Megmondtam, hogy ha én még egyszer belekezdek egy négyszáz oldalon felüli klasszikus gótikus műbe, akkor lőjetek le!
Erre föl mit csináltok?! Nem lőtök! Így számítson rátok az ember…
Na jó, azért nem volt ez olyan rossz. Csak poros. De nagyságrendekkel jobb, mint az Uncle Silas. Mondjuk, annál nem nehéz.

Nem egyetlen regényről van itt szó, hanem egy kerettörténetbe illesztett öt kisregényről. Szépséghiba, hogy egy idő után gyakorlatilag elfelejtődik a kerettörténet. Még nagyobb szépséghiba, hogy azért felejtődik el, mert a negyedik kisregény végkifejlete után a világon semmi szükség nincs is rá. Dicsérni való, hogy az öt kisregény elrendezése ettől függetlenül tökéletes, és sorrendjük önmagában is jelentőséggel bír.

A kötetcím Szent Pál apostoltól való (1Kor 13,12), és magyarul Károli fordításában úgy terjedt el, hogy „tükör által, homályosan”. A teljes mondat ugyanebben a fordításban úgy hangzik, hogy „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig [ti. a halál után] színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.”

A kerettörténet főszereplője dr. Hesselius, aki nem a testet és nem is a lelket gyógyítja, hanem mindkettőt, pontosabban: olyan betegségeket, amelyekben a kettő összekapcsolódik. A korabeli természettudományt elválaszthatatlanul összeköti a spirituális irányzatokkal, sőt az okkultizmussal. (Ellentétben az Uncle Silasszal, ez a könyv nem azért idézi Swedenborgot, hogy rögtön el is feledkezzen róla.) Az öt történet, amelyet leír, elvileg öt esettanulmány. Dr. Hesselius kezdettől fogva hangoztatja, hogy olyan történeteket fog elmesélni, amelyek főszereplői már életükben megnyílni látták a határt evilág és túlvilág között, vagyis többet láttak, mint amennyit embernek látnia lehet és szabad, és ez volt a betegségük oka, a gyógyuláshoz pedig a határok bezárása szükségeltetett (volna). 

(A kép Swedenborgot ábrázolja, itt találtam.)

Engem, aki huszonéves korom óta olvasok misztikusokat (oké, nem folyamatosan, de azért rendszeresen), már ez is meglepett. Sok mindenre láttam már példát a misztikus irodalomban, de hogy valaki úgy kezelje ezt a fajta határátlépést, mint olyasmit, amitől az embert, mint valami kisgyereket, jótékonyan óvni kell, olyat még nem. Ennek megfelelően ezekben a történetekben a létezők, amelyekkel a szereplők találkoznak, kivétel nélkül rosszindulatúak. Istenhez az égegyvilágon semmi közük, sőt gyűlölnek mindent, ami bármiféle keresztény szertartáshoz vagy imádsághoz köthető. Az egy dolog, hogy egynémely szereplő meg is érdemli a rosszindulatot.

Igazából mind az öt elbeszélés/kisregény megérdemelné, hogy külön szóljak róla, de annyi időm/energiám sajna nincs. Kettőről már egyébként is szóltam: a Zöld tea és A vigyázó szem külön elbeszélésként is megjelent itt és itt, némiképp rövidítve, ami rájuk is fért, de nagyon. Le Fanunak rettentő szómenése van! És amikor azt írom, hogy „rettentő”, akkor nem túlzok, hanem tényt állapítok meg! Ezért is vontam le egy pontot, ami kettő volt a negyedik kisregény olvasása előtt. Aztán kicsit fölkúszott.

A negyedik kisregény megérdemli helyét az 1001-es listán. Nyugodtan feltehették volna az egész kötetet, mert így teljes a kép. Azt mondom, hiba a negyedik kisregényt külön publikálni, szerintem önmagában jóval kisebbet „üt”, legalábbis ha a mai magas ingerküszöböt nézem. Ugyanígy hiba volt ezt a címet adni az egész kötet magyar fordításának, bár 1984-ben nehezen hagyhatták volna meg a biblikus címet. Ez a történet ugyanis kakukktojás, és a hatása nagy részét azért tudja kifejteni, mert pont ebben a kötetben, pont a negyedik helyen áll. Többet spoiler nélkül nem mondhatok. (Kép innen.)

Én szóltam, hogy spoiler jön! A bekezdés végéig folytatódik is! SPOILER Ebben a regényben maximum a főhős hiszékenysége a fantasztikus, egyébként klasszikus detektívtörténet, abból az időből, amikor a műfajnak még nem volt kötelező kelléke a – detektív. Aki megjelenik az egész történetben vagy háromszor összesen. Mivel fantasztikus történetek kerítik elöl-hátul, az olvasó egy ideig még akár osztozhat is a főszereplő hiszékenységében, és hagyhatja magát illúziók által elkábítani. Ha a körítés hiányzik, az olvasó sokkal, de sokkal hamarabb rájön, hogy szegény főszereplőt mennyire átvágják a palánkon. Mondjuk, én így is nagyon hamar rájöttem, de én 1. vén vagyok, mint az országút, 2. huszonhárom évesen is legalább egy nagyságrenddel óvatosabb voltam, 3. túl sok Agatha Christie-t olvastam. Aki szerintem épített is Le Fanu történeteire, legalábbis nekem elég gyakran beugrott olvasás közben „A Sztümphalosz-tó madarai”. És több mint valószínű, hogy a kísértettörténeteket meg Conan Doyle használta fel, oly módon megcsavarva, hogy minden racionális magyarázatot kapjon. Mindkét szerző részéről abszolút tiszteletteljes az újrafeldolgozás, és egész biztos, hogy a műveik megjelenésekor az angol anyanyelvű olvasóik értették is az utalásokat. SPOILER VÉGE

Az utolsó történet a leginkább irracionális az egész kötetben. Ebben nincs véletlen átlátás a túlsó oldalra, nincs szellemlény, amelyet ki lehet zárni a világunkból, ebben, kérem, vámpír van.* Nem is igazán illik a kötetbe – bár ha valahová, akkor tényleg a végére –, talán ezért nem zárul be utána a megnyitott keret. Viszont lélektanilag határozottan megér egy tanulmányt. (Az illusztrációt itt találtam.)

Határozottan megérne az egész kötet egy tanulmányt. Mert a hátterül szolgáló viktoriánus korról még nem is szóltam egy árva szót se. Amelyik mindennél erősebben tapasztalta, hogy Anglia határai folyamatosan tágulnak, és világbirodalmat látott maga körül, de ettől elválaszthatatlanul azt is, hogy nemcsak kifelé, hanem befelé is átjárhatóvá váltak azok a határok, amitől az összes becsületes brit állampolgár mindjárt tele lett fóbiákkal. Hogy ennek mi köze a fent említett misztikus határnyitogatásokhoz, jelesül egy ír szerző művében – azt döntse el a t. olvasó. 

* A lábjegyzet SPOILERt tartalmaz. Meg fura hősnő, akit állandóan okosnak és intelligensnek dicsérnek, ehhez képest utolsóként jön rá, kivel van dolga. Mondjuk, egyértelműen hülyének nem tarthatom, végül is Le Fanu vámpírregénye az elsők közül való, amikor a hősnők még nem olvastak minden bokorban Alkonyatot. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. szeptember 7-én írtam.