Amikor belekezdtem, tíz pont volt. A harmadánál maximum hat. Útközben a nulla és a nyolc között villódzott, de azt nem gondoltam volna, hogy a végén kilenc lesz.

Nem az én világom. Nem mondom, hogy sose volt az, mert Trencsényi-Waldapfel-olvasó kölyökkoromban megbolondultam Akhilleuszért meg az egész brancsért, csak hát akkor még beletört a bicskám a hexameterbe. De mióta megjött az eszem, azóta tudom, hogy nekem az Odüsszeia való, hajókázással, mesebeli szörnyekkel, furfanggal, átváltozással, álruhával, okos feleséggel, romantikus egymásra ismerésekkel, egy gyarló, ám legalább felnőtt hőssel, és semmi mértéken felüli gyilkolászással. Nem is a magam kedvéért fogtam bele most az Íliászba. És nem is az én világom. De azért meglett a négy és fél.

Másfajta ízléssel biztos tetszene benne a rengeteg akciójelenet. Van ebben torkon szúrás, májon szúrás, hason szúrás, bélkiomlás, sziklával mellbe hajítás, egyszer konkrétan le van írva (hexameterben), hogy a legyilkoltból kirántják a gerelyt, és jön vele a rekeszizom, egyszer meg Akhilleusz egymaga eltorlaszol hullákkal egy folyót. Nincs könyv, amely ennyire változatosan és érzékletesen adja elő a csatatéri halált. Az összes háborús film nudli az Íliászhoz képest. Mert itt soha nem vérmasszát látunk, soha nem a lovak elmosódó patáját alulnézetből, soha nem statiszták tömeges hullását. Itt szó szerint mindenkit külön-külön, név szerint vesznek elő, öt sorban elmondják még a nagymamája származását is, majd ünnepélyesen, premier plánban végzik ki. Négyszáznyolcvan oldalból legalább négyszázon, folyamatosan.

Isten áldja Homéroszt, amiért kitalálta az eposzi hasonlatait. Kb. kétszázötven oldalon át csak és kizárólag azért bírtam cérnával, mert tudtam, hogy amikor a legjobban okádja a fekete vért valamelyik hős, akkor fog bejönni a képbe egy tizenöt soros kitérő arról, hogy pont így szórják a magot a parasztok a szérűn. Igen, ezek a hallgatóság pihentetésére kerültek bele. Meg nagyon szépen mutatja mind a korabeli görög hétköznapi életet, mintha átkapcsolnánk kicsit a háborúból a békébe.

Mert amúgy amit ezek a nemzedékek számára példaként szolgáló isteni hősök csinálnak, az akciójeleneteken túl, az kritikán aluli, sokszor pedig egyenesen undorító. A kilencven százalékuk az óvodás gyerek szintjén áll érzelmileg, az óvodás gyerek bája és jóindulata nélkül. A mélypont (és nem egyszer hangzik el!), amikor az akhájok társalgási hangnemben azzal biztatják egymást, hogy persze, most sok a gondjuk és bajuk ezzel az ostrommal, de milyen jól fogják érezni magukat, amikor sikerül betörniük Trója kapuját, és minden házat felgyújtanak majd, és a szülők szeme láttára összetörik a köveken a gyerekek fejét, az asszonyokat pedig sorban megerőszakolják, fúdecsudajó lesz, addig már csak tízet kell aludni!

Persze, hogy az egész ostrom irreális. Felnőtt fejjel már teljesen egyértelmű, hogy Helené elrablása csak ürügy. Mindenki utálja Pariszt Trójában és Tróján kívül, de senkiben fel nem merül, hogy milyen simán meg lehetne oldani a kérdést. Ha a görögök azért ostromolják Tróját, mert benne van a pár, akkor a párnak egyszerűen el kéne hagyni a várost, elutazni Kazahsztánba kecskét tenyészteni, aztán találja meg őket Menelaosz, hadsereggel vagy anélkül. Nem utaznak. Mert nem lenne értelme. A háború nem miattuk folyik. A háború bevallottan azért folyik, mert így akarják az istenek meg a sors. Pont.

Ez a kettő, az istenek meg a sors roppant teherrel nyomja az eposz világát. Itt olyan nincs, hogy Brad Pitt leveri a szobor fejét, mire mindenki elkeseredik, a nap meg süt le tovább az égből békésen. Itt minden cselekedetnek, de még a gondolatnak is súlya van, és többnyire azonnali következménye. Az emberfölötti világ jelenléte állandó, mindent áthat, nélküle cselekmény sincs. Nem úgy, mint az Odüsszeiában, ahol Athéné mindig súg az amúgy is okos Odüsszeusznak, Hermész néha vendégszerepel, és még jó, hogy Poszeidón beleköp időnként a levesbe, hiszen az ő hátán zajlik az egész hajókázás. Nem. Sokkal, sokkal erősebben. Az isteneknek az égvilágon semmi más dolguk nincs, mint Trójával foglalkozni, felőlük Kína meg az inkák fel is fordulhatnak, de még a delphoi jósda is, őket kizárólag Kis-Ázsiának ez az egy pontja érdekli, de az napi huszonnégy órában. Még egymást is felpofozzák a csatatéren, de mindenesetre rendszeresen részt vesznek a háborúban, a kedvenceik mellett, vagy éppen a másik isten kedvencei ellen, a tisztesség maradéktalan semmibe vételével.

Legalább olyan hisztisek, mint az emberek, csak kevésbé lehet őket komolyan venni. Még Zeuszt is. Őt éppen semennyire. Egyebet se tud, mint fenyegetni a társulatot, hogy mindenkit megver, ha megint belemásznak a hadseregbe. Ezzel ki tudja hajtani az istennépet a csatatérről. Kb. két órára, mert utána mindig visszaosonnak, mint a rossz gyerek, míg megint nyakon nem fogják őket. Vagy míg az emberek meg nem sebesítik őket, mert akkor vinnyogva szaladnak fel az Olümposzra panaszkodni. Pedig őket nem lehet megölni, az emberek meg, akikkel bábu módra játszanak, egyetlen életüket viszik a háborúba.

Paradox módon emiatt kezdett tetszeni a szöveg, ahogy haladtunk a vége felé. Ez a folyamatos természetfölötti jelenlét, amely gyarlóbb az embereknél is – amely nagyon is valós, nagyon is evilági, éppen azért, mert annyira irracionális –, ez valami olyan melankóliát kölcsönzött a szövegnek, amely még az undoromat is megszüntette. Ezt jobban sajnos nem tudom megmagyarázni, ez történt. Nagyon, nagyon szomorú lett az Íliász. Nem keserű, csak szomorú. Árnyas, ködös, szánni való. Éppen azért, mert minden hősi halált premier plánban lehet látni, és mindenkit külön elsirat a dalnok. Éppen azért, mert az egészet olyan hatalom irányítja, amely bárkit el tud pusztítani, és dühítően komolytalan. És azért is, mert az eposz második felét – ahol minden emberi cselekedet eleve elrendelt következményét hat énekkel hamarabb már elspoilerezi a fejünkbe veri a dalnok –, azt valami olyan ólmos-nyomasztóan préseli lefele a végzetszerűség, hogy az ember csak azon csodálkozik, hogy nem szakad be a szereplők alatt az alvilág teteje. Legalább túl lennének rajta szegények.

Amúgy a második felén végighaladva többször is kételkedni kezdtem abban, hogy én ezt már olvastam volna egyszer. Pedig kellett, hogy olvassam, mert gimnáziumban ugyan nem volt kötelező, de egyetemen biztos, és nem volt jellemző rám, hogy elblicceltem volna. Persze lehet, hogy vizsgára tanulva gyorsolvasással rohantam rajta végig, és csak annyi esett le, hogy egy háborúról szól, de az is lehet, hogy annyi részletet és feldolgozást és elemzést ismerek már, hogy azok miatt hittem, hogy ismerem az egész szöveget. A második felében olyan jeleneteket is találtam, amelyek egészen újak és meglepőek voltak, ezeket külön értékeltem. Pl. van egy rész, ahol konkrétan megharcol egymással a tűz és a víz, de valami fantasybe illő módon, ez nem is rémlett, de nagyon tetszett.

És még mindig Akhilleusz pajzsa a csúcs. Amelyiken 3D-s képek mozognak, mint a Roxfortban a falon. Szerintem azért tud annyi ellenséget kinyírni, mert azok közben azzal vannak elfoglalva, hogy mit csinál a pajzson a bika meg a veszekedő emberek. És vááá, Héphaisztosznak mesterséges intelligenciával rendelkező robotszolgái vannak! De komolyan. És olyan páncélzatot csinál Akhilleusznak, amelyik plutóniumból van sugárzik, és még fel is tudja emelni a viselőjét a levegőbe. Ezt neked, Tony Stark, Homérosz már 2800 éve tudta, mi a menő. 

Ezt 2017. szeptember 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9