Akkor még egyszer.

E. T. A. „Hóttbiztosföldönkívüli” Hoffmann lehetett ufó, karmester, kobold, hivatalnok vagy tengeri herkentyű, de hülye, az egész biztos nem volt.

Ha valaki utálta a Virágcserepet, de rábeszéli magát, hogy adjon az írónak még egy esélyt, próbálkozzon az elbeszéléseivel. Ezekben legfeljebb a czikornyás körmondatok jelenthetnek akadályt, egyébként mindenkit biztosíthatok, hogy a történetek és szereplőik itt maradnak az emberi világban.

Mármint azok a szereplők, akik még a mese végére is életben vannak.

Ritkán szoktam gyűjteményes kötet minden darabját külön értékelni, de most muszáj kivételt tennem.

A delejező:

Iszonyú jó. Ha valaki azt hitte volna, hogy a pszichoanalízist Freud a semmiből alkotta meg, az most meggyőződhet róla, hogy tévedett. A szöveg jól fejlett álomleírásokat, megfejtési módokat, valamint hipnózissal való gyógyítást és manipulációt tartalmaz, mégpedig nem nyomokban. Ehhez sajátos, fanyar humor járul (erre az olvasó vagy vevő, vagy nem, én az előbbi csoportba tartozom), egy elhallgattatott, majd saját hangra szert tevő fiatal nő, egy magát Istennek tartó férfi, és egy szelíden melankolikus öregember, nagy művészi tehetséggel. Virágzik benne a gótika, ám a misztikus vonulat leginkább arra való, hogy lepofozzák a színről. A szöveg pedig a mai napig ajánlott olvasmány pszichológia szakon, ezt egy pszichológus mondta nekem két nappal ezelőtt. 

– […] a szellem, amely alvás közben jobban elválik a lelki élettől, és kizárólag saját magának dolgozik, ezt a fájdalmat mindig a maga módján értelmezi, azaz valami olyan mondvacsinált okot kerít neki, ami éppen beleillik elképzeléseibe. Emlékszem, egyszer álmomban egy vidám puncsivó társaságban voltam; egy nagyszájú tiszt, akit jól ismertem, addig ugratott egy diákot, hogy az végül az arcába vágta a poharát; ekkor kitört a tömegverekedés, én is, pedig csak békíteni akartam, csúnyán megsebesültem a kezemen, s olyan égető fájdalmat éreztem, hogy ettől felébredtem, és lám: csakugyan vérzett a kezem; valami erős tű rejtőzött a dunnámban, azzal sértettem föl.

(A képen látható, mit is jelentett Hoffmann korában az a delejezés. Itt találtam.)

Szilveszteréji kalandok:

Szintén gótikus. Főhajtás Chamisso előtt, és egy kis nemes versengés is az előd művével. Kávézóban olvastam, forró csoki mellett. Nem ártott neki.

A szép, széles tükör le volt takarva; hogy mi ingerelt rá, hogy lerántsam a kendőt, s a gyertyákat odategyem a tükrös asztalra, magam sem tudom. Belenéztem a tükörbe, de olyan sápadt és torz arc nézett vissza rám, hogy alig ismertem magamra… Úgy tetszett, mintha messziről, a tükör mélyéről egy homályos alak lebegne felém; ahogy rászegeztem a tekintetemet, s egyre erősebben figyeltem, valami furcsa, varázsos fényben mind élesebben rajzolódtak ki előttem egy bájos nőalak vonásai; most már ráismertem – Julie volt az.

Krespel tanácsos:

Egy kis enyhe fajta romantikus horror, olyan lélektani összefonódásokkal (pl. mi köze az embernek a hegedűhöz – nem, nem az, hogy játszik rajta), amelyeket csak erős idegzetűeknek ajánlott végiggondolni. Neurózis és pszichózis egymással harmóniában nyírják ki az embert. Amit pedig az apaságról mond, az fenékig keserű.

(Az illusztrációt itt találtam.)

A dalnokok harca:

Ha ezt nem tették volna bele a kötetbe, tízből tizenegy pontot adtam volna neki. Ez sem rossz, de nem voltam tőle elájulva. Ebbe jutott a legkevesebb a groteszkből, meg sajnos a következetességből is. Novalis olvasói előnyben, ez a történet ugyanis őelőtte hajt fejet. A középkorban játszódik, azt a dalnokversenyt dolgozza fel, amelyet Wagner is a Tannhäuserben. Wagner nyer.

Az automaták:

Ez a történet Kempelen Farkas leghíresebb találmányát veszi kiindulópontnak, bár sajnos a nevét nem említi. Inkább titokzatoskodik. No meg ismét előfutárkodik a pszichológiának (meg a számítástechnikának, Kempelen nyomán), közben pedig azon töpreng, pontosan mi is választja el az élőt az élettelentől.

A Sanctus:

Ki mond igazat és ki hazudik? No de minek hazudik? Hogyan gyógyítsuk sokkterápiával a kiégést c. műsorunkat hallják.

– Karmester – felelte a Rajongó –, maga mindenből mindjárt operát csinál. Az épeszű emberek ezért bolondnak is tartják. Hiszen az épeszű ember úgy van a zenével is, akár a jó erős pálinkával; csak alkalomadtán, kis adagokban él vele, és csak mint gyomorerősítőt élvezi.

Az elhagyott ház:

Ez még csak lesz horror. A homokember című kisregény egyik alapötletét, az élő és az élettelen közötti határ átlépésének lehetőségét itt fogalmazta meg Hoffmann legelőször. Gótikusnak ez is gótikus, de közel sem annyira ijesztő, mint a homokember meséje. Inkább katyvasz, főleg a vége. De jól áll neki. Szeretem az ilyen fura végkifejleteket, olyan sztrugackijos. Ilyen buggyant alakokról mesél, ni, de igen okosan:

Én ismerek valakit, akire mintha nagyon is jellemző volna ez a látnoki képesség, amiről itt beszélgetünk. Ettől van az, hogy sokszor napokig futkos ismeretlen emberek után, csak mert a járásukban, az öltözékükben, a hangjukban, a tekintetükben valami furcsaságot fedezett föl; ettől, hogy ha valami olyan eseményről vagy cselekedetről hall, amit más csak úgy léhán, odavetve mesél el, mint olyasvalamit, amiben nincs semmi figyelemre méltó, és csakugyan nem is figyel rá oda senki, hogy az ilyesmi őt viszont mélyen elgondolkoztatja, magában mindjárt elkezdi egymás mellé rakosgatni a legellentétesebb dolgokat, és addig fantáziál, míg olyan összefüggéseket hámoz ki belőlük, ami álmában sem jutnának eszébe soha senkinek.

Unokabátyám sarokablaka:

Pontos társadalomkép. Vagy annak illúziója? Megítélhetjük-e kívülről embertársainkat? Nem, de szórakoztató. És egész jó novellafüzért lehet írni belőle. Csak ne képzelje magát Istennek az, aki egyszerűen csak kukkoló.

(Az illusztrációt itt találtam.)

Ártatlanság:

Nyúlfarknyi anekdota, nem is értem, minek tették bele.

Még valami: A „Szilveszteréji kalandok”, a „Krespel tanácsos” és „Az elhagyott ház” (vagyis inkább A homokember) szereplői és egynémely fordulatai adják Offenbach Hoffmann meséi c. operájának alapanyagát. Amelyet ritka nagy szemétség volt Offenbachtól így megírni. (A kép a párizsi bemutatóról készült 1881-ben, itt találtam.)

Semmi ok rá, hogy pont az álmodozó, flúgos hősszerelmesekkel azonosítsuk a szerzőt. (Illetve egy ok van: így a legeladhatóbb a sztori.) Ugyanilyen alapon lehetne ő a gaz kísértő, az illúziótlan és bölcs tanácsadó, a groteszk ábrázatú tudós, vagy akár az ügyeletes fiatal lány… Annyira ügyesen játszik és kuszálja a szálakat, ahelyett, hogy bármit megmagyarázna, és annyira gonoszul tud szamárfület mutatni az olvasónak, minek így beskatulyázni? 

Szóval aki legközelebb operát nézni megy, tudatosítsa magában, hogy Offenbach zenéje tökéletes (Ágay Karola Olympia babája pedig még tökéletesebb, ha létezik ilyen egyáltalán; hallgassátok meg), de a cselekményt, azt húzzátok le a vécén. Inkább olvassatok Hoffmannt.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. február 2-án írtam.