Régóta szeretnék a szibériai népek irodalmával alaposabban megismerkedni. Tudom, hogy ez a roppant terület egyáltalán nem egynemű, sem földrajzilag, sem nyelvileg, sem kulturálisan. Egyáltalán nem valami óriási, hideg sivatag. Sőt. Ráadásul meglepően sok minden olvasható a különböző szibériai nemzetiségek alkotóitól magyar nyelven. Vagy éppen más, általam ismert nyelveken, de azokkal a művekkel még csak kezdem a barátkozást. Oroszul pedig sajnos éppen csak annyit tudok, amennyire az általános iskolai oroszórák képesítettek (bár azért jóval több mindenre emlékszem, mint az időbeli távolság indokolná). Az utóbbi pár évben sikerült is egy kicsit kiművelnem magam ezen a téren. Juvan Sesztalov manysi költő műveibe egyszerűen belezúgtam, de rajta kívül is laktak/laknak zseniális alkotók az Urálon túl. Elegendő csak ebbe a kötetbe belenézni. 

Elsősorban természetesen a finnugor nyelveket beszélő népek műveiből válogattak a fordítók. Érthető módon jóval többen tudnak Magyarországon manysiul, mint, mondjuk, nyivh nyelven, amelynek semmi köze a magyarhoz. (Függetlenül attól, hogy a nyivh – vagy éppen a manysi – irodalom alkotásainak nagy része nem a nemzetiség nyelvén született és születik, hanem oroszul.) Sajnos viszonylag ritkán fordul elő, hogy aki ezeket a nálunk egzotikusnak számító nyelveket jól ismeri, az egyúttal műfordítóként is beválik. És akkor még finom voltam. Felemás érzésekkel is fogadtam azt, amikor megláttam, hogy Vagatova kötetének írásait Nagy Katalin válogatta és fordította. Au. Olyat én már láttam. Nem vót jó. Persze indokolható, sőt adott esetben dicsérhető, hogy Nagy Katalin alárendeli a hangzást a jelentésnek, és arra törekszik, hogy a vers szavainak pontos magyar megfelelőjét használja, még akkor is, ha ezért le kell mondania a ritmusról és a rímről. Jogos. Csak nekem nem tetszik. 

Ehhez képest nagyon kellemes meglepetés, hogy a Vagatova-versek fordításakor vagy egészen más elveket követett, vagy Vagatova stílusa passzol tökéletesen a magyar nyelvhez (ami evidens volna, hiszen a hanti jóval közelebbi rokon, mint, teszem azt, a vepsze), mert semmi nem sértette olvasás közben a (belső) hallásomat. Ismerős módokon ritmizálható sorok, kicsit kalevalásak, nagyon népdalosak, szinte énekelhetőek, ez pedig számomra nagyon megkönnyíti a befogadásukat. Tetszenének még akkor is, ha nem arról szólnának, amiről: identitásteremtésről. A hantik számára is, azon belül a hanti nők számára is. (A férfi verziót Ajpinnál olvastam annak idején, az is jó.) A jegyzetekkel együtt (azokat se akárki írta, hanem Schmidt Éva) nagyon sok mindent elmondanak a hantik életéről, múltjáról, jelenéről, lehetőségeiről. Tetszik a mitikusságuk és az iróniájuk egyaránt.

A mesék valahogy kevésbé fogtak meg, pedig itt is érdekes a módszer: Vagatova hanti népmeséket dolgozott át irodalmi mesékké, ahogy a dánoknál Andersen vagy a letteknél Skalbe és Sakse. A különbség az, hogy Vagatova marad a népmese-újrameséléseknél, „saját meséket” nem talál ki. Új végkifejletet igen, új szereplőértelmezéseket igen. Itt is, ahogyan a versek esetében, a szerző csak közvetítőként működik, nem a saját nevében szól, hanem egy egész közösséget szólaltat meg. 

Szóval aki ismerkedni szeretne a hanti kultúrával, annak tudom ajánlani Maria Vagatova verseit és meséit. Meg persze Ajpint is. Ráadásul mindkettejük művei ingyenesen olvashatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ami szintén nem utolsó szempont ezekben az otthonmaradós időkben. A manysi Sesztalovhoz egyikük se mérhető (bocs), de hát a zseni mögött nem szégyen lemaradni. A Szibéria irodalmával való ismerkedést semmiképpen nem fejeztem még be. 

Pontszám: 10/8