2018. március 8. 

„Az eksztatikus utazás gondolata abban a névben is benne van, amit a tundra jurák sámánjai adnak dobjuknak: íj vagy éneklő íj.”
(Mircea Eliade: A samanizmus, 167. oldal)

Meseolvasó a homlokára üt, majd örömködik. :)

Pár napja vettem sorra a „Jabte Szale gazda fia” című szamojéd mesét, amelyben a következő szöveg olvasható: „Akkor Jabte Szale gazda fia megragadta a vasíjat, leszúrta a földbe, és rátámaszkodva elrúgta magát a földről az égbe, nagy robajjal elrepült. Ahogy elindult, egy hétig előremegy. Egy hét múlva elébe tárult a vízszagú tenger. A tengerben volt hét földnyelv. A hét földnyelven hétszáz sátor állt. (…) Jabte Szale gazda fia keringve leereszkedett a hétszáz sátor széléhez. A sátrak szélén Jabte Szale gazda fia előhúzta vasíját. Amint kifeszítette – háromszor hét csengettyű csengett az égig.” (Tundraföldi öreg, 91. oldal)

Kettő dolgot kell tudni erről az idézetről. Az egyik, hogy ami a szamojéd mesékben vasból van, az általában túlvilági eredetű, de mindenképpen szent/mágikus tárgy. A másik, hogy a mese a vicces nevű nyenyecektől származik, akiknek ez a saját maguk által adott nevük, a környékbeliek (főleg az oroszok) jurákoknak nevezik őket. Vagy legalábbis nevezték még Mircea Eliade idejében. 

A kör bezárult. :)

A kép forrása: http://www.samandob.hu/samandob-keszito.php

Szóval az az íj nem egyszerűen mágikus fegyver, hanem a nyenyeceknél a sámándobbal egyenértékű holmi, az egyik nevét metaforikusan át lehet vinni a másikra. :) Ezért van az, hogy a mesebeli vasíj egyrészt úgy működik, mint bármelyik íj, lehet vele lőni, lőnek is (az amerikai filmek klasszikus módszerével: egy hamarabb talál el húszat, mint húsz egyet :)), másrészt viszont katapultálni is lehet vele, sőt egyúttal magával is viheti az, aki elrepül. Kell nekem olyan. Ráadásul a végén kiderül, hogy amikor felajzzák, még hangszer is.

Akárcsak a sámándob. Amely repülésre kiválóan alkalmas, legalábbis a sámánhit szerint közlekedési eszköz, a repülni tudás pedig a sámán egyik alapkészsége. Fegyverként ugyan nem használják a sámándobot (legalábbis Eliade határozottan elutasítja a feltételezést, hogy démonűző jellege lenne), az íjat ellenben igen. A nyenyecek íjnak hívják a dobot, egyes altaji népek viszont egyszerűen az íjat használják arra, amire máshol a dobot. Vagyis révülésre, térből és időből való kilépésre, mágikus utazásra, gyógyításra stb. Dob és íj képe összefügg, a mesebeli Jabte Szale gazda fia, a mágikus vasíj birtokosa pedig sámán.

Egyébként a nyíl „kétszeres mágikus-vallási varázserővel rendelkezik: egyfelől a gyorsaság, a "röpülés” mintaképe, másfelől pedig ez a legkifejezettebb mágikus fegyver (a nyíl messziről öl)." És ezt már bizony használják démonűzésre is! (A samanizmus, 168. oldal)

A tapasztalati világban három nagyon különböző eszközről van szó. De a tapasztalaton túliban (a mesében, a mítoszban, a szertartásban) a három szépen egymásba játszik. :)

Az igazán kemények szamojéd népmeséket olvasnak.

Nem állítom, hogy az összes mesét jaj, de szerettem, de ezek a mesék nem is arra valók, hogy szeressék őket. A kötet pedig mindenképpen kincs (sajnos a könyvtáré, nem az enyém), és még akkor is átsütnek rajta ezek a fura kultúrák, ha – amint az utószó fogalmaz – ezek a prózai átiratok úgy viszonyulnak a versben, énekkel előadott eredetikhez, mint egy rövidke tartalmi összefoglaló egy Shakespeare-drámához. Átsütnek, mert ha nem sütnének, akkor mindenütt érteném, amit olvasok. Így, mivel nem mindenütt értem (viszont a fordítók garantáltan értik a dolgukat), hajlandó vagyok elhinni, hogy nem a szövegek idegenek, hanem a kultúra, amelyet bemutatnak. De nagyon. Ettől viszont a mesék (mondák/prózába átírt hősénekek) csak érdekesebbek. Ameddig bírja a gyomrom.

Szent monda a Halálról

A Föld teremtésekor se betegség, se halál nem létezett. A földlakó nyenyec egészségben élt. Mindenféle földi vad, égi madár s vízi hal sok volt. Történt egyszer, hogy egy öregembernek s asszonyának egy fiúgyermek esék a szemébe. A gyermek homloka Nap, a tarkója Hold, a két szeme pedig két csillag volt. Az ijedtségtől megdobbant az öregember meg az öregasszony szíve. El is mondták mindezt az embereknek. Az emberek erre azt mondták:
– A gyereket meg kell ölni, talán valamilyen rossz szellem lehet, s amilyen hatalmas, még fel is fal bennünket.
Úgy is tettek, a gyereket megölték. És a gyerek megölése után mindjárt megjelent a betegség és a halál. Ha ezt a gyereket nem ölték volna meg, a földlakó nyenyecek most mind jól élnének. De hogy ezt a gyereket megölték, hát a gyerek Halállá lett. Azóta van, hogy a földlakó nyenyecek meghalnak, meg az is, hogy szükséget szenvednek, éhen halnak. Erdei vadak nincsenek, vízi halak sincsenek.

A szamojéd nem egységes nép, és is nem egyetlen nyelvnek a neve. Összesen három szamojéd nép meséi/egyebei találhatók a kötetben: nyenyec, enyec és szölkup mesék. (Azt nem jelzi, hogy ezeken belül melyik mese melyik konkrét nyelvjárás beszélőitől való.) Olyan szövegek ezek, amelyek élőben sajnos egyre inkább fogynak; az utószó több helyen is megemlíti, hogy főleg az enyec és a szölkup történeteket az utolsó pillanatban gyűjtötték az orosz gyűjtők, és mivel csak fordításban jelentették meg őket, szinte biztos, hogy az eredeti nyelvű változatok ma már hozzáférhetetlenek. (Meghaltak az adatközlők.*) Nem egy történet voltaképpen egy sokkal nagyobb, összetettebb mondakör töredéke, és önmagában alig értelmezhető. Ráadásul a nemzetközi mesekatalógusokba legfeljebb egyes motívumaikat lehet besorolni, egész történeteket nem vagy csak nagyon ritkán.

De azért Madách – bár nagyon tisztelem – elmehet a francba az eszkimóival együtt. Nem igaz, hogy a mostoha körülmények megölik a lelket. Ezeken a sivár, kopár, télen fagyos, nyáron szúnyogos területeken is létezik civilizáció, létezik kultúra, létezik megbecsült szöveghagyomány, léteznek irodalmi alkotások.** Nem mondom, hogy szeretnék odaköltözni a festői Vorkuta környékére, de élmény volt egy kicsit „vendégnek lenni” náluk. Látni azt, hogy ami másnak a száműzetés és a kínszenvedés helyszíne, az ezeknek az embereknek az otthonuk, amelytől szenvednek, de amelyet szeretnek. 

– Bátyám vagy bácsi, eressz el engem. Miért állod el az utamat? Lehet, hogy már éhen is veszett az anyám.
– Anyád? Hol van a te sátrad?
– A Sátoros ördög patak torkolatánál áll. Látod ezt a patakot, ennek a torkolatánál van.
– Nem jól mondod, hogy mama. Nem anyád ő neked. Tudod, ki az az anyóka? Ő a Föld szülőanyja. Minden ember ettől az anyótól született. Nem tisztátalan ember ő, ő a Föld szülőanyja. Ettől az anyótól lát minden ember szeme. Menj, eriggy, kisfiú, etesd, tápláld őt, de ő nem a te anyád.

Hogy kegyetlen világ, amelyet ezek a történetek feltárnak, az biztos. De nem kegyetlenebb, mint, teszem azt, a görög mitológia. Vagy a világháborúk. Már a teremtésmítoszaik megadják a komor alaphangot, a későbbi időszakokról szóló történetekből pedig csak úgy dől a horror. Kísértetek, járkáló halottak, alvilágjáró élők, démonférjek, démongyerekek, emberevő szörnyek – csak ami hirtelen eszembe jut. De igazából nincsenek rájuk szorulva az emberek: maguktól is simán tönkre tudják tenni egymás életét. Minden második történet vérbosszúról, háborúról, egész családok, nemzetségek kiirtásáról szól, jobb esetben okkal, rosszabb esetben minden látható ok nélkül. Csak azt nem mondhatom, hogy nem elég realisztikusak a mesék. :P Sajnos szinte mindegyikben meg lehet találni a lélektani motivációt. Nem rossz pszichológusok a szamojéd mesemondók.

A szereplők meg nem rossz sámánok. Mert sámánok a legváratlanabb helyeken tudnak felbukkanni. A kötettel párhuzamosan olvasom Eliadét, innen tudom, hogy még amelyik szereplőt a szöveg nem nevezi sámánnak, az is könnyen lehet az, a cselekedetei vagy a vele történő események alapján. (Pl. ha egy szereplő a levegőben röpköd, vagy varázslatra használja az íját, akkor jó eséllyel az.) Izgalmas vadászat megkeresni őket. Úgyszintén érdemes a társadalmi viszonyokat figyelni, mert egyáltalán nem mindig olyan egyértelműek, mint gondolná az ember. Archaikus a társadalom, de nem feltétlenül van minden törvénye kőbe vésve, és nem mindig az a kiszolgáltatott, akiről gondolná az ember.

Szóval érdemes szamojéd meséket olvasni.
Csak készüljön föl mindenre az ember, ha hozzáfog. Mert ez odább van, mint a Happy Tree Friends.

* Azért annyira nem szörnyű a helyzet, ahogy az utószó mondja. A kötet a hetvenes években jelent meg, és én olvastam azóta gyűjtött nganaszan mesét. Pedig a nganaszan kultúrát Hajdú Péter már temeti, nincs is tőlük egy történet se a kötetben, mivel nem volt mit beleválogatni.
** Egy mai nyenyec pedagógus-íróról.

Ezt 2018. március 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Még februárban olvastam, és akkor nem regisztráltam az olvasást, de pontosan emlékszem, mikor történt: nagyböjt első hetében. Onnan tudom, hogy olvasás közben kegyetlenül korgott a gyomrom. :)

Gasztroregényről van szó ugyanis, amelyben állandóan, de tényleg állandóan főznek, és a receptek a cselekmény szerves részét képezik. Az eredeti cím (kb. „Mint a csokoládéra öntött víz”) is ebbe a rendbe illeszkedik: egyrészt egy receptre utal szó szerint, másrészt a forrongó indulatokra metaforikusan. Ahogy a regényben mindvégig egymásba játszik a szó szerinti és a metaforikus – és kikeverődik belőlük a mágikus realizmus. Mert a főzéssel együtt jár a mágia, amint azt mindenki tudja, aki kicsit is szeret és tud főzni, Esquivel pedig „a mexikói mágikus realizmus anyja” megtisztelő címet viseli.

A regény receptje így hangozhatna: Kerüljön bele dión hizlalt pulyka és gyógyító marhahúsleves, csokoládé és kalács, lázadás mindenféle családi kötelék ellen, no meg érzékiség, de bőségesen. Kerüljön bele önmegtagadás, évtizedes elfojtások, valamint szigorúan kimért mennyiségű frissen vágott hagyma, amitől az ember keserű hánytatószert sír az ételbe. A kellős közepébe pedig annyi szerelem és annyi bűntudat, amennyit még éppen megbír az olvasó. Ettől lesz félig farsangos, félig böjtös.

A stílus érzékletességében nincs hiba: minden mondatából párolog a mexikói konyha illata. Ebből a szempontból sajnos hiányzik a regényből a böjtös, legalábbis nekem. Tudom, nem illik Tita egyéniségéhez, de időnként már csak muszájból is kellene ilyet főznie – és biztos, hogy ő ebből is valami egészen eredetit hozna ki. Tekinthetné kihívásnak, akárcsak távoli északi unokatestvére. Ő akkor is ételművész, ha a sajátjától távoli ízlés szerint főz. Ha Tita is megpróbálná, talán a böjt is megmutathatná a kedvesebbik arcát – mert van ám neki olyan. Csak itt nem látszik.

Közben ez a felnőtté válás, a lázadás regénye is. Egyetlen család története lép az előtérbe, minden egyéb háttérbe szorul, de ettől még éppen elég drámai marad a cselekmény. Öt-hat ember már egész társadalom, hatalmi viszonyokkal, gőggel és elnyomatással, no meg forradalommal. Tita, a főszereplő semmi szentesített hatalommal nem bír, sőt erőszakosan irányítják az életét, de főzni ő tud, úgyhogy azt, hogy a többiek miből élnek, ő határozza meg. Ő pedig ad mindenkinek, az elnyomatásban is aktívan, és nagyon nem mindegy, mit… 

Azoknak, akik már olvasták a regényt, nagyon ajánlom Ladányi-Turóczy Csilla konferencia-előadását Esquivel két regényéről. Azoknak, akik még nem olvasták, nem, mert sok a spoiler. (Köztük egy apró tévedés; egy mellékszereplőnek olyan cselekedetet tulajdonít, amelyet az nem tesz meg a regényben, csak szeretne.) Az ő kedvükért idézem az elemzésből, amit spoiler nélkül idézhetek: , Tita „az anyja szolgálatára kárhoztatott legkisebb lány szerepéből kemény harcok árán önálló asszonnyá változik”. Vagyis éppen a családon belüli szembenállások, elfojtások, kegyetlenség és lázadás idézi elő a lelki átalakulást, felnőtté válást. De azért hiba volna csak a konfliktusra figyelni, a főszereplőnek azért támogatói is akadnak, például „Nacha, Tita dajkája, a kislány nem vér szerinti, de »valóságos« anyja, annak a kultúrának a hordozója, ami a konyhaművészetben és az indián hiedelemvilágban nyer kifejezést.”

„Nacha az igazi, kemény és hideg anya ellenpólusa: míg a fehér és középosztálybeli anya férje halála után gyakorlatilag férfiszerepet játszva irányítja tovább családja életét, addig Nacha, az örök szolgaságra és engedelmességre kényszerített asszony, a maga feminin, marginális módján fejti ki hatását: a főztjén keresztül. Az ő örököse lesz Tita, aki ételek formájában osztogat szomorúságot és szexuális vágyat, sőt, életet is (…)” A fenti képen éppen ez a hármas látható: Tita és két anyja, ahogyan az 1992-es filmváltozat megjeleníti őket. 

Szóval Tita a „legkisebb lány”, mint a mesében, hiszen ennek a regénynek nem kevés mesei eleme is akad. De legalább ugyanannyi a hétköznapi világra való utalás is. A mexikói forradalom csak a háttérben zajlik – bár nem egy szereplő életére közvetlen hatással van –, ettől azonban még a társadalom hatása nagyon is erősen érvényesül. Meg a kritikája is, ha nem is nyíltan, hanem – ahogyan az idézett előadó mondja – „az elhallgatás szintjén”. Minden nemzedékben vannak szereplők, akik szigorú önmegtagadást, sőt vezeklést rónak más szereplőkre, akár valós, akár képzelt bűnök miatt, igen hosszú időre. Szülő és gyerek, fehér és indián viszonya éppúgy jelen van a regényben, mint a férfi és a nő viszonya; egyik sem engedi, hogy megfeledkezzünk róla. 

Fura, de a szerelmi szálat érzékeltem a leggyengébbnek, pedig ez a regény elvileg egy nagy-nagy szenvedély története is. Csak hát az van, hogy fogalmam sincs, mitől olyan nagy-nagy ez a szenvedély.*

De ettől még végig lekötött a regény, örömmel olvastam. A fordítás határozottan jól sikerült. A magyar címet és az 1993-as borítót viszont nem bocsátom meg. A kezembe se vettem volna, ha nem teszik rá az 1001 könyv listájára, egyébként abszolút megérdemelten.

* SPOILER Az, hogy a tizenöt éves Tita belezúg Pedróba, még világos. De hogy mit eszik utána annyi éven át ezen a nyámnyila alakon, és hogy nem képes túllépni rajta, mikor ráadásul ott van mellette jóban-rosszban egy másik hűséges szerelmes is, azt egyszerűen elképzelni sem tudom. Emiatt a végkifejlettel sem vagyok kibékülve.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. március 11-én írtam, 2020. december 27-én egészítettem ki. 

A képek forrása: 10kbullets, Turesumenya.

Pontszám: 10/9

Pedig annyira akartam szeretni. 

Annyira ígéretes a fülszövege, olyan igazi tudományos-fantasztikus regényhez illik, amelyikben időutazás van meg kézirat meg ókori Egyiptom, hát mi kell még? Atlantisszal meg nekem bármit el lehet adni…

…na jó, szóval majdnem bármit.

Ezt a bájos retró sci-fit például nem sikerült, az ifjúsági regények stílusával együtt sem. Huszonöt évet késtem az olvasásával. Ha ez tizenhárom évesen kerül a kezembe, azt hiszem, magamon kívül kerültem volna a boldogságtól. Amikor pedig a végére értem volna, akkor se vallottam volna be, hogy nem tetszett, ha lelógatnak a siroki vár fokáról.

Mivel olyan jövőben játszódik a regény, amelyben annak rendje-módja szerint megvalósult a kommunizmus, mindenki boldog, az imperializmusnak lőttek, és rendületlenül fejlődnek a tudományok, egyszerűen az összes konfliktusnak és küzdelemnek még a lehetősége is kitakaríttatik a regényből. Van benne némi feszültség, van benne izgalom: hogy megfejtik a titkot vagy nem (úgyis megfejtik), és mindenki biztonságban kikerül-e a kísérletekből vagy nem. (Úgyis kikerül. Na jó, valami áldozatot azért kell hozni.) Ami a tudományosságot illeti, sok-sok kiváló ötlet foglaltatik ebben a regényben (ennek szólnak az aránylag nagy létszámban jelentkező pontok), de annyira keveset bontakoztat ki igazán, hogy az fájdalmas.  Az érdekesebbjét (meg bonyolultabbját) éppen csak megvillantja, aztán visszalép, jaj, Istenem, csak félre ne dobja az ifjúság, ha túl nehéznek bizonyul a számára.

És ráadásul nyúlik a történet, mint a rétestészta. Szerintem négyszáz oldalt egyszerűen nem bírt meg. Ebben a stílusban elmesélve pedig legfeljebb tizenhárom évesen rázott volna meg. Illetve lettek volna olyan elemei is, amelyek hatottak volna rám. Bocs. 

(Azért nem vonok le többet, ifjúsági regénynek végül is egész jó.)

Ezt 2018. február 20-án írtam. 

Pontszám: 10/7

 Szeretnéd tudni, hogy néz ki – tudományos megfigyelések alapján – az egyszarvú,* mire lehet felhasználni a megaszalt sünszemet, a farkasszuka hátsó lábának karmát vagy a krokodil ürülékét, miért nevezték el királyokról a baziliszkuszt, tényleg megél-e a tűzben a szalamandra, vagy hogy mi a gyíkocska farka hegye az az onokentaur? És szeretnél hozzá még tudománytörténetileg is művelődni?

Akkor ez a te könyved. 

Albertus Magnust, a középkor nagy mágusát jó pár olvasmányomban emlegették már, de fogalmam se volt róla, hogy létezik neki magyarra (sajnos csak kivonatosan) fordított könyve is. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy azonos Nagy Szent Alberttel.

Hát az utószóból kiderült – illetve ha Archibald Tatum fel nem világosított volna olvasás közben, akkor is kiderült volna –, hogy azért nem gondolhattam, mert nem igaz. A neki tulajdonított, az ő neve alatt megjelentetett mágiakönyveket száz-kétszáz évvel „a halála után” írta. Ő bizony természettudós volt és teológus, s mint ilyen, vonzotta az emberek áhítatát és gyanakvását. Nem csoda, hogy mágus hírét keltették, főleg, hogy egyesek nem átallották a saját könyvükhöz az ő tekintélyét felhasználni. Proto-Faust, tetszik nekem. 

A könyve is. Na nem minden elemében, főleg, amikor ellentmond saját magának. De tetszik, hogy egyfelől tiszteli elődei tekintélyét, másfelől nem átallja olykor kétségbe vonni a szavukat. Hajmeresztő dolgokat ír le „tudományos eredmény” gyanánt (megjegyzem: akárki találta ki őket, halálosan irigylem a fantáziáját), pusztán azért, mert az ő idejében bizony elsősorban azt várták a tudománytól, hogy folyamatosan a klasszikusokra hivatkozzon. (Az ő könyvének legnagyobb része is fordítás, és büszke arra, hogy nagyon nehéz elkülöníteni, mit írt bele ő és mit fordított klasszikusokból. Egyébként arról, hogy mit jelentett pontosan a középkorban a tudományosság, sok mindent meg lehet tudni ebből a könyvből.) Ugyanakkor szépen megágyaz a tapasztalaton alapuló tudományos kutatásoknak – ha a tapasztalata ellentmond Arisztotelésznek, akkor vesszen Arisztotelész –, nem mellesleg pedig az embert az állatok egyikének nevezi. Hm.

Az utószó sok mindent helyretesz, és hivatkozik a következő középkori olvasmányomra, a Physiologusra. Figyelmeztet arra, hogy amikor Nagy Szent Albert korának írói állatokról írtak, akkor nem megfigyelésekről írtak, hanem az állatok alakjának, viselkedésének, életének allegorikus jelentéseiről. Ha egy állat nem úgy viselkedett, ahogy az allegória megkívánta, akkor így járt. Mármint az állat. Mert a könyvben az allegória uralkodott. Ennek a felfogásnak is megvan a maga értelme – maximum mi nem ahhoz igazítjuk az életünket. Többek között Nagy Szent Albertnek köszönhetően, aki elsők között (ha nem elsőként) szakít ezzel a felfogással.

No, nem gyökeresen és végleg. Éppen elég közel áll a XIII. századi standardhoz, hogy ne csak mérföldkő, hanem igen-igen szórakoztató is legyen. Jó megfigyelő, de ez nem gátolja meg abban, hogy elmondja, hol élnek a világon a leghosszabb sárkánykígyók, és hogy hogyan kell kiszedni a fejükben található drágakövet. Amikor pedig a legnagyobb – finoman szólva – furcsaságokat mondja, akkor a legjobb forrás későbbi regényírók számára. Például így. 

* Nem lila! ZÖLD! Mégpedig puszpángzöld!
„Egyszarvú (Unicornis)
Erejéhez képest aránylag kicsiny, puszpángszínű és két körömre hasított patájú állat. Hegyekben és vadonokban él, homlokán nagyon hosszú szarvat visel, amelyet sziklákon szokott fenni. Evvel még az elefántot is föl tudja nyársalni, sőt a vadásztól sem fél.”
(Az állatokról, 110. oldal)

Ezt 2018. március 2-án írtam. 

Pontszám: 10/9

2018. február 27. 

„Avicenna egy másfajta elefántfogási módról számol be. Azt mondja, hogy egy szavahihető öregember elbeszélése szerint az indusok gödröt szoktak ásni, amelybe a csalétekkel odacsalt elefánt beleesik, s ha ez megtörtént, jön egy ember, és korbácsával nagyokat csap az elefántra. Mikor aztán már jó ideig verte, jön egy másik ember, megmutatja magát az elefántnak, s úgy tesz, mintha veszekedne a társával, s erővel ellöki őt onnan. Ezután lemászik a veremben hagyott állathoz. Kis idő múlva visszajön az ütlegelő, s újra nekiesik az elefántnak. Ekkor megint visszajön az, aki az előbb elkergette, s megint ugyanúgy elkergeti, mint az imént. Ezt aztán többször is megismétlik mindaddig, míg az elefánt szabadítója látványának örülni nem kezd. Ilyenkor kivezető utat ásnak a gödörből, az elefánt pedig azontúl követi szabadítóját és engedelmeskedik neki.”
(Albertus Magnus: Az állatokról, 44-45. oldal)

Igen tanulságos, főként pedig mulatságos középkori állattani könyvet olvasok. Mulatságos a mai embernek, a lehető legkomolyabb a kortársaknak, a szerzőjét a kor legnagyobb természettudósai között tartották számon. Ez tökéletesen rendben is van. Eszem ágában sincs az akkori tudományt a mai mércével mérni (legfeljebb az önellentmondásaitól csóválom időnként a fejem, azért azokat észre lehetett volna venni), de ez nem tart vissza attól, hogy helyenként szétröhögjem magam. :)

Például a fenti szövegrészleten, gondolhatná valaki. Nos, az a helyzet, hogy nem. Mert a fenti leírás ugyan elefántokra egyáltalán nem illik, ettől viszont még nem akármilyen bölcsességet közvetít. Kiderül mindjárt, mifélét, ha megmutatom a következő részletet, amelyet diákkoromban olvastam, és most Négygyerekanyja molytárs segítségével találtam meg újra:

„Minden természethistóriai kézikönyvben megtalálható az a módja az elefántszelídítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember, szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki rizskását, mézes pogácsát, s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára mindent megtesz. Rábyval ugyanezt produkálták.”
(Jókai Mór: Rab Ráby, a negyvenhetedik fejezet első sorai)

Szóval először is Avicennát nemcsak Albertus Magnus, hanem mások is idézték (igen tetszetős történet, szóval érthető), Jókai pedig fogta, és szokott módszerével regényanyagnak tette meg. Ahhoz a helyzethez pedig, amelybe Ráby Mátyás ebben a fejezetben kerül, tényleg tökéletesen illik.
Szóval elefánttal nem működik a dolog, de emberrel igen…
Tanulság: sose becsüld alá a régi bölcseket, a legváratlanabb helyeken és módokon lehet hasznodra az, amit tőlük tanulsz. :)

Ja, meg az is, hogy nem biztos, hogy az a legjobb barátod, aki látványosan védelmez…

…mert hősmondáik nemcsak a görögöknek meg a rómaiaknak meg a keltáknak meg a skandinávoknak vannak…

Január elsején kezdtem bele a kötetbe, és napi beosztással, apránként haladtam vele előrébb-előrébb. Így érdemes, mert egyébként derekas súlya van, jó vastag, sűrűn szedett, magas is, széles is. Megfelel a feladatának: nem egyszerűen egy mondakincset kell a magyar olvasónak átnyújtania, hanem egy olyan mondakincset, amely soha nem jelent meg korábban magyarul, és más számunkra hozzáférhető nyelveken sem tengenek túl a kiadásai. Holott nyilvánvalóan megérdemelné; és éppen a magyar olvasó számára lehet igazán érdekes. Ha másért nem (de), akkor azért, mert a mai jászok ősei között szép számban voltak oszétok is, ez a kötet pedig az ő mondáikat is tartalmazza.

Sőt, elsősorban az ő mondáikat. Meg persze jó pár más kaukázusi népéit is, amelyekről még harangozni se hallottam. Az ő közös hőseik a nartok, ez a legendák ködébe vesző csodanép, az ő mindenre elszánt kalandozó hadukkal, bölcs úrnőjükkel, ravasz bajkeverőjükkel, no meg az emberiséggel bizalmas baráti vagy éppen ellenséges viszonyban levő istenségeikkel. Mert az utóbbiak is csak annyiban emelkednek a nép fölé, hogy időnként az égben laknak. Időnként meg máshol. Egyébként még a görögöknél se komáznak az emberekkel ennyit.

– Jó kötésű vagy, szép, és a lovad szerszáma is meglehetős gazdag. Indulj el a falu főutcáján, és hamarosan három vendégházat pillantasz meg. A legmagasabb az égi lakóké, az alacsonyabb az aldaroké, a legalacsonyabb pedig a szabadon születetteké. Az égi lakók vendégházánál a lókikötő cölöp aranyból van, az onnan a házig vezető ösvényt pedig üveggel rakták ki. Az aldarok vendégházánál a lókikötő cölöp ezüstből van, az ösvény pedig szintén üvegből készült. A szabad emberek vendégházában a lókikötő cölöp rézből készült, az ösvényt pedig deszkával borították.

Mítosz itt nincsen, a világ teremtéséről és összefüggéseiről nem tudunk meg semmit. Régi nagy hősök vannak, akik beszerzik a szükséges táltos paripát és fegyverzetet (rendszerint a föld alól), majd elvonulnak vadászni, barátokat szerezni, szerelmesnek lenni, és mindenekelőtt elhajtani a szomszéd gulyáját vagy ménesét. Időnként varázseszközeik is akadnak, pl. halottat felélesztő nemezkorbács vagy mindent megtáncoltató aranyhangszer...

Amikor megközelítették a házat, Acamaz játszani kezdett a furulyán. És a fű azonnal nőni kezdett és kétakkorára nőtt, száraz szára kizöldült. A fák lombja megsűrűsödött, a madarak odarepültek Acamaz köré és énekelni kezdtek, az állatok előbújtak az erdőből és táncba fogtak.

...esetleg fél koponya rézből, ha véletlenül elveszítenék a csontból valónak egy részét (igen, mint a Szaffiban).

Egyre közelebb megy Szoszlanhoz, egészen megközelíti. És ekkor Szoszlan nem türtőztette magát. Felpattant és Cselahszartagra vetette magát. Cselahszartag a vár kapuja felé menekült, de Szoszlan utolérte. Végigsújtott rajta kardjával és lenyisszantotta a fél koponyáját. De Cselahszartag végül mégis bemenekült a várba, és onnan kiáltotta Szoszlannak:
– Egy hét múlva megvívunk újfent, addig pedig felmegyek Kurdalagonhoz, hogy gyógyítsa be a fejemet.
Hiz fia Cselahszartag felemelkedett az égbe, és Kurdalagon új koponyatetőt kovácsolt neki rézből. Kurdalagon miközben Cselahszartag fejére feltette, azt kérdezte:
– Kívülről odaerősítem szöggel, de hogyan hajtsam be belülről?
– Emiatt ne aggódj – felelte Cselahszartag. – Amikor kívülről bevered a szöget, köhintek egyet, és a szög úgy hajlik be, ahogyan kell.
Így gyógyította meg Kurdalagon Hiz fiát, Cselahszartagot.

Máskor alvilágot járnak, és sok-sok szimbolikus cselekedetet látnak, amelyeket sorra meg kell fejteni.

Folyót pillantott meg maga előtt, azon pedig egy szigetet. A partról a szigetre híd vezet, amely nem szélesebb egy kés élénél. A szigeten pedig tojáshéjban üldögél egy mezítelen öregember.
Megy tovább az útján Szoszlan.

(...)

– Épp csak, hogy továbbmentem, és megint csak csodát látok. Az útfélen kegyetlen harcot vív egymással egy női kendő és egy férfi kucsma. Hol a kendő gyűri le a kucsmát, hol a kucsma teperi le a kendőt. Így küzdöttek, és egyszerre csak barátságban álltak egymás mellé előttem. Sokáig találgattam, hogy mit jelent ez, de végül mégsem tudtam kitalálni.
– Ez pedig – mondta Veduha – azt az időt vetíti előre, amikor a nő és a férfi mindenben egyenlő lesz.

Óriásokkal harcolnak, akiknek olykor egy fejük van, olykor hét, olykor kilenc, olykor meg tizenkettő. Mocsok gazemberekkel is összeakadnak, akikről időnként kiderül, hogy vagy nem is olyan mocskok, vagy minimum jó okuk van rá – időnként meg maguk a hősök válnak gazemberekké. Az életüket odaadják, hogy barátjukká tegyék a vendéget, de egy megkésett látogatásért úgy megsértődnek, hogy egész családokat irtanak ki és/vagy adnak el rabszolgának. Azért is vontam le a pontot, mert egyáltalán nem éreztem magam mindig felhőtlenül boldognak olvasás közben. Sőt. Az oszét mondákkal voltam leginkább kibékülve, amelyek a kötet kétharmadát teszik ki. A többi nép mondái jóval ellenszenvesebbek, nem szeretnék olyan közösségben élni, amelyik ilyeneken szórakozik.

A csintek serege állandóan rátört a nartokra, vérbe borította az országot, rabolta vagyonukat, szegénységet és félelmet hintett. Badinoko szétverte az álnok ellenséges sereget – elszárította a csintek gyökereit.
A nart hősök tudomást szereztek Badinoko hőstetteiről és meggyőződtek arról, hogy mindannyiukat fölülmúlja bátorságban, ezért ellene fordultak.

Esti realista mesénket halljátok. Remélem, a gyerekek már alszanak, mert ők még ráérnek megtudni, hogy van ez.

De azért ott is akad egy-két igazi gyöngyszem:

– Ennek a véréből inni annyi, mint hős vérét inni – mondta a csóka, és rátelepeve Szauszurukóra, teleitta magát a vérével.
– Hogy a szádon át rakd le a tojásaid, hátadon fekve költs ki fiókát, és az idén kiköltött fiókáid öljenek meg téged – átkozta meg a csókát Szauszuruko.
A csóka azóta szájon át rakja tojását, és hátán fekve csak két fiókát költ ki, egy hímet, egy tojót. A kiköltött fiókák megölik anyjukat.
Aki nem hiszi, tenyésszen csókát.

Egyébként a kötet szerkesztői a mondákat főszereplők szerint rendezték el. Mivel a történetek nagyjából egy időben (jobban mondva időtlenségben) játszódnak, és a hőseik simán átjárnak egyik sztoriból a másikba, tényleg ez az elrendezés a legbiztosabb. Legfeljebb annyit lehetett megtenni (meg is tették), hogy a legidősebb szereplők, akik szinte minden mondában öregek, már a legelején megszülessenek, és az ő történeteik kerüljenek az első oldalakra. Így az elején kicsit összezavarodik az olvasó, mert nem egészen tiszta, hogy melyik mellékszereplő kicsoda, de mihelyt a következő mondakörben főszerepbe kerül az illető, mindjárt minden világossá válik. És előbb-utóbb mindenkiből főszereplő lesz, ha csak egy-két történet erejéig is. Ez tetszik.

Összességében pedig annyit mondanék, hogy vadonatúj állapotban vettem a könyvet (bár antikváriumból szereztem, láthatóan nem olvasta előttem a kutya se), de két hónap alatt annyiszor tartózkodott annyiféle helyen, és annyifelé vittem magammal, hogy egészen kikopott a gerinc két széle. Ez, azt hiszem, elég sokat elmond. 

Mély meghajlás a L'Harmattan kiadó munkatársai előtt, akik bevállalták nemcsak ezt a kötetet, hanem az egész sorozatot, amelynek ez a kötet része, és sok ismeretlen kincset odaadnak a magyar olvasók kezébe. Úgyszintén a fordítók előtt, akiknek temérdek (szó szerint több nemzedéknyi) munkájuk fekszik ebben a kötetben. Valamint nagyon szépen köszönöm Arianrhod és Mesemondó molytársaknak (időrendi sorrendben), hogy felhívták rá a figyelmemet. 

Ezt 2018. február 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.

Ezt hívják, kérem, klasszikusnak, nem a Werthert. Bocsánat az utóbbi rajongóitól.

Középkor, antikvitás, felvilágosodás, romantika, szerelem, háború, pénzvágy, hatalom, szorgalmas munka, minden benne van, meg mindennek az ellenkezője is. Ennek tényleg akkora a hírneve, amekkorát megérdemel. Illetve soha nem lehet akkora a hírneve, hogy azt kapja, amit érdemel, de az más kérdés. 

Diákként gyakorlatilag ugyanaz a kategória volt számomra, mint az Isteni színjáték. Olvastam, fogalmam se volt, mit olvasok, de attól még nagyon tetszett, főleg a második fele. Most újraolvasva megállapítom, hogy legalább amit nyomokban fölfogtam, az tényleg úgy is van, vagy legalábbis azóta sem értem másként.* :)

Hogy most értem-e én ezt a művet, hát az más lapra tartozik. Az van ugyanis, hogy a nagy részét egyszerűen átengedtem magamon, mint a meleg zuhanyt. Érzékeltem, hogy szerepel benne Thalész, a Homunculus és Zsebella, de hogy melyik miért pont azt mondja és cselekszi, amit, azt meg ne kérdezze tőlem senki. Ahhoz sokkal műveltebbnek kéne lennem, és sokkal alaposabban olvasnom, kb. ötsoronként megállva, újraolvasva, nagy rendszerbe illesztve, szóval ahogy Ovidiust szoktam. Majd ha nem latinból akarok nyelvvizsgázni, hanem németből, esetleg. Ettől függetlenül kiválóan éreztem magam olvasás közben, adott esetben szívesen meg is ismételném.

Vagyis éppen fordítva olvastam, mint ahogy más normális ember szokott. Nem akkor figyeltem igazán, amikor a főszereplővel történt valami fontos, hanem amikor mellékszál következett. A legjobban a beillesztett tömegjelenetek tetszettek, amelyeket más ember valószínűleg átugrana, mert a cselekményhez látszólag nem sok közük van. Én se tudnám kapásból megmondani, melyiknek pontosan mi köze Faust vándorútjához, legfeljebb arra tudok magyarázatot adni, melyikben miért éppen azt a szerepet veszi föl Mefisztó, amit fölvesz.

A kép forrása: Wikimedia Commons.

Mert többször is maszkot ölt a történet során, és mindig ő indítja be az eseményeket, sőt adott esetben tovább is mozgatja a szálakat a háttérből. Ahogy az a Sátánhoz illik, legalábbis a barokk kor óta. De Faust sem marad végig ugyanaz. Utálja az álarcoskodást, mindent halálosan komolyan akar venni, de azért mindig belemegy a játékba, vagy éppen beleviszik. Azt hiszi, hogy ő parancsol, pedig, mint a furfangos szolga, Mefisztó irányítja, amikor látszólag engedelmeskedik neki. Persze Faust részéről van tétje a dolognak, ő a lelkével játszik, Mefisztó semmi kockázatot nem vállal, viszont őt vágják át a végén. Miközben legalább annyi mindenben hasonlítanak egymásra, mint amennyiben különböznek.

Váltott maszkok, tömegjelenetek, illúzió, karnevál, világszínház. Csupa olyasmi, amit csak a dráma nyelvén lehet elmondani, akár előadható az a dráma, akár nem. Szeretem a színházi emberek vitáját is a legelején, akármennyire el van nyújtva. Az oda kell. Ebbe a darabba úgy általában minden kell. Egy szót se hagyj el belőle. Úgy lesz sokszólamú.

Világszínház.

A régi fordítást olvastam (Jékely-Kálnoky), gyönyörű. De Márton Lászlóé se lehet piskóta, már csak a fordító személyéből kiindulva. Be fogom szerezni, ez biztos.

* SPOILER Margittal ritka nagy gazemberséget művelnek, a testvére reakciója pedig érthető, de attól még ijesztően igazságtalan, Mefisztó tulajdonképpen hasznos munkát végez, tehát az első bemutatkozása korrekt: „Kicsoda vagy tehát?” „Az erő része, mely / örökké rosszra tör, s örökké jót mível.” Faust azért nem kárhozik el, mert a legnagyobb vágya az, hogy más embereknek boldog életet adjon, és mert amikor bűnt követ el, azt nem magáért a bűnért teszi, mindig pontosan tudja, mi volna a helyes választás, és akarja is azt. Az más kérdés, hogy ebbe hány mellékszereplő pusztul bele, ugye. Viszont a lelküket nem éri maradandó károsodás, amint az utolsó jelenetből látszik.

Ezt 2018. november 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Rémületes katyvasz.

Nyilvánvalóan megérdemli, hogy olvassák, én se bántam meg, hogy belefogtam, és nemcsak azért, mert most már elmondhatom, hogy botswanai szerzőtől is olvastam. De pontozni, azt nem fogom.

Egy őrült elme utazása a poklon keresztül, miközben mintagazdaságot csinálnak egy botswanai faluban, két lépésre a sivatagtól. A két szál ugyanahhoz a nőhöz, a főszereplőhöz kötődik, aki minden erejével igyekszik a felszínen maradni és paradicsomot meg egrest termelni, miközben elvont erők küzdenek a lelke életéért vagy haláláért, meg úgy általában azért, hogy hatalmat nyerjenek fölötte. Ha nem volna elég baj neki, hogy sehová nem tartozik: mivel fehér anyától és fekete apától született, ráadásul dél-afrikai származású, de Botswana a választott hazája, egyik világban sem fogadják be igazán. Az pedig, hogy az elvont erők közül ki a jó és ki a gonosz (egyáltalán van-e köztük jó), az nagyon sokáig nem derül ki – és kb. odáig van rendben a könyv, míg ez ki nem derül.

Tetszik is meg nem is, unom is meg nem is, tudok is vele mit kezdeni meg nem is… ha mindent mérlegre teszek, némi billegés után szépen megáll pont középen a két karja. Ezért nem kap pontot.

Mert ereje van a könyvnek, az tagadhatatlan. Meg tudja jeleníteni a hatvanas-hetvenes évek Afrikáját, annak minden fájdalmával, reményével, ellentmondásával, fenségével és groteszkségével együtt. A főszereplő lelkéért harcoló elvont erők ezeket a problémákat is megtestesítik, ezt nagyon okosan csinálja a regény. Ugyanakkor egyetemes mondanivalója is van, a mindenkori hatalomról és alárendeltségről. Tud újat mondani róla.

Akkor miért nem csillagozom? Először is mert az a világ, amelyet ábrázol, nagyon távol áll tőlem, de ez nem a könyv hibája. Másodszor – és ez már a könyv hibája – éppen a legfontosabb pontokon hiteltelen, mondhatni dilettáns megoldásokat választ. Felforgat mindent, majd aggódó tekintettel biztosítja az olvasót arról, hogy ő tulajdonképpen nem is akart semmi extrát, semmit, ami a hagyománytól különbözik. Na, ezt így nem lehet. Aki újít, vállalja fel.

Egy ellentmondást pedig egész végig nem old fel, még csak nem is reflektál rá, pedig úgy vártam, hogy legalább megemlíti, micsoda probléma ez: hogy egy Dél-Afrikában született botswanai író, aki az egész életét Afrikában élte le, kizárólag kanonikus eurázsiai és észak-amerikai művekre építi a regényét. Figyeltem. Figyeltem és szurkoltam, hogy majd csak felbukkan egy afrikai író, mitológiai alak, népi eposz vagy legalább mesefigura, de az égegyvilágon semmi. Mintha fogta volna valaki az északi kultúrhagyományt, és változtatás nélkül áthelyezte volna pár száz kilométerrel arrébb. Ez nagyon szomorú. Főleg így, hogy az elbeszélő észre se veszi. Szerintem komoly értéket adott volna a szöveghez, ha ezen is elgondolkodik. Ezzel összefüggésben az a küzdelem sem akármilyen, amelyet a nyelvvel folytat az első szótól az utolsóig. Ahogyan az angol nyelven írt regénybe beleszüremlik a – most már tudom, hogy így hívják – setswana nyelv, ahogyan átalakul az angol, meg ahogyan a névmások átveszik a hatalmat az elbeszélő fölött, az nagy meccs. Kár, hogy ezt se nagyon veszi észre az elbeszélő; a szöveg nagy részében úgy tesz, mintha a probléma nem is létezne.

Mondanám, hogy ez lesz abból, ha valaki gyarmati helyzetből éppen kikapaszkodó ország első jelentős írója lesz. Mondanám, hogy normális, ha nincsenek előzményei. Csak hát Bessie Head népmesegyűjtő is volt, tudhatta, hogy mások is alkottak előtte irodalmat arrafelé… Nagy kezdeményező Bessie Head, a mai napig hatásos műveket hozott létre, méltán becsülik Botswanában. De sajnos nem érte meg, hogy igazán nagy író legyen. Fiatalon halt meg.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. február 14-én írtam. 

Művelődéstörténetileg mindenevő vagyok, az ilyen gazdag háttérrel megírt könyveket különösen szeretem, főleg, ha vagy egy hónapig el lehet szórakozni vele. Látszik rajta, hogy olyan ember írta, aki tájékozott történelemben, filozófiában, művészetekben, vallásokban, nyelvekben. Eszemben sincs kétségbe vonni a hitelességét annak, amit a középkori Provence-ról, a perzsa miniatúra-festészetről vagy az asztrológiai jeleknek a kártyalap-festményeken betöltött szerepéről ír. Bár egyikben sem vagyok szakértő, a hozzáértést így is látom.* Legfeljebb azt sajnálom, hogy nem ötször ilyen hosszú a kötet. Ez a nyolcvannyolc oldal gyalázatosan kevés a jóból. Nagyon szívesen olvastam volna még.

Főleg úgy nagyon kevés a nyolcvannyolc oldal, hogy valahol a harmadánál hirtelen elfelejti a szerző, hogy ő elsősorban kultúrtörténetet ígért, és beveti magát a miszticizmus berkeibe. De még ha csak azokba vetné. Azt se bánnám, azt is szeretem. Ő viszont annál messzebb is megy, egészen a paratudományokig eljut, és a végén még az üveggömbjósláshoz is tanácsokat ad.
Biztos nagyon hasznosakat, és még biztosabb, hogy a paratudományok iránt érdeklődő ember számára is hiteles marad ez a könyv, de az meg a legbiztosabb, hogy az az ember nem én vagyok. Az még tetszik, ahogy tippeket ad három vallás képviselőinek, hogyan érdemes a kártyák fölött meditálni,** de amikor áttér arra, hogy melyik kártya milyen helyzetben milyen életeseményt jelez, no, ott engem elveszít a könyv. Nem baj, csak nem merek rá semmiféle pontszámot adni, ezt csak sejtem, hogy jó lehet, érteni nem értek hozzá. Nagyon nem is szeretnék, itt a küszöbön megállok. 

A mellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez a könyv. A legszebb könyv, amit életemben láttam. Nem túlzok. Kazanlár igazi művész, a szó minden értelmében. Van tehetsége és van mesterségbeli tudása. Ennek kimondásához persze nem én kellek, nélkülem is teljesen egyértelmű, de azért hadd mondogassam már. Olyan allegóriákat fest, hogy majd megszólalnak (meg is szólalnak, attól allegóriák), minden apró elemnek, számnak, színnek jelentése van – és azok a színek! Hát elájulok, de komolyan.
És nem arról van ám szó, hogy illusztrált lenne a könyv. Nem, az „illusztrált” címke csak hozzávetőleges jelzés. Ez olyan, mint egy Blake-kötet: a kép magyarázza a szöveget és a szöveg magyarázza a képet. Még az írástükör nagysága, még a betűnagyság is számít. A lapok szélén a csíkozás se csak dísznek van ott, tessék alaposan megfigyelni, sem a mintája, sem a színe nem véletlen. Kazanlár személyesen tervezte meg az egész könyvet.

Akkor most már csak egyvalamit szeretnék megérteni. Szemadám György a Vándorok könyve című, szintén (bár ennél kevésbé) hasznos könyvében, amely a tarotról szól, miért nem hivatkozik egyszer sem erre a Kazanlár-könyvre. Sem a bibliográfiában, sem sehol. Annak ellenére, hogy részletesen elemzi a kártyalapok segítségével Az ember tragédiája című klasszikust, amelyre Kazanlár könyve is kitér, ugyanebből a szempontból, csak jóval rövidebb terjedelemben. Természetesen juthat két ember egymástól függetlenül ugyanarra a következtetésre. Van is Szemadámnak magától annyi ötlete, hogy ne szoruljon a máséra. De azért az egyik művész ismerje (és ismerje el) annyira a másik művészt, hogy legalább egy lábjegyzetet szentel neki. 

Nagyon köszönöm az ajánlást, Aleph és viharmacska, ezt megérte végigolvasni! 

* (suttog) A latinhoz viszont konyítok, és azt azért látom, hogy abban ejteget néha hibákat a szerző. Bocsánatos bűn, ha valaki ennyi minden mellett egyvalamiben nincs otthon – de azért igazán megkérdezhetett volna legalább egy latinszótárt…
** Többféle szent szövegből – az Újszövetségből, az Ószövetségből, a Koránból, a Széfer Jecírából, néha Assisi Szent Ferenc verseiből is – illeszt a könyvbe idézeteket, tényleg ügyesen megválasztva, mindennapi lelki tápláléknak. A „húzz egy lapot” kb. úgy működik itt, mint a „hol nyílik ki a Biblia”, éppen csak egy kicsit kötöttebben. Nem hiszem, hogy kipróbálnám, nem vagyok éppen meditálásra alkalmas alkat, ez szép megfogalmazás arra, hogy fél percig nem bírom ki egy helyben olvasás vagy írás nélkül, de aki kipróbálja, biztosan nem fog ártani neki.

Ezt 2018. március 30-án írtam.