Egy átmeneti időszak terméke a kiadvány. 1991-ben MÉG volt némi piaca az (akkor már) oroszországi (közelebbről: szibériai) nemzetiségek irodalmának magyar nyelvterületen,* és MÁR meg lehetett jelentetni azt is, amit a szovjet időkben a szomszéd utcában se hagytak volna emlegetni, nemhogy külföldön. Isten áldja a fordítókat is, a szerkesztőt is, hogy bevállalták és megcsinálták. 

Szibéria óriási, sokszínű, sokkultúrájú terület. Ha ugyanúgy a különböző nemzetek által lakott területek határán húzódnának az államhatárok, mint (többé-kevésbé) Európában, sokkal-sokkal több állam alkotná, mint azt elképzelni is tudnánk. Hogy azokon a területeken mi folyik, hogyan veszítették/veszítik el a (ma már) kis népek a nyelvüket, hagyományaikat, adott esetben az életüket is (a helyi jellegű népirtásokról tetszettek hallani? én se sokat, pedig kellett volna), arról nagyon, nagyon kevés híradás érkezik el hozzánk. Arról, ami nagy erőfeszítések árán fennmarad ezekből a kultúrákból, még kevesebb. Fogalmam sincs, hogy amióta megjelent ez a kiadvány, mennyire váltak ismertté vagy ismeretlenné a szerzői, de hogy a legnagyobb tiszteletet érdemlik, az biztos. És nemcsak a saját nemzetük számára van mondanivalójuk. 

A továbbiakban mindegyik kisregényhez írok egy-egy rövid ajánlót. 

Juvan Sesztalov: Vörös legenda fehér havon

A kötet ívét utólag elnézve érthető, hogy miért ez került az első helyre. Aki a címet látva gyanút fog, jól teszi. Ez, kérem, propagandairodalom a szovjet időkből. Nem tudom kideríteni, mikor keletkezett, valószínűleg a hatvanas években. Összetett jellemek csak a manysik között jelennek meg, ott is elvétve. Egyébként minden kommunista rokonszenves (ha orosz, ha manysi), mindenki, aki ellenáll a kommunistáknak, ellenszenves (mind manysi). Főleg a kisregény vége felé már nagyon-nagyon zavaró ez az ideologikusság, ezért is nem kap tíz pontot.

Na de kérem, hát Sesztalov akkor is Sesztalov,** ha éppen meghajol a hatalom előtt. (Nem is vagyok benne egészen biztos, hogy egyáltalán megjelenhetett volna egy kisebbségi író a hatvanas évek Szovjetuniójában, ha nem hajolt volna meg. Meg abban is van valami, hogy a korszak manysi gyerekeinek, fiataljainak tényleg óriási lehetőséget jelenthetett a szovjet oktatás, még ha erőszakos szovjetesítéssel járt is együtt. Főleg a lányoknak. Ezt is érzékenyen mutatja be a kisregény.)

Mert először is: még ha ellenszenves és zsarnoki, vagy éppen jó szándékú, de tehetetlen figurákon keresztül mutatja is be a manysi hagyományvilágot, akkor is sikerül elérnie, hogy az a hagyományvilág érzékletesen, figyelemre méltóan, sőt ámulatba ejtően és megmaradásra méltóan mutatkozzon meg. Sesztalov ismeri, érti ezt a hagyományt, és ért ahhoz is, hogy pontosan a megfelelő stílusban tálalja. Én pedig tapsolok, mert a gyönyörűséges sesztalovi költői prózához még néprajzi-kultúrtörténeti-mitológiai adalékokat is kapok ráadásnak, mégpedig olyanokat, amelyek megerősítik Eliadétól*** szerzett ismereteimet. 

Pontszám: 10/8

Vlagyimir Szangi: Izgin

A kötet legrövidebb írása, igazából inkább elbeszélés, mint kisregény. Szahalin szigetéről, ahol a nyivhek (régebbi nevükön giljakok) élnek, és amelyről annyit tudok, hogy volt ott valami büntetőtelep, és Csehovnak sikerült elérni, hogy valamit enyhítsenek az embertelen körülményeken. De az sokkal régebben történt, mint az itt elmesélt események. Az öregedés története ez és a magányé. Egy olyan férfi története, aki megtanult békében élni a természettel és önmagával, függetlenül attól, hogy a körülményei éppen mennyire keservesek, a testének pedig éppen melyik része mondja fel a szolgálatot. 

Nagyon hangsúlyosan férfi-történet. Fura, de tulajdonképpen nagyon ritkán találkozom ezzel a fajtával a világirodalomban: olyan férfi történetével, aki a maga földhözragadt, cseppet sem filozofikus módján igyekszik megőrizni a saját identitását. A férfi-önmeghatározással jóval kevesebbet foglalkoznak, mint a nőivel, valószínűleg azért, mert az előbbit az esetek túlnyomó többségében magától értetődőnek tartják. Nem az. És egyszerre fura és jóleső érzés, hogy éppen egy ilyen egzotikus kultúrából érkezik hozzám a „mitől férfi a férfi?” kérdésre adott egyik lehetséges válasz. Ugyanakkor pontosan ezért idegen is maradt tőlem a történet egy cseppet, bár ez nem a történet hibája. 

Pontszám: 10/9 

Nyikolaj Luginov: Taasz Tumusz

Aztakeservit, micsoda lélektani dráma! Jakutföldről vagy honnan. Azt se tudom, hol van. Azt most már igen, hogy laknak ott evenek és jukagirok is (bárkik legyenek is ők), orosz szót meg elvétve lehet hallani, az is leginkább káromkodás. De attól még a dráma dráma marad, és a mai, itteni olvasó számára is átélhető, függetlenül attól, hogy életemben nem láttam eleven jakutot, event, jukagirt. Hóttat se, ami azt illeti. Két nemzedék, három család, amelyeket összeköt és szétválaszt a Léna folyó. Főszereplő nincs, illetve mindenki az, aki csak nézőpontot és történetszálat kap ebben a bonyolult és melankolikus históriában.

A háttér a második világháborút követő időszak, egy Moszkvától szinte elképzelhetetlenül messze eső helyen. (Sajnos még mindig nem eléggé messze ahhoz, hogy a szereplők ne sirathatnák a világháború idején, számukra felfoghatatlan célokért elesett hozzátartozóikat.) Szereplői kisemberek, akik mindössze létezni szeretnének, családot alapítani (vagy éppen szökni az alapítás elől), dolgozni, alkotni, nyomot hagyni a világban, és lehetőleg boldognak lenni közben. De az a bizonyos boldogság egyre messzebbre szökik tőlük, akár a saját hibájukból, akár a máséból. 

Pontszám: 10/10

Jurij Ritheu: Amikor elmennek a bálnák 

Egyszer kiszámolom, hogy ez volt életem legegzotikusabb olvasmánya, vagy a tavaly olvasott tongai regény. Már hogy melyik van messzebb ide, Csukcsföld vagy Tonga. Akárhogy is, nagyszerű kis darab (ez is). Az a fajta, amelyiknek egyszerre van mondanivalója a saját kultúrája számára is, a külföldi olvasók számára is. Utóbbiaknak ráadásul nemcsak a csukcsokról ad hírt, hanem a saját tetteik közvetlenül őket érintő következményeivel is szembesíti őket. Egyszerre. Az igen. Hogy csinálja? 

Hát ahogy azt kell. Mítosszal. Csukcs mágikus realizmussal. Vagy mi ez. 

A regény az időn kívül kezdődik, amikor (micsoda önellentmondás ez is) még nem létezik határvonal ember és természet között. A korszakokat egybefoglaló, realisztikusságában is mitikus nőalak, Nau azonosnak érzi magát az egész külvilággal, egészen addig, míg nem talál társat. Hiszen az ember csak azt szeretheti igazán, aki nem önmaga. De nem is idegen. Hanem családtag. Akár ember, akár bálna. Igenis, bálna. Addig jó az embernek, amíg ezt érti. Illetve hajlandó megérteni. Onnantól kezdve, hogy ezt a hajlandóságát elveszíti, meghasonlik önmagával a világ. 

Gondolkodtam én sok mindenen olvasás közben. Például azon, hogy hogyan lehet ennyire szépen írni a tundráról. Nehezen lehetne embernek-nem-valóbb tájat találni, és mégis: annyi szeretettel jeleníti meg Ritheu a törpemálnát, a színes kavicsot, a friss állatbőrön átszűrődő napfényt, az ügyes kézzel alkotott kajakot és otthont. Szinte kedvem volna felszállni a transzszibériai expresszre. (Pedig tartok tőle, hogy legfeljebb tönkretett tájat találnék arrafelé. Is.) Aztán azon is gondolkodtam, hogy vajon kivédhető volna-e a szereplők bűnbeesése. Hiszen szinte törvényszerű, hogy ahogyan időben egyre jobban eltávolodnak Nau ifjúkorától, úgy az elméjük is egyre jobban igyekszik elszakadni attól, ami megszokott. Nyilvánvaló, hogy ki és mikor követi el a legsúlyosabb bűnt... de vajon egészen az ő hibája? Mások is ugyanúgy rángatják az istrángot, és egyre messzebb jutnak. Végül is mindegy, akárki tehet róla: miután megtörténik, a következményeit mindenki ugyanúgy érzi. Mi is, itten, Európa közepén.

És a történet az időn kívül is végződik. 

A kisregény teljes egészében olvasható a MEK-en.

Pontszám: 10/10

A Sesztalov-regényről azt írtam, hogy egyértelműen látszik rajta a propagandisztikusság, és hogy érthetően indul éppen vele a kötet. Szangi és Luginov szövegei távol maradnak az ideológiától is, a rendszerkritikától is (bár a jakut kisregény nyomokban azért tartalmazza az utóbbit). Ritheu helye viszont egyértelműen a kritika oldalán van. Nem is nagyon kell a sorok között olvasni ahhoz, hogy egyértelmű legyen, amit a szovjet korszak környezet- és kultúrarombolásáról, sőt a diktatúráról mond. Pedig szovjetekről egy árva hang nincs benne. Csak hát ettől az ereje nem csökken. Sőt. A tanulságai pedig kiterjeszthetővé válnak, és szépen átlépik az országhatárt. 

Fú, de örülök, hogy nem találtam meg ezt a könyvet a könyvtárban, és kénytelen voltam megvenni...

* Mondom: némi. Túl nagy sajnos nem. Erre vall az, hogy ebből a könyvből a magyarországi könyvtárak közül összesen kettő kapott köteles példányt annak idején. (Abból is az egyik azóta elveszett.) A többi könyvtárban fellelhető bármiféle példányok száma: 0. Tudom, mert eredetileg könyvtárközi kölcsönzéssel próbáltam hozzájutni, és bizalmas értesüléseim szerint két hétig az én kérésemmel volt tele a könyvtárosok levelezőrendszere.**** Mármint hogy azzal, hogy létezik-e véletlenül még emberfia, aki ezt könyvtárban látta. És nem létezett. Amikor pedig egy molytárs segítségével csodával határos módon antikváriumból mégis hozzájutottam (ahhoz az egy darabhoz, amennyi az egész ország területén kapható volt belőle), nekem kellett szétválasztani a példány lapjait. 

** Ez konkrétan a harmadik műve, amit olvasok. Nagyon úgy néz ki, hogy az ember nem tudott rosszat írni, még akkor sem, ha kötötte az ideológia. Itt írtam a másikról és a harmadikról.

*** A samanizmusban ír hasonlókról.

**** A csgabi fedőnevű molytárs utólagos kommentárja: „Szóval te voltál! Gondolhattam volna. :)”