Nagyon nagy reményekkel fogtam hozzá ehhez a könyvhöz.

Először is még mindig keresem azt a kultúrtörténeti munkát, amely hasonló módon segítségemre lehet, mint Seligmann könyve volt. Másodszor amióta intenzívebben olvasok Calvinót, és megismerkedtem Ende felnőttmeséivel is, és láttam, miket művelnek ezek az írók a tarot-kártyáról szerzett műveltségükkel, azóta permanensen az „énisénisakarok, engemisokosítsonkivalaki” lelkiállapotában leledzem. És keresek.

Most ezt a könyvet találtam, Aleph molytárs segítségével, amelyet már megint és még mindig nagyon köszönök. Sok tekintetben nagyon hasznos olvasmánynak bizonyult – de azért bőven van rajta kritizálni való is. Végül a hasznosság nyomta le jobban a mérleget. Éppen hogy.

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy valaki a tarot-kártya történetét, szimbolikáját, mitológiai és filozófiai összefüggéseit szépen összefoglalja egy könyvbe, okosan megmagyarázza egyenként minden kártya minden lapjának minden elemét, és utaljon azokra az irodalmi művekre is, amelyek felhasználják a kártya motívumait. Van itt minden, Goethétől Joyce-ig. Sajnos Calvino meg Ende nincs, de végül is azokat magamtól is megtaláltam. A legjobban annak örülök, hogy ez a könyv úgy van megírva, hogy az ember moströgtönazonnal le akarja szedni a polcról és újraolvasni a Faustot, az Isteni színjátékot, kihozni a könyvtárból az összes létező Jungot, és még sok hasonló jóval terheli meg amúgy is túlterhelt várólistáját. Az is tetszik, ahogyan összekapcsolja a kártyalapok logikáját Madách művének logikájával, és a kötet harmadik harmadában jó kis műelemzést rak össze Az ember tragédiájáról. (Én itt írtam róla.) Persze egyáltalán nem értek egyet mindennel, amit ír, de ez nem is baj, legalább jobban meg fogom tudni fogalmazni a jövőben a saját véleményemet. Bizonyítja azt is (ha eddig nem tudtam volna), hogy a Tragédia szerkesztése abszolút tudatos, következetes, még a látszólag kilógó jeleneteknek is megvan a maguk helye. (Bár nem kifejezetten elegáns, hogy közben egyszer sem hivatkozik Kazanlár Ámin Emil korábbi művére, amely, igaz, jóval rövidebben, de felvázolt már egy hasonló gondolatmenetet.) Sok-sok hasznos adalékkal szolgál, jó ötleteket ad, továbbgondolásra késztet.

DE RÖVID.
Mondhatnám: vázlatos.

Minimum négyszer ilyen hosszúnak kellene lennie ahhoz, hogy mindazt, amit ígér, be is tudja váltani. Nagyon, nagyon sokszor csak a felszínt kapargatja, és tényleg nem csinál mást, csak megmutatja, merre lehetne még menni, és ő merre nem megy. Ez önmagában egyáltalán nem lenne baj, sőt. Csakhogy először is ezt nem vallja be magáról, nem figyelmezteti az olvasót, sőt folyamatosan bizonygatja az ellenkezőjét. (Kedvenc szava az „egyértelműen”. A kártyalapok például szeretnek egyértelműen megfelelni a történeti színeknek.) Másrészt a sietség bizony hamis következtetésekhez is vezetheti. Nem egyszer, nem kétszer. Például itt. Egy olyan könyv érvelését, amelyben elvileg több évtizednyi kutatómunka van, ne lehessen már ilyen könnyedén szétszedni.

Ha ennyire szépen, egységesen felépített koncepciót látok, mint amilyen ennek a könyvnek van – ha azt látom, hogy ebbe a koncepcióba mindennek gyönyörűen bele kell illeszkednie, mindennek mindennel össze kell függenie, az ellentétpárok szemben álló tagjainak jól meghatározott szerepek jutnak, és végül úgyis kiderül, hogy kiegészítik egymást – akkor én azonnal gyanakodni kezdek, és ritkán ok nélkül. A fent linkelt bejegyzésben idézett szövegrészlet is rámutat, mi lehet az ára egy ilyen koncepció fenntartásának: például az, hogy csak a hasonló (vagy hasonlónak vélt) elemeket emeli ki, a különbségek fölött pedig nagyvonalúan elsiklik, mintha észre se venné őket. Bizony nagyon könnyen lehet, hogy ha nem siklana el fölöttük, ha észrevenné őket, ha utánanézne az összes elemnek, és úgy próbálná meg rendszerbe foglalni őket – akkor annyi lenne a szép koncepciónak. De tán még a rendszernek is. Kockázatos művelet.

Ám még mindig jobban megéri végigcsinálni, mint megfeledkezni róla. Mert így például a magamfajta kereső, utazó, vándor és bolond soha nem tudhatja, mit higgyen el a szövegnek és mit ne.

Bár még mindig lehetséges, hogy így járok jobban, hiszen ezek a hiányok arra sarkallnak, hogy menjek és nézzek utána mindennek. 

Ezt javaslom az utánam jövőknek is. 

Ezt 2018. február 20-án írtam. 

Pontszám: 10/6

Michael Ende felnőttmeséit olvasom. El vagyok bűvölve egészen, és rettentően irigykedem.

„A fekete ég alatt lakhatatlan ország” kezdetű szövegben felbukkan egy sajátos mitikus szereplő. Igen-igen titokzatos figura, kell némi segítség az azonosításához.

Így néz ki:

„A színpad félhomályában áll valaki, magas, furcsa kalapban. Bal kezével felfelé mutat, a jobbal lefelé. Így áll egy darabig mozdulatlanul. Aztán hirtelen kilép a rivaldára, leveszi a kalapját és meghajlik mélyen, csaknem földig az utolsó sorban ülő gyermek előtt.”

Így mutatkozik be:

„– Ki vagy te? – kérdezi a gyermek.
– A pagát – válaszolja az ember.
– És mi vagy? – kérdezi a gyermek.
– Mágus – válaszolja az ember –, és komédiás. Mindkettő.
– És hogy hívnak? – akarja tudni a gyermek.
– Tudod, én sokfelé jártam, sokféle nevem van – feleli a pagát –, például már hívtak engem Alfának, és sokkal gyakrabban Omegának. A Szajnánál Monsieur Fin volt a nevem, a Temzénél Mr. End, a Dunánál Végh úr – itt, a Rajnánál Herr Ende.”

(Hogy egy írónak ekkora mázlija legyen a nevével, az pofátlanság!)

No de ki ez a pagát?
Ő a tarot-kártya első lapján látható bűvész, a Nagy Arkánum egyik lapja: rangban az egyik legalacsonyabb, értéke mégis nagyon magas.

Az egyik ábrázolásmódja a fenti képen látható. Ami minden képen állandó, azt kb. fedi a leírás is: furcsa kalap, felfelé és lefelé egyaránt mutató kéz. (Meg elvileg kéne a környékére jó sok szétdobált holmi is, amelyek között a Kis Arkánumok jegyei is szerepelnek, de azok ebből a novellából speciel hiányoznak.) A figura kultúrtörténeti hátteréről részletesen olvashattok Seligmann könyvében (itt írtam róla), vagy Kazanlárnál (arról meg itt), most csak annyit mesélek el, hogy ő a közvetítő ég és föld között, a kalapja formája pedig a végtelen nyolcast idézi. A „pagát” a kártyalap olasz nevéből („Il Bagatto”) származik – erre a névváltozatra Seligmann nagyon haragszik, mert szerinte hibás olvasás az oka, és leértékeli a figurát.

Pedig szerintem pont ez a figura az, amelyik a leértékelést is vígan elviseli. Hiszen nem feltétlenül varázsló ő, hanem bűvész, azaz illuzionista, sarlatán. Vagyis olyasvalaki, aki van is meg nincs is. Ha akarom, komolyan veszem, ha akarom, nem veszem.

Mágus és komédiás – vallja be magáról az idézetben –, aki a novella szerint még csak nem is húsból és vérből való, és az, hogy egyáltalán megjelenhessen, a közönsége koncentrációjától függ… ami nem jelenti azt, hogy ne volna nélkülözhetetlen tudás, magas rendű bölcsesség birtokában… de nem spoilerezek többet. Olvassatok Endét, minél többet! 

A képen mari szent liget látható, innen vettem.

Szemadám György könyvét olvasom a tarotról.

„Egyébként annak a lénynek, amelyet/akit a kereszténység ördögként ismer, formai előképei Mezopotámiában Nergal, Óegyiptomban Széth-Tüphón, Iránban Ahriman, a görögség kultúrájában az alvilág ura, Hádész – azaz Pluton –, Pán isten, a kentaurok, a szatírok, az etruszkoknál pedig Kharun (= Harun, vagy Haru) alvilágdémon ábrázolataiban lelhetők fel.
Szibéria és Kelet-Európa népeinek dualisztikus teremtésmítoszaiban ő az egyik demiurgosz. Eszerint a világ teremtésében két testvér vett részt, s egyikük a felső, másikuk az alsó világ ura lett. A manysik és a hantik Kulynak […], a szölkupok Nonnak, a komik Omelnak, az udmurtok Keremetnek, a buddhisták Márának, a muszlimok pedig Sajtánnak (= sátán) nevezik.”
(Vándorok könyve, 180. oldal, „Ördög”)

Az rendben, hogy az ember egyik kultúrtörténeti adatot gyűjti be a másik után. Az is rendben, hogy egy adott koncepcióba illesztve egymás mellé rakosgatja őket. Tisztelem-becsülöm érte Szemadám Györgyöt, hasznosnak találom a könyvét, örülök, hogy megvettem.

Az viszont már nagyon nincs rendben, hogy ha valami nem fér bele a koncepciójába, akkor elegánsan elsiklik a különbség fölött, mintha nem is létezne. Nem is ildomos, nem is célravezető ez a módszer.

Itt például azok a figurák, amelyeket az első bekezdésben felsorol, csakugyan lehetnek a kereszténység ördögének előzményei. Azok, akiket a másodikban, már egyáltalán nem biztos, hogy mind a kereszténység ördögének megfelelői. Ilyen lazán egy kategóriában kezelni őket hiba.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy maguk az adatok is hibásak lehetnek, jobb esetben egyszerűen csak pontatlanok vagy hiányosak.

A „Keremet” szó ütött meg az idézetben, mert mostanában olvastam Kuzebaj udmurt költő műveit. Emlékeztem rá, hogy van neki egy „A Keremet” című verse. (Itt nem idézem, mert nagyon hosszú, de a kötet sok könyvtárban hozzáférhető, bárki megnézheti.) Az abban szereplő Keremet pediglen nem mitológiai alak, hanem hely. Szent liget. Gyorsan ellenőriztem a kötetet: van a szónak „rossz szellem” jelentése, de nem az udmurtban, hanem a környező népek nyelvében. (Laknak ott pl. tatárok, baskírok, marik…) Ezt az információt a kötetet összeállító finnugrista, Domokos Péter egyik lábjegyzetéből veszem. Természetesen lehetséges, hogy a szent liget neve korábban személynévként is működött. Az is lehetséges, hogy ami szent és magasztos, az ijesztő és félelmetes legyen.

Az viszont biztos, hogy az idézetben nem említett mordvinok hitvilágában valóban szerepel ilyen nevű mitológiai alak. Egy mordvin imádságot épp ma olvastam a Hozott isten, holdacská!-ban. Valóban úgy tűnik, hogy ez a Keremet dualista gondolkodásmódba illeszkedik, hiszen a népi imádság azt mondja: „kisebb vagy bár Istennél, / de te is tudsz Isten lenni”. Az is igaz, hogy lehet rossz szellem. De az is, hogy másféle erőt is képviselhet! Hiszen azt mondja az imádság: „jó is vagy, / rossz is vagy”, majd az emberek a segítségét kérik, és áldozatot mutatnak be neki, mert a Keremet ugyan el tudja venni a test és az ész erejét, de a termést is megnövelheti, a jószágot is szaporíthatja. Ez nem ördög. Természetesen átalakulhat a későbbi gondolkodásban démoni alakká, mert a pogány istenségekkel az gyakran megesik. De akkor is lesznek neki egyedi, a keresztény ördögre nem hasonlító vonásai.

Ami pedig a komik Omeljét illeti, róla a múlt nyáron olvastam. A következőt mondja róla a Vászolyi Erik által szerkesztett komi népmesekötetem utószava: „A zürjének [ez a komik korábbi megnevezése] közvetlenül a keresztény térítést megelőzően kezdtek eljutni a dualizmushoz, éppen ezért az igen rövid életű is volt, és nyoma is kevesebb maradt, mint a korábbi, primitívebb animizmusnak. A zürjén dualista hit szerint a világon két erő uralkodik: Omöl és Burmort. Jellemző, hogy az erdei- és víziszellemekről lényegesen több mondatöredék maradt ránk, mint kettejükről.” (218. oldal) Egy róla szóló történetet beleillesztettek a mesekötetbe, ebben Omöl segít az emberen, de azt várja cserébe, hogy az ember legyen a szolgája. Szerencsére sikerül kicselezni. Szóval rokona a becsapható ördögfigurának – de a fentiek szerint egyáltalán nem olyan fontos alak a komi (zürjén) mitológiában, mint az ördög a keresztényben, és nincs is túl erős hagyománya. Sőt.

…és ez csak az, aminek kapásból utána tudtam nézni abban a kicsike könyvtáramban. Ne már… 

Jól látszik, hogy sokkal összetettebb a probléma, semhogy egy kurta bekezdésben el lehetne intézni. És igenis megérdemelné (a többi könyvbeli problémával együtt), hogy részletezzék. Még akkor is, ha háromszor ekkorára nőne tőle a könyv. És akkor is, ha így esetleg nem jönne ki olyan szépen a végkövetkeztetés, sőt – bár ez már a blaszfémia határa – esetleg még az is kiderülne, hogy nem is „minden egy”. 

Azt viszont nagyon szeretem ebben a könyvben, hogy ennyi mindent leszedet velem a polcról, és újra akarom miatta olvasni Dantét meg Goethét. 

Itt írtam a teljes Szemadám-könyvről. Itt meg (utóbb) az Isteni színjátékról, itt a Faustról.

Ezt 2018. február 10-én írtam. 

Nagyon szép könyv, többen is ajánlották már nekem, és hát az se rossz ajánlólevél, hogy Rab Zsuzsa fordította. Ajtmatov még mindig tudja, hogy kell megragadni és jól összefacsarni az ember szívét, pedig ő aztán nem érzeleg egy pillanatig se. Ez a regénye ráadásul „sci-fi”-ként fut, ezen külön meglepődtem. Nem ok nélkül került rá a címke, és nem ok nélkül szerepel a történetben a sci-fi vonal, de egyébként még csak nem is törekszik rá a regény, hogy megfeleljen a műfaj követelményeinek.

Ez nem kalandregény, nem is a filozofikus sci-fik fajtájából való. Valahol a fele tájékán kezdtem megfogalmazni magamnak, hogy ebben a regényben Ajtmatov a sci-fi legrégibb vonulatához, ha úgy tetszik, a gyökerekhez nyúl vissza. Hogy úgy sci-fi ez, ahogyan az Ikaromenipposz vagy a Klimius Miklós az.* Csak most nem a csúfondáros-mosolygós, hanem a komoly-szomorú arcát mutatja ugyanaz a hagyomány.

Több szálon futó, még több idősíkot átfogó történet ez, amelyet nemcsak a térbeli kapcsolat (azonos helyszín) tart össze, és nemcsak az idő (az a bizonyos évszázadnál hosszabb egyetlen nap, a halott utolsó útjának napja).

A Sárga Homok tavaszonként rövid időre kizöldülő, beláthatatlan térségei szinte letaglózták Edigejt. Az Aral-tó körül is sok a sztyepp meg a síkság, csak maga az Usztyurti-plató mekkora, de ekkora puszta völgységet először látott életében. Mint később megértette, csak az tudott négyszemközt maradni a homokvidék némaságával, aki össze tudta mérni a puszta nagyságát tulajdon lelkével. Igen, a Sárga Homok hatalmas, de az ember eleven gondolata azt is át tudja fogni. Jelizarov bölcs volt, meg tudta magyarázni azt, ami rejtve érlelődött a homályos találgatásokban.

Sokkal mélyebb alapra épülnek, sokkal erősebbek azok a kapcsok. Ott vannak a beszélő és/vagy ismétlődő személynevekben, helynevekben, a két felidézett ősi mondában, a szereplőkhöz tartozó háziállatok sorsában, a regény elején és végén felbukkanó (és rövid időre nézőpontszereplővé váló) vadállatokban, és mindenekelőtt ott van magában a vasútban, amely mellett a szereplők dolgoznak, szenvednek, hozzámérik a teret, beleölik minden erejüket, az egész életüket. Olykor megfogalmazzák ezeket a kapcsolatokat,** olykor az olvasóra marad a megfogalmazásuk, és ez így pont jó. Éppen annyi segítséget kapunk, amennyi elindítja az ember gondolatait, befejezni nekünk kell.

Például összekötni az űrben játszódó vonalat a Földön játszódó vonallal. Nem nehéz. Van egy nyitott és egy zárt világ.*** Lehet találgatni, melyik a mienk. Eltaláltátok. Minden megnyilvánulásában bezár és bezárul; a mindenkori „másik” megjelenésére egyféleképpen tud reagálni: fallal és fegyverrel. Néha átmeneti enyhülés érződik, néha értéket tud teremteni, néha össze tudnak fogni a kisemberek egy-egy pillanatra. Csak ez sajnos nem elég. Pedig az űrkutatós vonal elvileg a lehető legtökéletesebb államközi együttműködésen alapul. Kivéve, amikor az első látható eredményen összevesznek, és csak egyvalamiben tudnak egyetérteni: hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Ha beledöglünk is. Márpedig bele fogunk. Annyira sokatmondó, ahogy Edigej megkérdi a hadnagytól: mit gondolsz, fiam, te talán sose fogsz meghalni? És a hadnagy zavarba jön, de azonnal újra „lezár”, megmarad a saját külön kis játékszabályai illúzióvilágában. És ez még csak nem is új a nap alatt: az évszázados történelem ismétli meg önmagát az emlékezettől megfosztott, üresfejű szolga alakjában. Csak éppen tőle nem az egyéni, hanem a közösségi emlékezetet veszik el, az anyanyelvével együtt. Nagyon, nagyon kritikus, nagyon keserű regény ez – még 1980-hoz képest is az. Néha elgondolkodtam, miért is jelenhetett meg. Talán azért, amiért – Tóth Ákos magyarázata szerint – Bikov művei: mert azt a hősies emberfajtát állítja a középpontba, aki dolgozik, harcol, megállja a helyét, teljesíti az emberfeletti feladatot, elvégzi a kegyetlen munkát, pusztán azért, mert a feladat, a munka van, és valakinek el kell végeznie.

Szóval bármilyen meglepő: ez nemcsak sci-fi, nemcsak korrajz, nemcsak szimbólumoktól átszőtt lélektani regény, ez bizony „ökoregény” is. Nekem személy szerint különösen elkeserítő az, ahogyan az Aral-tó eltűnéséről mesél. Fogalmam sincs, miért, hiszen soha a közelében se jártam, de valahogy a gyerekkorom részévé vált a térképe, és pár éve elképedve láttam, hogy alig maradt belőle valami. Ebben a regényben aztán még nagyobb elképedéssel láttam, hogy voltaképpen már az én gyerekkoromra is alig maradt belőle valami: hogy hazudott a térkép, és amikor általánosban azt tanították, hogy a Föld legnagyobb tavai közé tartozik, akkor bizony elavult tudást tanítottak, mert azt kellett volna mondani: „tartozott”. 

Közben „mellesleg” még az iszlám nagyon sajátos fajtájáról is képet kaptam. Edigej szovjet időkben is félig-meddig megőrzött vallása egészen, egészen más, mint a Közel-Keleté, érzékelhetően megmaradt benne a sztyeppei népek ősi vallásának sok-sok vonása is. Mindez pedig, azzal a kételkedéssel együtt, amelyet a szovjet időszak oltott Edigejbe, meg azzal az erővel, amellyel mégiscsak a hagyományrendbe kapaszkodik, valami rokonszenves, sőt ismerős elegyet alkot. 

Ritka szép idő volt. A nyár végi nap elcsendesedett utolsó órája megkönnyebbülten szállt el, mint egy hosszú sóhajtás. Úgy tetszett, a Sárga Homokon nincs sem erdő, sem folyó, sem rét, de a kihunyó nap úgy láttatta, mintha a föld nyitott arcán láthatatlanul fények és árnyak mozognának, azok telítenék a sztyeppet. A lélegzetelállító térség homályos, áradó sötétkékje megnemesítette a gondolatokat, s azt a vágyat keltette az emberben, hogy sokáig éljen és sokat elmélkedjen…

Szép könyv, a megőrzendők közül.

* SPOILER A földönkívüli civilizáció arra való, hogy rámutasson az emberiség hibáira, bűneire; utópisztikus és ámulatba ejtően tiszta világ, amelyhez mi soha nem érhetünk fel, már csak azért sem, mert szándékosan zárjuk el tőle magunkat.
** SPOILER Kazangap magát és Edigejt a Rajmali-monda szereplőihez hasonlítja, bár éppen abban nem hasonlítanak rájuk, amire Kazangap gondol; Edigej a végén teljes joggal mankurtnak nevezi Szabidzsant.
*** SPOILER Két olyan civilizáció, amelyek egyaránt környezeti problémákkal küzdenek, jelenleg éppen – az 1970-es évek végét írjuk!!! – az elsivatagosodással. Az egyik civilizáció összefog és segíteni próbál, pedig még bőven van ideje – a másik hatalmi érdekeknek engedve úgy bezárul, hogy tulajdonképpen meg sem kísérli a cselekvést.

Ezt 2018. február 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Akkor még egyszer.

E. T. A. „Hóttbiztosföldönkívüli” Hoffmann lehetett ufó, karmester, kobold, hivatalnok vagy tengeri herkentyű, de hülye, az egész biztos nem volt.

Ha valaki utálta a Virágcserepet, de rábeszéli magát, hogy adjon az írónak még egy esélyt, próbálkozzon az elbeszéléseivel. Ezekben legfeljebb a czikornyás körmondatok jelenthetnek akadályt, egyébként mindenkit biztosíthatok, hogy a történetek és szereplőik itt maradnak az emberi világban.

Mármint azok a szereplők, akik még a mese végére is életben vannak.

Ritkán szoktam gyűjteményes kötet minden darabját külön értékelni, de most muszáj kivételt tennem.

A delejező:

Iszonyú jó. Ha valaki azt hitte volna, hogy a pszichoanalízist Freud a semmiből alkotta meg, az most meggyőződhet róla, hogy tévedett. A szöveg jól fejlett álomleírásokat, megfejtési módokat, valamint hipnózissal való gyógyítást és manipulációt tartalmaz, mégpedig nem nyomokban. Ehhez sajátos, fanyar humor járul (erre az olvasó vagy vevő, vagy nem, én az előbbi csoportba tartozom), egy elhallgattatott, majd saját hangra szert tevő fiatal nő, egy magát Istennek tartó férfi, és egy szelíden melankolikus öregember, nagy művészi tehetséggel. Virágzik benne a gótika, ám a misztikus vonulat leginkább arra való, hogy lepofozzák a színről. A szöveg pedig a mai napig ajánlott olvasmány pszichológia szakon, ezt egy pszichológus mondta nekem két nappal ezelőtt. 

– […] a szellem, amely alvás közben jobban elválik a lelki élettől, és kizárólag saját magának dolgozik, ezt a fájdalmat mindig a maga módján értelmezi, azaz valami olyan mondvacsinált okot kerít neki, ami éppen beleillik elképzeléseibe. Emlékszem, egyszer álmomban egy vidám puncsivó társaságban voltam; egy nagyszájú tiszt, akit jól ismertem, addig ugratott egy diákot, hogy az végül az arcába vágta a poharát; ekkor kitört a tömegverekedés, én is, pedig csak békíteni akartam, csúnyán megsebesültem a kezemen, s olyan égető fájdalmat éreztem, hogy ettől felébredtem, és lám: csakugyan vérzett a kezem; valami erős tű rejtőzött a dunnámban, azzal sértettem föl.

(A képen látható, mit is jelentett Hoffmann korában az a delejezés. Itt találtam.)

Szilveszteréji kalandok:

Szintén gótikus. Főhajtás Chamisso előtt, és egy kis nemes versengés is az előd művével. Kávézóban olvastam, forró csoki mellett. Nem ártott neki.

A szép, széles tükör le volt takarva; hogy mi ingerelt rá, hogy lerántsam a kendőt, s a gyertyákat odategyem a tükrös asztalra, magam sem tudom. Belenéztem a tükörbe, de olyan sápadt és torz arc nézett vissza rám, hogy alig ismertem magamra… Úgy tetszett, mintha messziről, a tükör mélyéről egy homályos alak lebegne felém; ahogy rászegeztem a tekintetemet, s egyre erősebben figyeltem, valami furcsa, varázsos fényben mind élesebben rajzolódtak ki előttem egy bájos nőalak vonásai; most már ráismertem – Julie volt az.

Krespel tanácsos:

Egy kis enyhe fajta romantikus horror, olyan lélektani összefonódásokkal (pl. mi köze az embernek a hegedűhöz – nem, nem az, hogy játszik rajta), amelyeket csak erős idegzetűeknek ajánlott végiggondolni. Neurózis és pszichózis egymással harmóniában nyírják ki az embert. Amit pedig az apaságról mond, az fenékig keserű.

(Az illusztrációt itt találtam.)

A dalnokok harca:

Ha ezt nem tették volna bele a kötetbe, tízből tizenegy pontot adtam volna neki. Ez sem rossz, de nem voltam tőle elájulva. Ebbe jutott a legkevesebb a groteszkből, meg sajnos a következetességből is. Novalis olvasói előnyben, ez a történet ugyanis őelőtte hajt fejet. A középkorban játszódik, azt a dalnokversenyt dolgozza fel, amelyet Wagner is a Tannhäuserben. Wagner nyer.

Az automaták:

Ez a történet Kempelen Farkas leghíresebb találmányát veszi kiindulópontnak, bár sajnos a nevét nem említi. Inkább titokzatoskodik. No meg ismét előfutárkodik a pszichológiának (meg a számítástechnikának, Kempelen nyomán), közben pedig azon töpreng, pontosan mi is választja el az élőt az élettelentől.

A Sanctus:

Ki mond igazat és ki hazudik? No de minek hazudik? Hogyan gyógyítsuk sokkterápiával a kiégést c. műsorunkat hallják.

– Karmester – felelte a Rajongó –, maga mindenből mindjárt operát csinál. Az épeszű emberek ezért bolondnak is tartják. Hiszen az épeszű ember úgy van a zenével is, akár a jó erős pálinkával; csak alkalomadtán, kis adagokban él vele, és csak mint gyomorerősítőt élvezi.

Az elhagyott ház:

Ez még csak lesz horror. A homokember című kisregény egyik alapötletét, az élő és az élettelen közötti határ átlépésének lehetőségét itt fogalmazta meg Hoffmann legelőször. Gótikusnak ez is gótikus, de közel sem annyira ijesztő, mint a homokember meséje. Inkább katyvasz, főleg a vége. De jól áll neki. Szeretem az ilyen fura végkifejleteket, olyan sztrugackijos. Ilyen buggyant alakokról mesél, ni, de igen okosan:

Én ismerek valakit, akire mintha nagyon is jellemző volna ez a látnoki képesség, amiről itt beszélgetünk. Ettől van az, hogy sokszor napokig futkos ismeretlen emberek után, csak mert a járásukban, az öltözékükben, a hangjukban, a tekintetükben valami furcsaságot fedezett föl; ettől, hogy ha valami olyan eseményről vagy cselekedetről hall, amit más csak úgy léhán, odavetve mesél el, mint olyasvalamit, amiben nincs semmi figyelemre méltó, és csakugyan nem is figyel rá oda senki, hogy az ilyesmi őt viszont mélyen elgondolkoztatja, magában mindjárt elkezdi egymás mellé rakosgatni a legellentétesebb dolgokat, és addig fantáziál, míg olyan összefüggéseket hámoz ki belőlük, ami álmában sem jutnának eszébe soha senkinek.

Unokabátyám sarokablaka:

Pontos társadalomkép. Vagy annak illúziója? Megítélhetjük-e kívülről embertársainkat? Nem, de szórakoztató. És egész jó novellafüzért lehet írni belőle. Csak ne képzelje magát Istennek az, aki egyszerűen csak kukkoló.

(Az illusztrációt itt találtam.)

Ártatlanság:

Nyúlfarknyi anekdota, nem is értem, minek tették bele.

Még valami: A „Szilveszteréji kalandok”, a „Krespel tanácsos” és „Az elhagyott ház” (vagyis inkább A homokember) szereplői és egynémely fordulatai adják Offenbach Hoffmann meséi c. operájának alapanyagát. Amelyet ritka nagy szemétség volt Offenbachtól így megírni. (A kép a párizsi bemutatóról készült 1881-ben, itt találtam.)

Semmi ok rá, hogy pont az álmodozó, flúgos hősszerelmesekkel azonosítsuk a szerzőt. (Illetve egy ok van: így a legeladhatóbb a sztori.) Ugyanilyen alapon lehetne ő a gaz kísértő, az illúziótlan és bölcs tanácsadó, a groteszk ábrázatú tudós, vagy akár az ügyeletes fiatal lány… Annyira ügyesen játszik és kuszálja a szálakat, ahelyett, hogy bármit megmagyarázna, és annyira gonoszul tud szamárfület mutatni az olvasónak, minek így beskatulyázni? 

Szóval aki legközelebb operát nézni megy, tudatosítsa magában, hogy Offenbach zenéje tökéletes (Ágay Karola Olympia babája pedig még tökéletesebb, ha létezik ilyen egyáltalán; hallgassátok meg), de a cselekményt, azt húzzátok le a vécén. Inkább olvassatok Hoffmannt.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. február 2-án írtam. 

Az Amazonon azt írják, hogy ha 1925-ben* elképzelhető lett volna már, hogy fekete-afrikai író Nobelt kapjon, akkor Mofolo megkapta volna.

Akárki írta, nem túlzott.

Mofolo százhetven oldalban személyiségfejlődést ír, szabályos ívet szerkeszt belőle, felvázolja egy katonaállam működését, ad egy pofont a leendő diktatúráknak (1910-ben íródott a regény!), megcsinálja a mágikus realizmus afrikai változatát (akkor, amikor a dél-amerikai még nem létezett), és teszi mindezt a mítoszok és népmondák stílusában, amely kitűnően áll a történetnek. Mindeközben pedig megismerhetjük Dél-Afrika leghíresebb történelmi alakjának életét, hiszen „mellesleg” Chaka (ismertebb helyesírással Shaka) zulu királyról szól a mese – meg egy igen-igen erős királyság történetét, amely dolgot adott búrnak is, angolnak is, amikor gyarmatosítani mentek.

Hogy is dicsérjem meg, hogy ne tűnjön túlzásnak mindaz, amit fentebb írtam?

Egy: Nem tudom, Mofolo miket olvasott európai irodalomból/történelemből (gyanítom, hogy a XIX. század második felében erősen europizált oktatás folyt a gyarmati iskolákban), de tudom, hogy megcsinálta az afrikai Akhilleuszt/Nagy Sándort. Hősi lélekkel, idealizált külsővel, dicsőségért cserébe vállalt rövid élettel, háborúval, őrjöngéssel és egy jó kiadós hübrisszel, szóval ami kell. Nem utánoz: verseng. Afrikai eposzt ír, nem görögöt afrikai szereplőkkel.

Kettő: Ki- vagy megtalálja hozzá ezt a mítoszi-népmondai stílust. A mesélőnek arca nincs, csak többes szám első személye, de nyilvánvaló, hogy a Közösségi Emlékezet névre hallgat. „Aki” felidéz, ámul, magyaráz, rajong, gyanakszik, elítél, gyászol, derekasan túloz, szilárd erkölcsi elvei vannak, ám fejet hajt a nagyság előtt, ám továbbra is szilárd erkölcsi elvei vannak. Nem utolsósorban pedig a világ legtermészetesebb módján illeszti be a történelmi események sorába az istenségek megjelenését vagy a mágiahasználatot.** Nem merem rátenni a könyvre a „XVIII. század” vagy „XIX. század” címkét, mert bár Chaka akkor élt, a könyv nem akkor játszódik. A könyv konkrétan a mitikus aranykor és az emberi történelem határvonalán játszódik, olyan tíz-húsz évvel a világ teremtését követően. Annak meg nincs címkéje.

Három: Ez a stílus nemcsak a mágiahasználatot teszi hihetővé. Hanem egyszerre közelíti és távolítja az eseményeket az olvasóhoz/tól. Egyszerre von be az eseményekbe és segít a feldolgozásukban. Egész más egy afrikai mesemondó hangján hallgatni irtózatos csaták, mészárlások vagy diktátori intézkedések gyomorforgató történetét, mint, mondjuk, dokumentumokból tanulmányozni. Ilyet utoljára Homérosznál láttam. Komolyan. Pár hónapja olvastam újra az Íliászt, úgyhogy friss az emlék. Csak ez jóval rövidebb, és prózában van írva. Jó ez így, sokkal többet nem bírtam volna.

Négy: Tényleg egy csomó minden kiderül a regényből a térség történelméről. Városépítés, államszervezés, harcmodor, törvénykezés és szokásrend kialakítása, dióhéjban egész történelemleckét kapunk. Amely a modern korhoz is jó sok szállal kötődik. Sajnos. Ha valaki szeretné legalább nyomokban megérteni, hogyan alakulhattak ki az afrikai totális diktatúrák, ide lehet tekinteni.*** Persze volt nekik északi példájuk, de maguktól is igen kreatívan tudtak mindenfélét kitalálni.

Öt: A személyiségfejlődés íve tökéletes. Minden cselekedet a korábbiak szerves következménye, van töprengés, de nincs visszafordulás. Ez pedig ijesztő. Komolyan az.****

Ezt rá kellett tenni az 1001 könyv listájára.

Már csak a világot körbeolvasó fanatikus molyok kedvéért is, akik (legalábbis jelen képviselőjük viselkedése erre enged következtetni) eleve eufóriába esnek, ha egyáltalán felfedezhetik egy lesothói (!) író regényét hozzáférhető nyelven és helyen.***** Dupla eufória, hogy még listás is.

* Illetve 1931-ben, mert akkor jelent meg az első angol fordítás, de az részletkérdés.
** SPOILER Hiszen a regénybeli „orvos”, azaz varázsló nem pálcaütéssel változtatja nagy uralkodóvá Chakát. Mire ő színre lép, a leendő király személyiségét már a saját enyhén szólva működésképtelen családja jól megdolgozta. Attól kezdve pedig, hogy ő színre lép, sorozatos erkölcsi választások elé állítja Chakát, miközben a gyógyfüveivel is kezeli. Ráadásul a regény második felében már egyértelmű – ha az első megjelenésekor nem lett volna az –, hogy ő a „sötétebbik én”, a gonosz kísértő szerepét is játssza, szóval nemcsak a külvilágnak része, hanem Chaka tudatának is.
*** Meg a bizonyos folyó kanyarulatára. Csak Mofolo regénye sokkal dinamikusabb, izgalmasabb. SPOILER Chaka alattvalói nagy részének szépen fejlett Stockholm-szindrómája van, és nem csak úgy magától alakul ki. Benne van Chaka is, benne vannak ők maguk is. Az tényleg lélektani remeklés, ahogy uralkodó és nép kölcsönhatását ábrázolja a regény. Nem is lehet másképp ítéletet mondani róla, csak a Közösségi Emlékezet nézőpontjából. Akik jelen vannak a történetben, egyáltalán nem mind értik, mi történik velük. Aki pedig érti, attól még nem jár jól. 
**** SPOILER Mert nem lehet megragadni azt a pillanatot, amelyre rámondhatnánk: igen, itt lehetett volna másképp dönteni, és akkor így meg így kerültek volna más mederbe az események. Nem lehetett. Ennek az embernek nem. Ezt ugyanazért tisztelik, imádják, követik, amiért rettegik és gyűlölik. Ugyanazok. 
***** Részemről Bookdepository. De aki türelmesebb nálam, az pár hónapon belül megkapja ingyen, mert 2019-re lejár a szerzői jog.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. január 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fontos könyv, okos könyv. Örvendetes, hogy megírták, hogy lefordították, hogy igyekeznek terjeszteni. No de mindjárt az 1001-es listára tenni… hát annyira nem jó.

Egyetlen hosszú levél az egész kisregény, egy szenegáli nő monológja egy másik szenegáli nőhöz: baráti, fájdalmas, vallomásos, sebfelszakítós, sebgyógyítós; házasságról, családról, szerepekről, remélt jövőről. Mindaz, ami elhangzik benne, aktuális ma is, nálunk is – ne legyenek illúzióink. A társadalom alapegysége pediglen a család, ugye…

Változó világ lenyomatát őrzi a szöveg, olyan világét, amelyben egyesek a hagyományok fenntartásában találják meg az életük értelmét, mások éppen azok elfeledtetésében. És egyáltalán nem biztos, hogy az előbbiek tartják fenn a világot. A hagyományokhoz való ragaszkodás jegyében családok bomlanak fel, emberek maradnak magányosak, új kapcsolatok köttetnek – és vagy jól járnak vele a felek, vagy nem, de leginkább vagy nem. Akár a nőről van szó, akár a férfiról.

Sok-sok különféle szerepet vonultat fel a könyv, variációkat egy témára, minden oldalról figyelmes szemmel megvizsgálva. A tárgyilagosság hiányát, azt aztán nem lehet felróni neki. Még a legsúlyosabb válságokat is olyan visszafogottan tudja elmondani az elbeszélő – nem mintha nem vele történnének, annyira azért nem, de mintha egyszerre nézné belülről és kívülről. Igazságos, józan, másokkal és önmagával szemben is kritikus, és hamar megnyugszik, ha nagy erőfeszítésébe kerül, akkor is. Igaz, ennek a nyugalomnak időnként az az ára, hogy hamis illúziókba ringatja magát: meg van győződve arról, hogy ő ezzel mindent megold. Mindent. Aha.

Szóval fontos, okos könyv, éljen és hurrá, hogy ilyenek is megjelennek – de az egyéni stílus, a nyelvi erő, az sajnos hiányzik belőle. Ez a regény nem ragadja meg az olvasó figyelmét, inkább elengedi, és hagyja kalandozni.

Vagy a fordító nem értette a dolgát igazán.

Vagy nem én vagyok a megfelelő olvasó. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. január 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Régi tartozásom ez a fantasy (mármint magamnak), évek óta szerepelt a várólistámon (sose érek a végére). Gondoltam, hogy tetszeni fog. A folytatását is meg fogom venni. Éljenek az e-könyvek. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt se a fordulatos cselekmény, se a változatos kalandok, se a szerethető vagy utálható szereplők. Persze, hogy érdekeltek, persze, hogy végig lekötött a regény. De nem ez volt a legfontosabb, és nem ezek miatt olvastam el.

A magyar népmesék és hiedelmek miatt, amelyek sorra beépülnek a regénybe, hogy feltűnően vagy kevésbé feltűnően megszervezzék a cselekményt és kialakítsák a szereplőket. Sokan leírták, leírom én is: ez nem kelta fantasy magyar nevekkel. Ebben Tündér Ilona szerepel, Rapsonné, Firtos és Tartód,* nem beszélve mellékszerepben maradt társaikról. Benedek Elek a köbön. (Csak éppen nem mindenki olyan jó, mint ahogy várnánk, de hát ettől lesz kortárs regény, és nem népmese.) Az a pár antik figura, aki idetéved, szépen belesimul a háttérbe – a gótika (sőt egy parányi steampunk!) pedig minden további nélkül kézen fogja a magyar népmesei elemeket. Ahogyan pedig a kötés és oldás mint fő-fő varázslat belép a regénybe, hát az minimum négy pontot dob a megítélésén. 

A főszereplő neve eleinte nem tetszett. Mármint nem önmagában, úgy a világon semmi bajom vele, sőt. Hanem mert számomra valahogy nem illett a szereplőhöz. Nem tudnám megmondani, miért. De mindegy is: mihelyt rájöttem, hogy „Mesé”-nek becézik, már egyértelmű volt, hogy telitalálat a név, más nem is lehetne. Abban még mindig nem vagyok biztos, hogy a többi szereplő nevét (amelyik nem egyértelműen mesebeli név) szeretem. Különösen a „Firene” zavart, én legalábbis egyetlen népmesében se találkoztam vele, igaz, magával a figurával se.** A stílussal se mindenütt voltam kibékülve. Nagyon szép, választékos, kimunkált – időnként túlságosan is az. Előfordult, hogy modorosnak éreztem, és egy-két momentum kivételével hiányoltam belőle a humort. Emiatt vontam le egy pontot. Több levonást nem érdemel.

Fogalmam sincs, mit nyújt annak a regény, akit nem a benne felhasznált népmeséken neveltek. Számára valószínűleg még izgalmasabbak lesznek a cselekménybeli fordulatok. Annak, aki ezeket a meséket jól ismeri, könnyebben kiszámítható, mikor mi fog történni (amikor kiderül, mit talál a kislány a padláson, már tudom, mit fog tenni az anyja; amikor Emese kezébe nyomják a fésűt, már tudom, hogyan fogja megakadályozni az üldözést stb.), de ez a világon semmit nem von le az élményből. Sőt! Egyrészt a ráismerés örömét nyújtja, másrészt mivel a regény nagyon ügyesen manipulálja is a meséket, és kezdettől fogva egyértelmű, hogy nem mindenkivel pont az fog történni, ami a mesében (sőt), akár azért is lehet izgulni, hogy vajon most is a megszokott módon végződnek-e a dolgok vagy jön egy csavar és mégse? 

Mert időnként bizony jön a csavar. És akkor mégse…

* A kiadásomban „Tartód”-ként szerepelt, de a mesében rövid o. Ha nem sajtóhiba, hanem szándékos, akkor szabad tudni, miért? – Frissítve, nevek és írásmód megmagyarázva a szerző által: „Én Tartód írásformával találkoztam, emlékeim szerint a Magyar mythologiában (...), de gondolom, ez is változó attól függően, melyik népmesekutató gyűjtötte, és ő minek hallotta (Rapsonnéval is találkoztam Rapsóné alakban).”
** Utólag kiderült, hogy én voltam tájékozatlan. Nemcsak Benedek Eleket kellett volna olvasnom, hanem Ipolyi Arnoldot is. Rajta van a listán, most egy kicsit előbbre ugrott… Ettől még a név nem tetszik – de hát így jártam.

2018. január 24. 

Pontszám: 10/9

Ez a nyolc történet tudtommal ebben a formában soha nem jelent meg angolul, viszont ötöt többé-kevésbé összefüggő történetfüzérként adott ki annak idején a szerzőjük. Ezt az ötöt olvastam angolul, írtam is róluk. Most nem olvastam őket újra, csak a maradékot.

A szerkesztésről annyit, hogy szerintem hiba volt megbontani az öt történet sorrendjét, azok nem véletlenül következnek egymásra az eredetiben pont úgy, ahogy következnek. Annak jelentősége van, hogy pont az utolsó előtti történet a kötet címadó kisregénye. Az viszont igaz, hogy mivel a kerettörténet az angol nyelvű kötet végén nem zárul, és az utolsó két történet között átvezetés sincs, végül is nem feltűnő, hogy a magyar kiadásba további hármat beillesztettek. Hangulatukban sem, témájukban sem lógnak ki a kötetből.

Ez a három: a Sir Robert Ardagh, az Egy szellemjárta ház hiteles története és az Ultor De Lacy. Most csak ezekről írok néhány mondatot.

Sir Robert Ardagh:
Ez a legjobb. Hamisítatlan gótikus elbeszélés, igazi jófajta rémtörténet, annak minden szükséges kellékével, kissé előfutárkodva a posztmodernnek. Egész pontosan ugyanis kettő módon mesélik el Sir Robert borzasztóságos halálát, márpedig egy ember ugye nem halhat meg kétféleképpen, úgy, hogy ráadásul az egyik történet szerint házas, a másik szerint nem. Viszont semmi támpontot nem ad az elbeszélő arra nézve, hogy akkor most melyik mese az igaz. Egyébként tisztességesen lebegteti az eseményeket a természetfölötti és a hétköznapi világ között, ahogy az a kísértetiesség szótári definíciójában meg vagyon írva: na vajon ki kicsoda, honnan jött, hova megy, hogyan és miért. Közben zúg a szél, hajladozik a hanga a mezőn, fekete köpenyes alakok közlekednek a sziklák között, a párkányon túl szakadék van, és ááááá, noná, hogy bele is esnek, ha már ott van, értitek, ne tátongjon hiába. Tombol a melankólia, legalább két altípusban, a végén meg jól – nem derül ki semmi. A melankólia leírásánál hegyeződött a fülem a legjobban, mert bár egyszer sem mondják ki a nevét, azért elég egyértelmű, hogy itt a barokk kor réméről esik szó, à la Walter Benjamin, azt szeressük.

Egy szellemjárta ház hiteles története:
Igazából semmi különös, csak a hangulatával hat, meg azzal az elég hihetetlen elemével, hogy akármelyik szereplőre kerít sort az elbeszélő, holtbiztos, hogy az illető megbízhatóan hideg fejű, erős lelkű és remek megfigyelő. Ha hatéves, akkor is.

Ultor De Lacy:
Dettó. Csak ebben még jakobiták is vannak meg naaaaagy családi titok. Meg némely dühöngés a végén a mai olvasónak, akinek már tizenöt éves korában is tele volt a hócipője azzal a motívummal, hogy SPOILER X-et kímélni akarják a szőőőőőrnyű titoktól, mert X gyermekien ártatlan és boldog, ezért X-nek nem árulják el a szőőőőőőnyű titkot, nehogy véletlenül megzavarja az ártatlan boldogságát, aztán jóhogy pont ezért X képtelen megvédeni saját magát, és a végére annyi lesz neki. SPOILER VÉGE A rémtörténetek főszereplőinek legfőbb problémája – ahogy én látom –, hogy nem olvasnak elég rémtörténetet, így nincs, amiből okuljanak a saját sorsukra nézve. Bár ha elnézem Le Fanu másik klasszikus gótikus regényét, az olvasás se sokat használ a főszereplőknek, ha eszük nem lesz tőle több.

Pontszámot nem adok, mert nem olvastam végig.

Ezt 2018. január 2-án írtam.

Nagyon nagy hiba, hogy ennek a könyvnek nincs magyar nyelvű kiadása.
Meg úgy általában az életműnek.

Gimbutas európai és amerikai egyetemeket megjárt litván régészprofesszor volt, aki személyesen vezette azokat az ásatásokat, amelyek alapján könyveiben levonta a következtetéseket. Művészettörténettel és néprajzzal is behatóan foglalkozott. A bibliográfiája majdnem a kötet ötödét kiteszi, szóval az adatolást is hiba nélkül végzi. A leletanyagában pedig igen jelentős számban fordulnak elő magyarországi lelőhelyeken talált alkotások. Ez, ha jól számolom, nyolc indok arra, hogy komolyan vegyék és megjelentessék nálunk. Ehhez képest ’94 óta halott, és nyoma sincs annak, hogy le akarnák fordítani.

Nem mondom, hogy minden következtetésével egyetértek. Itt-ott tagadhatatlanul elszalad vele a ló. De most őszintén: melyik tudóssal nem? És ami marad, ha levonom az elszaladt lovakat, az még mindig tekintélyes mennyiségű adat szigorúan tudományos elemzése, egy letűnt kultúráról, amely önmagában is rendkívül érdekes lenne, de nemcsak önmagában nézhető, hanem nagyon is sok tanulságot tartogat a ma embere számára. Ráadásul fölötte lakunk itt a Kárpát-medencében. Mint ahogy fölötte laknak a Balkánon, Ukrajnában, Moldovában is. Hogy a búbánatba' nem terjesztik itthon? 

A „régi Európa”, így nevezte el ezt a kultúrát Gimbutas, amelynek életmódját, vallását, mitológiáját bontogatja ki a leletanyagból ennek a könyvnek a lapjain. Egy újkőkori, majd rézkori civilizáció, amely öt-hatezer évig uralta errefelé a terepet, aztán, hogy finoman fogalmazzak, „ráíródtak” az indoeurópaiak – de ki nem törölték. A nyomai a mai napig megvannak, és nemcsak a múzeumokban.* Volt neki művészete (a krétaiak járatták csúcsra, míg a görögök el nem intézték őket), vallása, hiedelmei, divathóbortjai és máig megfejtetlen írása is, no meg igen sajátos, békés társadalma.**

Számomra nemcsak érdekes, de hasznos könyvnek is bizonyult, még akkor is, ha az első harmada pont annyira száraz, mint amennyire tudományos. Akartam én régész lenni boldogult úrfikoromban, meg is maradt a lelkesedésem, de azért most alaposan próbára tevődött. A csillagok száma viszont jelzi, hogy a maradék kétharmad segített ezen túllépnem. Meg azt is értem, hogy ez a precízség hozzátartozik a tudományossághoz. A művészettörténeti részek érdekeltek főként, és persze a mitológia. Amelynek szerves része a víz tisztelete és olyan ősi motívumok bevezetése, amelyek mára archetípusnak számítanak (a kutya mint alvilági állat, a kígyó mint újjászülető stb.). Egészen újfajta értelmezést kapnak Gimbutastól a máshonnan már ismert leletek is, a meandervonal és a kettős bárd. (Santarcangeli olvasói, ide gyűljetek!) A „sarlós isten” felbukkanásán komolyan meglepődtem – gyerekkoromban láttam utoljára a törikönyvben –, aztán megszoktam szépen, hogy a saját kultúrámról is tud újat mondani nekem. Az pedig külön ámulat tárgya a magyar olvasónak (hogy ne mondjam, szürreális élmény), hogy egy nem magyar által írt angol nyelvű szövegben tökéletesen hibátlan helyesírással szerepel Bodrogkeresztúr és Zengővárkony neve, nem beszélve Kökénydombról és Szegvár–Tűzkövesről, ha már sarlós isten. Na jó, Zalaszentmihály nem jön neki össze, de ilyen előzmények után nagyon könnyen lehet, hogy csak azért, mert a forrásában is hibásan szerepelt a lelőhely neve…

* Az egyik illusztráción látható díszítő motívum – egy sajátságosan többszörözött kereszt alak – például a húsvéti tojásokon szokott felbukkanni a pár száz éves hagyományos minták között. Változatlan jelentéssel. Hát nem pár száz, hanem pár ezer éves, úgy tűnik.
** Amelyet Gimbutas kissé idealizál is, mikor kibújik pár mondatra a leletei mögül, de hát mondom, hogy nem értek mindennel egyet. Azt a pár mondatot igazán el lehet nézni neki.

Ezt 2018. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10