Újraolvasás vége.

Ezt hívják, kérem, klasszikusnak, nem a Werthert. Bocsánat az utóbbi rajongóitól.

Középkor, antikvitás, felvilágosodás, romantika, szerelem, háború, pénzvágy, hatalom, szorgalmas munka, minden benne van, meg mindennek az ellenkezője is. Ennek tényleg akkora a hírneve, amekkorát megérdemel. Illetve soha nem lehet akkora a hírneve, hogy azt kapja, amit érdemel, de az más kérdés. 

Diákként gyakorlatilag ugyanaz a kategória volt számomra, mint az Isteni színjáték. Olvastam, fogalmam se volt, mit olvasok, de attól még nagyon tetszett, főleg a második fele. Most újraolvasva megállapítom, hogy legalább amit nyomokban fölfogtam, az tényleg úgy is van, vagy legalábbis azóta sem értem másként.* :)

Hogy most értem-e én ezt a művet, hát az más lapra tartozik. Az van ugyanis, hogy a nagy részét egyszerűen átengedtem magamon, mint a meleg zuhanyt. Érzékeltem, hogy szerepel benne Thalész, a Homunculus és Zsebella, de hogy melyik miért pont azt mondja és cselekszi, amit, azt meg ne kérdezze tőlem senki. Ahhoz sokkal műveltebbnek kéne lennem, és sokkal alaposabban olvasnom, kb. ötsoronként megállva, újraolvasva, nagy rendszerbe illesztve, szóval ahogy Ovidiust szoktam. Majd ha nem latinból akarok nyelvvizsgázni, hanem németből, esetleg. Ettől függetlenül kiválóan éreztem magam olvasás közben, adott esetben szívesen meg is ismételném.

Vagyis éppen fordítva olvastam, mint ahogy más normális ember szokott. Nem akkor figyeltem igazán, amikor a főszereplővel történt valami fontos, hanem amikor mellékszál következett. A legjobban a beillesztett tömegjelenetek tetszettek, amelyeket más ember valószínűleg átugrana, mert a cselekményhez látszólag nem sok közük van. Én se tudnám kapásból megmondani, melyiknek pontosan mi köze Faust vándorútjához, legfeljebb arra tudok magyarázatot adni, melyikben miért éppen azt a szerepet veszi föl Mefisztó, amit fölvesz.

A kép forrása: Wikimedia Commons.

Mert többször is maszkot ölt a történet során, és mindig ő indítja be az eseményeket, sőt adott esetben tovább is mozgatja a szálakat a háttérből. Ahogy az a Sátánhoz illik, legalábbis a barokk kor óta. De Faust sem marad végig ugyanaz. Utálja az álarcoskodást, mindent halálosan komolyan akar venni, de azért mindig belemegy a játékba, vagy éppen beleviszik. Azt hiszi, hogy ő parancsol, pedig, mint a furfangos szolga, Mefisztó irányítja, amikor látszólag engedelmeskedik neki. Persze Faust részéről van tétje a dolognak, ő a lelkével játszik, Mefisztó semmi kockázatot nem vállal, viszont őt vágják át a végén. Miközben legalább annyi mindenben hasonlítanak egymásra, mint amennyiben különböznek.

Váltott maszkok, tömegjelenetek, illúzió, karnevál, világszínház. Csupa olyasmi, amit csak a dráma nyelvén lehet elmondani, akár előadható az a dráma, akár nem. Szeretem a színházi emberek vitáját is a legelején, akármennyire el van nyújtva. Az oda kell. Ebbe a darabba úgy általában minden kell. Egy szót se hagyj el belőle. Úgy lesz sokszólamú.

Világszínház.

A régi fordítást olvastam (Jékely-Kálnoky), gyönyörű. De Márton Lászlóé se lehet piskóta, már csak a fordító személyéből kiindulva. Be fogom szerezni, ez biztos.

* SPOILER Margittal ritka nagy gazemberséget művelnek, a testvére reakciója pedig érthető, de attól még ijesztően igazságtalan, Mefisztó tulajdonképpen hasznos munkát végez, tehát az első bemutatkozása korrekt: „Kicsoda vagy tehát?” „Az erő része, mely / örökké rosszra tör, s örökké jót mível.” Faust azért nem kárhozik el, mert a legnagyobb vágya az, hogy más embereknek boldog életet adjon, és mert amikor bűnt követ el, azt nem magáért a bűnért teszi, mindig pontosan tudja, mi volna a helyes választás, és akarja is azt. Az más kérdés, hogy ebbe hány mellékszereplő pusztul bele, ugye. Viszont a lelküket nem éri maradandó károsodás, amint az utolsó jelenetből látszik.

Ezt 2018. november 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10