A magyar fordítás (kicsit megtévesztő) címe: Hill House szelleme.

2024 elsősorban a szakmai olvasások éve volt. Mégis akadtam ebben az évben is olyan szövegekre, amelyek nemcsak szakmailag, hanem mindenféle más értelemben is meghatározónak bizonyultak. 

Mit meghatározónak. Beleestek az életembe, mint a bomba, és annyifelé szóródtak szét, hogy ha akarnám, se tudnám összeszedni. Megragadtak, inspiráltak, az életembe épültek.

Ursula K. Le Guintől a The Left Hand of Darkness (A sötétség balkeze) a gondolatkísérletével, a nézőpontjátékával, az egyetemes emberinek a felfedezésével. Szepes Máriától a Raguel hét tanítványa, polgári ezotériájával, sokszorozott beavatás-történeteivel, szimbólumhasználatával. Decemberben pedig Shirley Jacksontól a The Haunting of Hill House. Amelyről azóta se tudtam normálisan leírni a gondolataimat. Mondjuk, ebben az is közrejátszott, hogy a Black Aether „Vivisectio” eseményén viszont jó alaposan kibeszéltük, szóval aminek ki kellett jönni, az hamar kijött. 

Azt már sokan leírták előttem, hogy az a fajta könyv ez, amelyik pont attól jó, hogy billeg. Hogy nem dönthető el egyértelműen: kísértet jár a házban, vagy maga a ház nem való embernek, vagy a főszereplő elméjéből vetül ki, amit látunk – és ha igen, akkor konkrétan mennyi a kivetülés abból, amit látunk. Mindegyik lehetőségre megvan az esély, onnantól kezdve, hogy gonosz erők kívülről befolyásolják a múltja miatt különösen érzékeny Eleanort, egészen odáig, hogy a ház többi lakóját is ő találja ki. Ezért nem egészen szerencsés „Hill House szellemé”-nek fordítani a címet (bár sajnos a szójátékot elég nehéz lenne visszaadni), mert az inkább azt jelenti, hogy „nyomasztó járkálás Hill House-ban”, ami vonatkozhat kísértetre, de élő ember(ek) kellemetlen jelenlétére is.

Azt az egyet nem jelenti, hogy a többi szereplő vagy a helyszín érdektelen volna. Sőt. Jó kis csoportdinamika-tanulmány a szöveg, a Hill House-ba érkező férfiak és nők közötti vonzó és taszító erőket akkor is érdekes volna figyelni, ha közben nem növekedne egyre jobban a műfajból adódó feszültség. Egy kicsit mindenki hazudik, és egy kicsit mindenki igazat mond, csak ember legyen, aki a kettőt szétválasztja. Négy férfi és négy nő, akiket egyetlen dolog fog valamiféle egységbe: Hill House. Máskülönben jobban nem is különbözhetnének, és a közöttük alakuló barátságok, ellenségeskedések, talán szerelmek rajza is folyamatosan változik.

Hill House környékén lakik Mr. és Mrs. Dudley. Az előbbiből leginkább csak az ellenségességét látjuk, az utóbbiból annál többet: ő Az Alárendelt, Akinek Hatalma Van. (Majd egyszer leszek olyan ügyes, hogy a Csontbrigádról is írjak.) Majd érkezik Eleanor, akinek élete első felnőtt (jobban mondva lázadó kamasz) cselekedete, hogy harmincon túl kíséret nélkül el mer jönni otthonról; aztán Theodora, aki felszínesnek tűnik, pedig csak csinos, divatos és harsány. Az ő barátságuk rajza érdekelt a legjobban: ahogyan pillanatok alatt megtalálják a hangot, ahogyan az erősebb azonnal pártfogásába veszi a gyengébbet, később viszont gyanakodni kezd rá, és távolodni tőle, aztán ahogyan összekapnak, talán a vonzalmuk közös tárgya miatt, talán éppen egy egészen másféle vonzalom miatt. Jön Luke, aki külsőre vonzó és vicces (szeretne lenni), és nem kicsit rázza meg, hogy valódi rettenettel találkozik. Jön Dr. Montague, a klasszikus őrült tudós modern kiadása. Jön Mrs. Montague, akinek kizárólag a halálon túl tartózkodók iránt van türelme és empátiája, a halálon inneniek csak zavarják; no meg Arthur, aki leginkább megy Mrs. Montague után, és okosan bólogat. Jellemtanulmányok együtt és külön-külön, továbbá illusztrálása annak a sartre-i tételnek, hogy a pokol a többi ember. Az utóbbi hatot összeköti a túlvilággal létesített erősebb vagy gyengébb kapcsolat. 

Jobban mondva nem is a túlvilág érdekli őket. Inkább a túlvilágnak az evilágban hagyott lenyomata, aminek felfedezéséhez kiváló hely Hill House. Határátlépések helye, ahol helyenként minden ok nélkül hideg lesz, az ajtók önálló életre kelnek, és bárkivel megtörténhet bármi, amit magáról sem hitt volna. A gyáva bátornak bizonyul, az együttérző rosszindulatúnak, a visszahúzódó kihívónak, a tudomány határait tiszteletre méltó kíváncsisággal feszegető tudós nagyon-nagyon hülyének. Azt nem lehet tudni, mi igaz a ház hátborzongató történetéből, és mi nem (például a matek nem jön ki: nyolcvan év alatt annyi minden nem történhet, amennyit a doktor elmesél), de azt határozottan lehet tudni, hogy aki egy nem embernek való ház tanulmányozásába passzióból belefog, és még másokat is odahív, akikről tudja, hogy érzékenyek a természetfölöttire, az valami oly mértékben felelőtlen és agyalágyult, hogy arra szavak sincsenek. 

Hill House rajza pedig úgy zseniális, ahogy van. Ennél tökéletesebben nem lehet elképzelhetővé tenni a lovecrafti értelemben vett elképzelhetetlent. Szépen el van magyarázva az a bizonyos „nem helyénvaló geometria”, azok a furán kialakított szögben egymáshoz csatlakozó falak, ablakdeszkák, tetőgerendák, amik miatt egyszerűen érzi a belépő, hogy innen most leginkább kimenni lenne jó. Vagy mégsem. Mert van, akire pontosan ez az épület lesz felszabadító hatással, és talán ez a leginkább nyugtalanító. Semmi nem történik, ami a megszokott értelemben véve ijesztő lehetne (nem folyik vér, nem ugranak elő rémek a sötétből), ellenben szó szerint a rettegés tárgyává válhat (válik is) egy arrébb tett sámli. Vagy néhány piknikező gyerek – ááá, arról ne is beszéljünk.* A cím értelmezésébe pedig az is belefér, hogy a házat zavarja az ember, nem fordítva. 

Méltán lett klasszikus ez az 1959-es regény, és csak azt sajnálom, hogy igazán méltó filmváltozata máig sem készült. Hangoskönyv-változata viszont igen, én történetesen azt hallgattam meg. Bernadette Dunne felolvasása nagyon szépen visszaadja a regény egyszerre meghitt és nyomasztó hangulatát. Abba se tudtam hagyni, pár nap alatt végighallgattam, olyan igazi hosszú téli estékre való rémtörténet. 

* Stephen King A ragyogás című regényének egyik ihletforrása volt Shirley Jackson regénye. Megjegyzem, nekem a King-regény közel nem volt ekkora élmény, újraolvasni is inkább Jacksont szeretném. Ellenben nemrég láttam Az elcserélt gyermek (The Changeling) című filmet (a cím sajnos Jacksonéhoz hasonlóan lefordíthatatlan szójáték), az még közelebb áll a Jackson-féle recepthez. Meg sokkal jobb is. Az utóbbi filmről írja valamelyik kritikusa, hogy életében nem csinálta még össze magát ennyire egy pattogó gumilabdától. 

Pontszám: 10/10