Gonosz leszek, és csak nyolc pontra értékelem. Pedig nagyon szép könyv, komoly érték, és már önmagában az óriási fegyvertény, hogy egyáltalán megíródott. Ráadásul tulajdonképpen az én hibám, hogy nem tetszett úgy, ahogyan tetszhetett volna – tudniillik ezt a könyvet nagy hiba volt lassan, elbeszélésenként olvasni. Egy darabig jó így, de kb. a felén-kétharmadán túl igazából már fárasztó. Bár még így is abszolút megéri végigolvasni.

A műfaja meghatározhatatlan, az „elbeszélések” valóban a legpontosabb, ami létezik. Minden írásnak van történetszála, akármilyen halovány is, de nagyon kevés olyan van közöttük, ami megfelel a „klasszikus” novellaírói szabályoknak. Ugyanakkor ismeretterjesztő műnek se tekinthetem (minden szöveg színig teli van néprajzi és mitológiai forgácsokkal), mert ahhoz meg túl erős a történetiség.
Van a történetek között összefüggés, de egységes történetív nincsen, tehát regénnyé sem válik ez a történetfüzér. Az egyes darabokat nem oksági, inkább „metaforikus” kapcsolatok kötik össze: a négy évszak motívuma köré rendeződnek el, vannak tavaszi, nyári stb. elbeszélések. De időrend nincsen, érzékelhetően több gyerekkori év „anyagából” válogatták össze a témákat, sőt akár mások emlékei is bekerülhettek az írások közé.
Igazából az elbeszélő személye tartja egyben a kötetet: egy felnőttkorból visszatekintő, de a gyermeki nézőponttal újra azonosuló „mesélő”, aki birtokában van a népe tudásának, és egy közülük, de egyúttal – mint világot járt, tanult ember – kívülről is látja ezt a népet és annak minden szenvedését.

Igen, nagyon fontos volt megírni ezt a könyvet, és legalább olyan fontos terjeszteni mind Oroszországon belül, mind a határokon túl. Egy életforma lenyomatát őrzi ez a kis kötet, egy olyan életformáét, amely – Domokos Péter találó hasonlatával élve – ugyanúgy és ugyanolyan okból tűnik el, mint az amerikai indiánoké, és ugyanakkora kár érte. Nemcsak azért, mert minden értékért kár, amely elpusztul, hanem azért is, mert ez az életforma fenntartható lenne. A helyére lépő pedig, az olajfúrótornyokkal és az állatfajok értelmetlen kipusztításával, határozottan nem az. Csak hát mielőtt kinyírja saját magát, még az összes többit is igyekszik kiirtani maga körül. 

Szóval néprajzi adalékok a gyerekpelenkának használt faforgácstól kezdve a főzött (!) kenyérig, újramesélt mítoszok, a hétköznapi élet részeként jelentkező sámánrítusok, egy kis hanti család élete a világháború után – meg egy mesélő, aki hol gyerekként csodálkozik rá a világra, hol felnőttként siratja azt. Nagyon szép, időnként derűs, gyakrabban komor szöveg. Kettő baja van: sok helyen túlírt, még több helyen álnaiv. Értsd: nem tudja, hogy a kevesebb több – és bocsásson meg a világ, de ahogy a gyermeki tudat működését ábrázolja, attól a falat kaparom. Úgy azok szoktak gyermeki tudatot ábrázolni, akik nagykorúságuk betöltése óta legfeljebb képen láttak gyereket. Ez a stílus sajnos már apró gyermekkoromban idegesített. Úgyhogy egyetértek ppeva molytárs értékelésével.

Kizárólag ezért nem kap több pontot. Egyébként meg olvassátok el.

Ezt 2016. szeptember 28-án írtam.

Pontszám: 10/8