pénz!

− Ennyi szemetet. Hol szedhette össze?

− Biztos valami ércművesnek a műhelyénél.

− Ezt őrizgette a mágusfajzat egész idő alatt!

− Minek?

− Hát hogy elhiggyék, hogy pénze van, te fafejű. Különben szóba se állt volna vele senki.

− Hülyét csinált belőled.

− Na, öreg, örüljél, megkaptad a nagy semmit.

− Még ugyanennyit… hej, hova lett ez a nő? Ennyi idő alatt nem tűnhetett el.

Dehogynem. Az alatt a néhány pillanat alatt, amíg nem figyelték, a lány egyszerűen levegővé vált. Szó szerint. Az öregasszony értette. Még mindig nem mozdult, csak ült egy helyben, és bámulta hol a szemetet a földön, hol a lány hűlt helyét. A tömeg lassan oszlott, röhögve mesélgették egymásnak a délután részleteit. Az öregasszony őrájuk se figyelt. Amikor mindenki elindult hazafelé az esti álom idejére, ő akkor is ott maradt. És mosolygott, ezúttal nem gúnyosan, hanem a tőle megszokott derűvel.

− Ez a gyalázatos kölyök – mondta magában. – Hát így van ez. Semmiért semmit. Értjük egymást. Piszok kis szélmágus. Mégiscsak sikerült átadni neki magamból egy kicsikét.

A fenti képek szabad felhasználásúak. Forrás: flickr, Wikimedia Commons kétszer is.)

A sorozat következő darabja, a Vénusz itt olvasható.