Nem szeretem. Nagyon nem. Túl lassú. Túl kevés a rokonszenves szereplő (konkrétan nincs is). Túl sok a történetmondás, túl kevés az esemény. Túlságosan vigasztalan a helyszín. Túlságosan kiszámítható a cselekmény. És akkor még van pofája túl közel is jönni. Mindjárt kívánságlistára teszem. Menjen a fenébe.

Túl jó helyre ment az a Nobel-díj 2001-ben.
Nem is az olvasmányélményemre adtam kilenc pontot, hanem a minőségre. Meg arra a sok-sok apró, de annál pontosabb meglátásra, amelyeket köszönhetek neki.

Nem könnyű olvasmány, de tényleg ott van a helye az 1001-es listán. Nem könnyű, annak ellenére, hogy meg se próbál sokkhatást kelteni. Biztos van sok informatívabb (értsd: a szörnyűséget jobban részletező) könyv/film az afrikai (vagy bármiféle) diktatúrákról. De kétlem, hogy ötnél több létezne a világon ebből a fajtából – amely ennyire hatásosan és nyomasztóan tudná megjeleníteni a diktatúrát. Igen, Joseph Conrad méltó utóda.

Nagyon szerencsés módon választja meg már a nézőpontszereplőjét is. Szelim először is tökéletes képviselője a soknemzetiségű Afrikának (legalább négyféle kultúrát fel lehetne sorolni, amelynek része – vagy inkább egyiknek se), másodszor elég jó megfigyelő (kivéve, amikor tényleg annak kéne lennie), harmadszor magányos, kívülálló fajta, aki meg se próbálja megváltoztatni a világot, inkább csak ügyeskedik, csúszkál ide-oda, elsősorban túlélni szeretné az egész káoszt, másodsorban pénzt csinálni belőle. Sokat. És sose felejti otthon a hűvös, pontos, aprólékos stílusát. Akkor se, amikor olyan eseményekről tudósít, amelyekbe más ember beleőszülne. Igaz, hogy olyankor ő többnyire az eseménytől is távol van. Bár néha mégse… de olyankor mégis. Tud élni egy olyan közegben, amely nem arra való, hogy éljenek benne. A legvégső határig tud benne élni. Akkor is, amikor ennek már nagyon komoly ára van.
Mondom: itt nincs sokkolás. Nyomasztás van. Folyamatosan. Úgy, hogy a diktátor meg se jelenik. Az emberei is csak elvétve. Valószínűleg nem is ismeri őket. Mégis ijesztő figura. Talán éppen azért, mert nem látni. Csak a keze nyomát. De azt nagyon.
Az is tetszik, hogy sem az országot, sem a várost nem nevezi meg. Ami nevet kap, az mindig a másik hely. (Otthon meg nincs.) Beszélnek Ugandáról, beszélnek Ausztráliáról, beszélnek Kanadáról, beszélnek még Londonról is, de a helyszín, ahol a regény kilencven százaléka játszódik, csak „a nagy folyó kanyarulata”. Erről a városról hangzik el a regény legszomorúbb mondata (amely egyébként még a cselekmény megindulása előtti időre vonatkozik): „választott hazája hirtelen független lett, és hetekig, sőt hónapokig másról sem kaptunk hírt onnan, csak háborúkról és öldöklésről.”
A függetlenség nem azt jelenti, hogy folyhat minden tovább, ahogy a gyarmatosítás előtt folyt. Egy egész korszakot nem lehet kitörölni a közösség életéből. Főleg akkor nem, ha fel se dolgozták, és nem is nagyon óhajtják feldolgozni.

Szóval minden tetszik.
Csak a könyv nem.
Jaj, Istenem. :(

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. november 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9