Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Cikázó regényvilág, szemkiszedés és embergép (E. T. A. Hoffmann: A homokember)

2020. február 16. - Timár_Krisztina

Ezt a kisregényt gyűjteményes kiadásban szokták megjelentetni, Az arany virágcseréppel és a Scuderi kisasszonnyal együtt. Mivel a háromból csak kettő függ össze, és azok sem a cselekményükben, három blogbejegyzést írtam róluk. A másik kettő a fenti linkekre kattintva olvasható.

hoffmann_2.jpgAz arany virágcserepet kizárólag A homokemberrel együtt kellene forgalmazni és olvas(tat)ni. Sokkal több időt nem venne igénybe, viszont sokkal könnyebben fel lehetne dolgozni. Ha valaki Az arany virágcserép olvastán azt állítja, hogy Hoffmann hülye volt avagy részeg, az A homokember olvastán ezt az állítását vissza szokta vonni.* A két mű egyébként is szorosan összetartozik. Nem folytatása egyik a másiknak, nem köszönnek vissza ugyanazok a szereplők; hanem egymás tükörképei. A téma azonos, a világábrázolás és a végkövetkeztetés gyökeresen eltérő.

Az arany virágcserépben, akárcsak a Harry Potterben, van egy „mugli”-világ meg egy varázsvilág, és aki az utóbbiba be tud lépni, az ér valamit. Ahhoz képzelőerő kell, kreativitás és képesség arra, hogy a megszokott keretek közül kilépjen az ember. Aki a varázsvilágban nem hisz, az a vesztes, aki hisz és belelép és ott marad, az a nyertes.

Na, A homokemberben pont fordítva van.

Adott egy Nathanael nevű romantikus művész, foglalkozásának minden sablon-jegyével (zűrös gyerekkor, rajongó szerelem, lángoló tekintet, a külvilág ítéletének részint észre nem vevése, részint mélységes megvetése), aki kezdettől fogva meg van győződve arról, hogy a látható világon túl létezik egy másik, mitikus-mágikus tér, amelybe csak a kiváltságosok (értsd: a romantikus művészek) tekinthetnek/léphetnek be. Ennek a mitikus-mágikus világnak a képviselője a rejtelmes Homokember, aki hol itt, hol ott bukkan fel Nathanael életében, egymáshoz zavaróan hasonló, egymástól mégis zavaróan különböző alakokban, akik ugyanúgy részei a hétköznapi világnak is, mint a Virágcserépben Lindhorst vagy Liese. Nathanael pedig enged a másik világ hívásának, akárhány barátja akárhogy próbálja ettől a törekvésétől eltántorítani. Ebben (is) nagyon hasonlítanak egymásra Anselmusszal.

A különbség a két regény között először is az, hogy Az arany virágcserép varázsvilága végső soron jóindulatú. Még a gonosz boszorkány sem kizárólag a jó legyőzésén munkálkodik, hanem hogy férjet fogjon a védencének. pennywise_skarsgard_and_curry.pngA homokemberé ellenben valami olyan velőkig hatóan gonosz, hogy Stephen King összes bohóca elbújhat mögötte. (Kép innen.) A homokember, az konkrétan horror, a legelborultabb fajtából. Többnyire szemkiszedés jellemzi, de előfordul testrész-letépés (majd azok visszatétele rossz helyre), szénné égetés és ember-gépesítés egyaránt. Ebből nem mind a varázsvilágban történik, de mind azzal áll kapcsolatban így vagy úgy. Azért ebbe a mágikus térbe belépni és mindenáron ott maradni nem ugyanaz a kategória, mint Anselmusnak felkiabálni a bodzabokorba.

Ezzel függ össze a „másrészt”. A másik különbség az, hogy Anselmus építi, Nathanael pedig rombolja önmagát és környezetét. Anselmus a kiteljesedés felé halad, Nathanael az összeroppanás felé, ugyanazzal a lelkesedéssel. Nem is véletlen, hogy A homokemberben hirtelen pozitív szereplő lesz az összes nyárspolgár, akiknek barátságát az egzaltált Nathanael nem tudja eléggé megbecsülni. És ha azt nézzük, hogy hány olyan XIX. századi férfi író létezik, aki képes volt összetett jellemű és a jó oldalon álló regényhősnőt kitalálni – hát alig maréknyi akad belőlük, és abból az egyik Hoffmann, és ezt a fegyvertényt pont ebben a regényben követte el. Claráért én Hoffmann-nak bármit meg tudok bocsátani.**

clara.jpgMert Clarának már a neve is a világosságot jelenti, mármint észbeli világosságot; mert Clara tiszta lelkű, önzetlenül jóságos és két lábbal a földön álló, racionálisan gondolkodó pszichológus; mert mindent elkövet, hogy a szerelmét megmentse a sárkánytól, még ha ez a sárkány történetesen a szerelme tudattalanjában tartózkodik is. Freud írt ám elemzést erről a regényről, és a módszereiben visszaköszönnek Clara módszerei is. Ja, és a legjobb: Clara ezért az aktív szerepéért az elbeszélő maradéktalan rokonszenvét bírja, és még csak meg sem bűnhődik! (A kép az Andreas Dahn által rendezett filmváltozatból való, itt írtam róla.)

Vele ellentétben Nathanael másik nagy szerelme, Olimpia, tökéletesen megfelel az összes romantika kori hősnő-sablonnak: abszolút passzív, hangja alig van, tökéletes intenzitással felolvadni látszik a hős lángolásában, és a beléje szerelmes művész vágyainak kivetülésévé válik. „Csak” az a gond, hogy az utóbbi kettő szó szerint igaz, és pusztán ennyitől Olimpia alakja nemhogy paródiája lesz a romantikus hősnőnek, hanem egyetlen piszkos nagy pofon neki. Nem csoda, hogy a tudattalan félelmeknek is éppen őhozzá van a legtöbb közük.

sandmann_03.gifMert itt mindig benne van a pakliban az, ami Az arany virágcserépben fel sem merül, hogy a bizonyos mitikus-mágikus varázsvilág nem máshol, mint Nathanael elméjében létezik. Amitől nem kell kevésbé komolyan venni, sőt. Ráadásul van annyira kísérteties, „virágcserepesen” ide-oda cikázó a regényvilág, hogy ebben soha, de soha egy pillanatig sem lehetünk biztosak. Kezdettől fogva ott a lehetőség, hogy valóban létezhet egy külső, rosszindulatú erő, és az az oka mindennek. (Mint a képen, amely Andy Lang alkotása, innen való. A linken további illusztrációk is találhatók.)

Utóirat: Azért is könnyebb ezt a művet olvasni, mert ami Az arany virágcserépben nem mindenki számára érthető groteszk, az itt csattanós fekete humor, a legjobb fajtából. Még egy kis világmegváltó hangulatot is tud teremteni vele Hoffmann.***

* Éppen ezért, bár leborulok Offenbach zeneszerzői készsége előtt, és bár rajongok a Hoffmann meséi c. operáért, és Olimpia áriáját Ágay Karola előadásában akárhányszor végig tudnám hallgatni (magyarul, mert a francia nyelvű felvétel egy hajszálnyival gyengébbre sikerült) – mindezek ellenére azt állítom, hogy Hoffmann ellen Offenbachnál nagyobb merényletet kevesen követtek el a világtörténelemben. Innentől SPOILER jön. Az opera úgy ábrázolja az írót, mint jobb sorsra érdemes, sajnálni való, romantikus álmodozót, akit sorozatban becsapnak, ő meg olyan hülye (és olyan részeg), hogy hagyja. Hát a hús-vér Hoffmann sok minden volt, de sajnálni való hülye nem. És hogy pont ő beleszeretett volna Olimpiába?!?!?! Remélem, kísértette egy-két éjszakán át Offenbachot ezért az ökörségért. SPOILER VÉGE
** Még Az ördög bájitalát is, pedig de untam…
*** Ez a lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz. Én azon a részen mindig röhögök, amikor Olimpia lelepleződik, és utána a lányoknak kötelezővé válik vershallgatás közben nem odafigyelni, kutyával játszani, kötögetni, vagy ha mégis odafigyelnek, akkor kötelező értelmes dolgokról beszélni utána. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. július 28-án írtam, 2020. június 23-án kiegészítettem. 

Kiadási adatok: Európa, Bp., 2007. Barna Imre fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr1415476800

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása