Ursula K. Le Guin kedvéért fogtam bele életem második (és első végigolvasott*) Galaktikájába. Annyian és annyiszor ajánlották már nekem, csak hát időnyerő nélkül egyelőre esélyem nem volt. :( Nem is lesz mostanában, de biztos, hogy előbb-utóbb sort kerítek rá, mert valóban az ő novellái bizonyultak igazán maradandó élménynek az antológiából.

Különben nagyon jó ötletnek tartom, hogy összeállítottak egy Galaktikát csupa női író által írt műből, meg még egy esszé is belekerült a női írók szerepéről a sci-fiben. (Ez egyébként le se esett, csak amikor már nálam volt a kötet, és végignéztem a tartalomjegyzéket. Le Guin érdekelt, a többi hab volt a tortán.) Akkor is jó ötlet – és körültekintő a megvalósítása –, ha nem igazán vették komolyan, hogy tényleg minden novella a sci-fi műfajába tartozzon. Egy kicsi fantasztikum már bőven elég volt, hogy belekerüljön egy szöveg.

Majdnem hozzátettem, hogy „…meg a színvonal”, de aztán visszafogtam magam, mert a színvonal sajnos nem minden novella esetében számított… de az, hogy gyengébb munkák is belecsúsztak, bármelyik antológiával előfordulhat, szóval ezt igazán nem fogom felróni neki. Éljen a szerkesztő, láthatóan értő kézzel válogatott.

Vannak itten Földre látogató űrlények, intergalaktikus hüllők, idegen bolygón új életet kezdő emberek, időutazók, szuperszámítógépek működtetői, jövőbeli társadalmak képviselői, szóval igen változatos a kép. Itt-ott ügyesen elhelyezve lélektani novellák is akadnak, némely fantasztikus vonulattal kiegészítve, az Egy randevú tükrében igen ügyes fordított világot tár az olvasó elé, vagy inkább hibrid világot, amely ismerős is meg nem is, az Útvesztőben kicsit átmegy kísértettörténetbe, kicsit pszichothrillerbe, a vége meg egyszerűen csak szép, Le Guin nevével eladódik egy misztikus történet minden tudományosság nélkül (A fehér szamár), no meg egy számomra igen élvezetes filozofikus írás 1 db Velencében rekedt űrlénnyel (A hajótörött idegen első jelentése Derb nagyurának). És belekerült egy olyan novella is, amelyiknek tudományossághoz az égegyvilágon semmi köze, és fantasztikumhoz is csak annyi, hogy olyan korban játszódik, amelyben egy ilyen történet elképzelhetetlen lenne – viszont piszok jó, az egyik legjobb írás a kötetben: mondanivalója is van, humora is van, az elhelyezése is erősíti a hatását. Úgyhogy nem is árulom el, melyik az, jöjjön rá mindenki magától. 

De tényleg Le Guin a legjobb. Főleg a nyitó írás, A minta. Az az igazi jó fajta irodalom, amelyik szórakoztat is, komolyan is kell venni, többszöri olvasás után is tud újat mutatni, akár fel lehetne vetni vitaindítónak, és úgy eredeti, hogy közben megfelel a műfaja minden követelményének. Ja, és még szépen is van megírva. Ünnepélyesen megígérem, hogy fogok még Le Guint olvasni. Majd.

Köszönöm szépen az ajánlást bfg3 molytársnak, és a válogatott viszontagságok leküzdése árán véghezvitt kölcsönzést Iarasnak.

* Majd végig kéne már olvasni a bizonyos legelsőt is, amelyik meg is van itthon, Hamvas és Várkonyi kedvéért vettem meg annak idején, de sok más csuda is megbújik benne, csak majd egyszer…

Ezt 2018. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Azon kívül, hogy 1001-listás könyvet kerestem Afrikából, igazából azért vettem elő ezt a szöveget, mert olyan élethelyzetekről szól, amelyekről nem sokat tudok. Látókör-szélesítés, ha úgy tetszik. Mivel a szerző (tudtommal) elsősorban nem íróként, hanem orvosként és aktivistaként ismert, dokumentumművet vártam, nem egyéni stílust. Tévedtem.

Ez a könyv ugyan – legalábbis nagyon úgy néz ki – megtörtént eseményeken alapul, de nem ettől jó, és nem is ez a fontos. A fontos az, hogy ami történik benne, megtörténhet, valószínűleg meg is történik, ha nem is egészében, hanem darabjaiban, naponta milliószor is, és mindenestül általánosítható. A történet is, a tanulságai is.

A helyszín: az események 90%-ában Kairó, a modern nagyváros, a maga összes mocskával és előkelőségével. A főszereplő: egy leányiskola kiváló tanítványa, hivatalnok, prostituált, kivégzésére váró rab. Igen, ez mind ugyanaz a személy, csak nem egy időben. A történet: szenvedés, menekülés, szenvedés, menekülés, szenvedés, menekülés, közben pedig – talán meglepő módon – személyiségépítés. Nem is akármilyen.

Igen, a főszereplő nagyon sok helyzetbe belekényszerül, igen, következetesen kegyetlen nyomást gyakorolnak rá a körülötte élők (férfiak is, nők is!), akik gyerekkorától kezdve pusztán a nemi vágy kielégítőjének tekintik, függetlenül a foglalkozásától. Igen, brutális dolgokat művelnek vele, újabb és újabb módokon használják ki, abszolút normálisnak és magától értetődőnek tekintik a kiszolgáltatottságát. Talán egy-két kivétellel gyakorlatilag mindenkinek megvan itt a maga kudarca, frusztrációja, amit még pluszban kiélhet rajta, azon kívül, hogy úgy általában el van nyomva.

Mindezekre számítottam. Nem mondom, hogy kíváncsi voltam rá, mert ilyenekre nem kíváncsi az ember, de ha ilyen könyvek kellenek ahhoz, hogy az ember szeme kinyíljon a világra, akkor lássuk. Meg nem is hosszú.

Arra nem számítottam, hogy Nawal El Saadawi tollának ekkora ereje van. Ez a nő nemcsak a pszichológiához ért, ez írni is tud! És itt nemcsak stílusról van szó, hanem szerkezetről, ami sokkal nehezebb! Ez tud kiemelni, fokozni, irányítani, az ismétlődésekből motívumokat csinálni, a motívumokból rendszert, sőt még azt is tudja, mit hagyjon ki, és azt is, hol álljon le! Mert azt senki be nem adja nekem (és tulajdonképpen nem is próbálja meg beadni, ha az ember figyelmesen olvassa az előszót), hogy ez a szöveg így hangzott el egy börtöncellából, reggeltől délutánig egy tömbben. Hamarabb elhiszem, hogy amit a főszereplő elmond, az nem történhet meg. :P

És van itt még valami, amire nem is gondolhattam: az erő, amelyre a főszereplő útközben szert tesz. Már az önmagában jelent valamit, hogy a neve Firdaus, egy klasszikus perzsa íróéval azonos. Lehet, hogy véletlen, hogy csakugyan így hívták a nőt, de a jó író dolga, hogy a véletlent úgy alakítsa, hogy a regényvilágon belül szükségszerűnek bizonyuljon. Szóval Firdaus nem „leépül”. Az, hogy felváltva szenved és menekül, kb. a mű feléig véletlenszerűnek tűnik, pusztán a kiszolgáltatottságát húzza alá – a felétől kezdve azonban már egyértelmű, hogy életének minden állomása, a legbrutálisabb esemény is „felépülés”: iskola, amelyből tanul, forrás, amelyből erőt merít, egy-egy lépés a szabadság felé vezető úton. Kegyetlen szabadság, vérlázító fajta (mármint az a vérlázító, hogy ilyen árat kell fizetnie érte), de értéket tud teremteni általa.

A vége felé már nagyon elkapja az elbeszélőt a gépszíj, erősen idealizálja Firdaust (bár azért a tévedéseinek is teret enged, csak egy egész kicsit), de annyira földközelben marad közben, hogy ettől még hiteles tud lenni. És hatásos, tagadhatatlanul.

Méltó helye van az 1001 könyv listáján. Nagyon sajnálom, hogy nem jelent meg magyarul.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. január 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Vergilius újraírva, tisztelve, szeretve, könyörtelenül darabokra szedve, kritizálva, parodizálva, hexameteres prózában, modern szóhasználattal, fájdalmasan, keserűen, tárgyilagosan vagy dühvel, folyamatos rájátszásokkal a magyar történelemre, benne különösen Szabó Magda életére. Hát szóval csak ahogy a profik csinálják.

Megjegyzem, nekem Aeneas azóta nem rokonszenves, mióta rájöttem, miért van a neve előtt a „kegyes” jelző, de hogy egy magyar regény ennyire elintézze, nem gondoltam volna. Komolyan mondom, annak örültem a legjobban, ha éppen őt szabdalták, legalábbis átvitt értelemben. De ha valakinek tetszett a figura, hát ettől a regénytől revideálni fogja az álláspontját, az biztos.

Amikor belefogtam a regénybe, csak az alapötletet, a személycserét ismertem, semmi mást. Így is akartam. Még a fülszöveget se olvastam el. Csak pár hete az Aeneist újra, azért is ugrott előre ez a könyv a várólistámon. Ezzel kapcsolatos tanács az olvasóknak: az is, aki az eposzok olvasását fenntartásokkal szemléli, nyugodtan belefoghat az Aeneisbe, szerintem a legkönnyebben olvasható eposz, legalábbis az általam ismertek közül. Ha erre a könyvre kíváncsi, érdemes is előtte beleásnia magát Vergiliusba. (Persze nemcsak emiatt.) Nem tudom, az eposz ismerete nélkül érthető-e a regény – gyanítom, igen* –, csak az élmény jóval teljesebb, ha minden célzást ért az ember. No meg ha egyenként fölfedezi a különbségeket: a Vergilius által kifelejtett, Szabó Magda által pótolt szereplőket, a megváltozott, sőt fenekestül felforgatott jeleneteket, az eltolódott hangsúlyokat, az egyszerre fantasztikus és realisztikus elemeket. Ezekből van a legtöbb. (Például a lehetetlent (jövőbe látás) magától értetődőként kezeli – de senki nem lesz boldogabb tőle –, a lehetségest (múltba látás) teljes erőből taszítja – mert az ejti a legmélyebb sebet.)

Meg Creusából. Akiből az Aeneisbe a legkevesebb jutott. Ez a kemény, szigorú, nagyon magányos, de a magányából értéket kovácsoló, felelősségteljes, kérlelhetetlen, de nem rosszindulatú reálpolitikus, a sokszorosan traumatizált múltjával, a még sokszorosabban traumatizált jövőjével meg a rákényszerített (?) szerepeivel. Aki, mint az okos lány, el is végzi a (nem) rámért történelmi feladatot, meg nem is. De amit elvégez, az tutira el van végezve, bronzba öntve, kőbe vésve, atombiztosan. Akit aktivitásra neveltek, túlélésre szántak, megsemmisülésre ítéltek – aztán jött „a pillanat”.**

Tényleg fura könyv, nagyon összetett, minden mondata sok-sok utat nyit a könyvön kívülre, életbe is, irodalomba is, szét nem választhatóan. Annyira fanyar, sőt sokszor fenékig keserű még a humora is, egyáltalán nem minden pontján szerettem, de hát nem is arra készült. Úgy keveredik benne a fantasztikum a földhözragadtsággal, ahogy nagyon kevesen tudnak írni. És még a műfaja is annyira egyedi, szerintem nincs más hasonló a magyar irodalomban, de világviszonylatban is ritka, külön nevet kéne kitalálni neki. 

* Azt viszont feltétlenül javaslom, hogy az előszót utószóként olvassátok, ha nem ismeritek az eposzt! Az összes poént lelövi. Ami teljesen rendben is van, aki az eposzt ismeri, az ezek nagy részét már úgyis tudja, és másra figyel, de aki nem, az hadd izguljon. :)
** Ehhez kapcsolódva megjegyzendő, hogy amíg ez a könyv a profilomon szerepelt, én minden áldott alkalommal, amikor ránéztem, elkezdtem dúdolni magamban A tavasz tizenhét pillanata főcímdalának refrénjét. Én nem is értem. :)

Ezt 2018. január 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem tudtam eldönteni, hány pontot adjak rá, úgyhogy nem pontozom. Ez nem a könyv hibája. Nem a nagy nyilvánosságnak szánták, és ez látszik is rajta. Szerzője rengeteg munkája és betegsége közben mintegy „mellesleg” írta, még csak nem is mulatságból, hanem parancsra. Ettől az írástól függött, hogy elítélik vagy felmentik. Volt tehát tétje az írásnak, de ettől még nem lett rá több idő. Az eredmény: nem annyira önéletrajz, inkább önigazolás, azaz nagyszabású védőbeszéd sok-sok önéletrajzi elemmel, iszonyú bőbeszédű, hogy ne mondjam, „fecsegő” stílusban, hiszen a szerzőnek még átnézni se volt ideje, hogy ne maradjanak benne ismétlések. Emiatt nehéz rendesen odafigyelni rá, pedig egyébként se könnyű olvasmány.

Nem is ajánlom mindenkinek. Ha valaki még soha nem olvasott misztikus irodalmat, ne ezzel kezdje. Arra ott A belső várkastély. (Itt írtam róla.) És csak olyan olvassa, akinek rendben van az önértékelése, mert ez a porba fogja döngölni.  Nem szándékosan, ellenkezőleg, Teréz kb. mindenkit dicsér saját magán kívül. De olyan fokú alázattal és olyan önmegsemmisítő erővel beszél a saját életéről, hogy az ember behúzza a fejét, és időnként megkérdi magától: ha ez a nő a hitványság netovábbja, ahogy magát nevezi, akkor én mi vagyok?

Mi is derül ki ebből a műből Szent Terézről? Kb. mindennek az ellenkezője, amit magáról állít. Fantasztikus nő volt, rendkívüli erővel, mélységes hittel. Egyebet se hangsúlyoz, mint hogy ő milyen gyönge – aztán hatvanhét évet él olyan betegségekkel, hogy más embert a tizede elintézne (nem túlzás). Egyebet se mond – és komolyan gondolja! –, mint hogy ő mindig engedelmeskedni akar – aztán valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy reformot csinál. Ahogy kolostort alapít, hát attól kész vagyok. Egyetlen parancsot se szeg meg, de titokban oly ügyesen lavíroz, hogy a végén mégis az lesz, amit ő akar. Nem azért, mert ő akarja, hanem mert meg van győződve arról, hogy Isten akarja rajta „keresztül”, és sikerül másokat is meggyőznie erről. A kolostorai pedig a mai napig normálisan működnek, szóval… No meg rettentő veszélyesen él. Összesen egyszer említi azt a kockázatot, hogy feljelenthetik az inkvizíciónál, de még csak nem is veszi komolyan – mondjuk, akkor az ő helyzetében ez teljesen érthető is. Viszont az előszóból kiderül (amelyet utoljára olvastam el, és másoknak is ezt a sorrendet ajánlom), mennyire nyugtalanító volt a helyzete.

Nem kívül élt a világon, hanem benne, a saját bőrén tapasztalva meg a XVI. század összes konfliktusát egyházon kívül és belül. Nagyon jól látta a környezetének erényeit és bűneit egyaránt. De annyira következetes maradt, és annyira komolyan vette a hivatását, az Istentől kapott küldetését, hogy végig a saját útját tudta járni, még szövetségeseket is szerzett. Nem állt be egyik irányzat zászlaja alá se, akár egyházról, akár politikáról, akár mindkettőről volt szó. Ez pont ugyanakkora dolognak számított akkor, mint ma, és persze rengeteg munka és szenvedés volt az ára, no meg folyamatos összeütközések a külvilággal. Mert az nem úgy megy ám, hogy akinek látomásai vannak, azt mindjárt piedesztálra emelik. Azt évekig, évtizedekig vegzálják újra meg újra, faggatják, perelik, hivatalos eljárásoknak vetik alá a legkülönbözőbb emberek, a legkülönbözőbb irányokból, hogy valóban Istentől való-e az a bizonyos misztikus élmény.

Hogy pontosan mi az a misztikus élmény, azt most nem szeretném taglalni, A belső várkastély nálam sokkal pontosabban elmagyarázza. (Az elmagyarázhatatlant. Mert a nyelvvel és annak kifejező képességével az a mű is, ez is nagyon megharcol.) Én az angol romantika irodalmában találkoztam először vele, Emily Brontë verseiben (amelyek rögtön egészen egyedi módon viszonyultak ehhez a hagyományhoz), azóta érdekel. Nem ez a mű volt az utolsó, amelyet elolvastam róla.

De ez távolról se pusztán mint misztikus irodalom érdekes. Életrajz, korrajz és védőbeszéd, egy nagyszerű egyéniség munkája. Nem mondom, hogy mindenben egyetértek vele, de amit megfogalmaz és véghez visz, annak legalább 90%-a a mai napig érvényes. Ő maga pedig mindenképp tiszteletre méltó.

Ezt 2017. december 31-én írtam. 

Kívülről nézem az asztrológiát, nem is szándékozom változtatni ezen. De ha egy ismeretterjesztő tankönyvet a Baktay Ervin jegyez, hát akkor is levenném a polcról, ha az ókori római Vesta-templom szent csirkéihez* kapcsolódó jóslási módszereket kategorizálná. Hát még így, hogy csillagászati alapismeretekkel indít (óóóh, az a fél év gimnáziumi fizika, amelyik még érdekelt is!), majd mitológiával folytatja, végül csudajó jellemzésekkel zár, amelyek közt az ember szorongva keresheti önmagát, kárörvendve az ismerősöket, és még a világtörténelemről is van – ha nem is tetszetős, mindenesetre tanulságos – mondanivalója!

Rokonszenves könyv ez, asztrológusnak is, kívülállónak is való, tényleg direkt népszerűsítésre és ismeretterjesztésre találták ki. Az a titka, hogy bár egyértelmű hatásokat tulajdonít a planétáknak és csillagjegyeknek, azt soha, még véletlenül sem állítja, hogy ezek a hatások kizárólagosak lennének az ember életében. Ebből a szempontból úgy fogja fel az asztrológiát, mint a középkori mágusok, mármint a legálisan (!) működők: van a hajlam meg van az akarat, és az utóbbival helyre lehet tenni az előbbit, sőt: adott esetben kell is. Adott esetben pont arra való a hajlam, hogy helyre tegyék.

Kiknek ajánlom a könyvet?
1. Akik szeretnének asztrológiával foglalkozni, és valami alapot akarnak hozzá.
2. Akik nem szeretnének asztrológiával foglalkozni, de érdekli őket a dolog, és nem papírgyűjtésbe való csillogó-villogó kiadványokra van szükségük. Ezen a kategórián belül különösen…
2b. …fantasyíróknak. 
3. Akik csak egyszer életükben is komolyan vették a magazinokban/interneten/tévében stb. ipari mennyiségben gyártott horoszkópokat.** Kijózanítónak. Hogy rájöjjenek, hogy a képzett asztrológus lenne az első, aki kidobná a tömegtermelt horoszkópot a fenébe. Illetve a papírgyűjtésbe.

Az 1-2. kategóriába tartozó egyedeknek azonban elkel a figyelmeztetés: A könyv 1942-ben jelent meg, és ez látszik rajta! Egyáltalán nem kell neki mindent elhinni, sőt! Aki tényleg foglalkozni akar az asztrológiával, és nem ötletforrásnak tekinti a könyvet, annak a számára csak továbbgondolási és továbbképződési alapnak jó!

Nagyon erősen bele vannak kódolva ugyanis a korabeli társadalmi viszonyok, no meg a modernség. (Amely nem keverendő össze azzal, amit a köznyelv modernnek szokott nevezni. A modernség különböző művészeti és filozófiai irányzatok összessége, amelyek a XIX. század második felétől nagyjából a XX. század hatvanas éveiig hatottak. Nemcsak a művészekre és a filozófusokra, hanem a hétköznapi emberekre és a politikai döntéshozókra is.) Van, ahol ez nyilvánvaló, ott az ember automatikusan lapoz egyet, kész. De ott is kritikával tessenek illetni a szöveget, ahol nem ugrik az olvasó képébe, hogy „engem a negyvenes években írtak!” Mert – és ezért vontam le egy pontot, és a belőle kiinduló ötletfolyamaimnak köszönheti, hogy csak annyit – akárhányszor rajta lehet kapni Baktayt, hogy nagyon ősi, hogy ne mondjam, örökkévalónak és megváltoztathatatlannak tekintett mítoszként kezel valamit, ami az ő saját gondolati konstrukciója, à la modernség. És azt a valamit úgy teszi oda az olvasó elé, hogy ha az olvasó jót akar magának, ehhez igazodjon. És épp hogy hozzá nem fűzi – vagy hozzá is fűzi –, hogy azért, mert ez az Úristen akarata.*** Hát lehet, hogy a negyvenes években ez a fajta gondolkodásmód működött, vagy nem, ld. a törikönyvet, de ma nem. És ne is működjön, köszi, pont elég volt belőle annyi. Sok is.

Ami viszont megbocsátásra hangol a könyv irányában, az az, hogy az elvárásaimat, amelyekkel kézbe vettem, nemhogy beváltotta, még bőven túl is teljesítette. A művelődéstörténeti és szimbólumfejtős része fantasztikus segítség az írói munkámban, csak azt sajnálom, hogy nem találtam rá hamarabb. Segít a jellemzésben, a szereplőkhöz rendelt tárgyak és helyszínek kitalálásában. Nem feltétlenül úgy, hogy mindenben követem, ld. a kritikáról írottakat, de ha csak alapanyagnak tekintem, akkor is igazi kincs. Köszönöm szépen, Várkonyi Nándor. :)

* Voltak olyanok. Tényleg. Nem én találom ki.
** Én soha nem vettem komolyan. Én egyszer sem. Na jó, lehet, hogy volt egy ismerősöm, akinek volt egy ismerőse, aki úgy huszonhárom-huszonnégy évvel ezelőtt a Hernádi Gyula horoszkópjában azt látta, hogy MOST játsszon szerencsejátékot, nyerni fog, de mivel kiskorú volt az illető, a rendelkezésére álló legdurvább szerencsejáték a Füles nevű rejtvényújság pályázatának beküldése volt, miáltal egy hét múlva jött a csomag a postára, miszerint megnyerte a fődíjat, egy 3600 Ft értékű walkmant. Ettől a kilencvenes években rettentő menő lett, mivel a walkmanben még videojáték is volt, teniszezni lehetett a géppel. Az ismerősöm ismerőse, valamint a húga rongyosra hallgatták a walkmant, egymás kezéből szedték ki, minden utazásra magukkal vitték, padlásukon máig őrzik. Soha többet nem nyertek semmit. :)
*** Megjegyzés: Baktay Ervin épp hogy vért nem izzad, hogy összeegyeztesse egymással a buddhizmust és a kereszténységet. Tiszteletre méltó igyekezet, tényleg, de nem kéne erőltetni. Ha meg még a magyar eredetmondákat is megpróbálja (márpedig megpróbálja) belekapcsolni a dologba, akkor csak azért nem bujdosok el, mert hat oldal után hála Istennek abbahagyja.

Ezt 2017. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Februártól decemberig olvastam, persze megszakításokkal. Nem akartam átvinni az új évre, még időben lezártam. Nem könnyű olvasmány, egy napra egy fejezet (vagyis egy mítosz/monda, esetleg több összefüggő történet) bőven elég, nem ritkán még sok is. Nem arra való szöveg ez, hogy egyvégtében végigolvassa az ember, és bár ismeretterjesztőnek szánták, egyáltalán nem az.

Aki ebből szeretné megismerni a görög mitológiát, rögtön tegye le. :) Még ha vannak is ezekről a történetekről hozzávetőleges ismeretei az embernek, akkor se fog könnyen boldogulni. Kerényi ugyanis abból indul ki, hogy Homéroszt, Hésziodoszt meg a görög drámaírókat már mindenki (!) olvasta, a benne foglaltakat megértette, neki a kiegészítés a feladata.

És kiegészít. Beleéli magát egy okos, öreg görög mesemondó szerepébe,* és úgy meséli el a történeteket, mint a saját kultúrája részeit. „Így mesélik északon, de keleten úgy, de közben a hatvanharmadik szigeten másképp hangzik, a negyvennegyedik vázatöredéken viszont úgy ábrázolják, és tudjátok, mit mondanak erről a misztériumok?” Na, ez az a kérdés, amelyet egy időutazás esetén SOHA, DE SOHA ne tegyél föl Kerényinek, hacsak nincs nálad két váltás fehérnemű, és három napi hideg élelem. :) Második jó tanács: a halál és az Alvilág kérdését messziről kerüld, vagy örökre lekésed a hazafelé tartó időgépjáratot!

A Tartarost ércfal veszi körül. Az erődítmény nyakára háromszorosan tekeredik az éjszaka. Fölötte sarjadnak a föld és a kietlen tenger gyökerei.

A görög istenek és hősök családi és egyéb kapcsolatai amúgy is szövevényesebbek, mint egy dél-amerikai szappanoperában,** hát még, ha mindegyiknek alsó hangon hatféle változatát is előadják, kb. olyan súlyú módosításokkal, hogy az illető életben marad vagy nem marad életben. Inkább tudományos munka ez, mint ismeretterjesztő, még akkor is, ha Kerényi stílusa tényleg élvezetes. Százhúsz zsebbe való oldalon kedvencelem is. Háromszázhatvan kódexlapnyi méretű oldal*** azért kicsit sok belőle. Főleg, ha háromszázhatvan oldalból háromszázon hektós hordóval mérik a vért. (Persze ez nem a Kerényi hibája.) Azért is tettem le hónapokra valahol a felénél, mert az aktuális mondában korra, nemre és isteni származásra való tekintet nélkül az összes szereplő agresszív kismalacként viselkedett, aki sértésnek veszi, ha az engedélye nélkül betolják az asztal alá széket, és bosszút áll, majd rajta állnak bosszút, majd a gonosz mindenkit kinyír, majd a gonoszt kinyírják, de mivel a gonosz nagyon tisztelte X istent, tehát X isten kinyírja a gonosz kinyíróját, és minden kezdődik elölről. Ezt nehezen viselem, még akkor is, ha ókori görögökről van szó, és tudom, hogy csillagmítoszok meg tudattalan energiák meg a kollektív kultúra összefüggései stb. Az agresszív kismalacok akkor is túlmennek a tűréshatáromon, ha a kultúrám szerves részei. Illetve akkor főleg túlmennek. Az alábbi lény hozzájuk képest doromboló kiscica, nem viccelek. 

A kis-ázsiai Typhóeus Kilikiában jött a világra, s félig ember volt, félig állat. Nagyság és erő tekintetében Gaia összes gyermekein túltett. Csípőig volt ember formájú, magasabb volt az összes hegyeknél, s feje gyakran beleütközött a csillagokba. Egyik karja napnyugatig ért el, a másik napkeletig. Vállai közül száz kígyófej nőtt ki. Csípőtől lefelé két összefonódó óriáskígyót formázott, melyek fölnyúltak a fejéig és sziszegő hangot hallattak. Száz fejének hangjairól ezt tudjuk meg: beszédét néha megértették az istenek; de bőgni is tudott, mint a bika, ordítani, mint az oroszlán, ugatni, mint az eb, és sziszegni úgy, hogy visszhangozták a hegyek. A szörnyeteg egész testét szárnyak borították. A fejét és állát beborító vad szőrzet lengett a szélben, szemeiben tűz égett. Sziszegve-bőgve hajigált tüzes köveket az ég felé, s nyál helyett lobogó lángok fröcsköltek a szájából.

Ez az egyik ok, amiért levontam a tíz pontból egyet. De erről, mondom, nem Kerényi tehet. Arról viszont igen – ha tudatosan csinálja, ha nem –, hogy hozzápakolja a maga modernségben született és kiművelt felfogását. Nem tudnám két mondattal megfogalmazni, mi ez, de ha egy konkrét szövegrészt elém tesznek, megmondom, mettől meddig modern. Nem „korszerű” értelemben használom ezt a szót, hanem a XIX. század végén, XX. század első felében érvényesülő filozófiai irányzat neveként – mert annak Kerényi nemhogy képviselője, hanem az egyik vezető alakja volt. Érthető tehát, hogy ebből a szemszögből nézi a görög ókort – és ettől függetlenül nagyon vigyáz, hogy a forrásokhoz ragaszkodjon –, de engedtessék meg nekem, hogy ne értsek vele mindenben egyet. Még akkor is, ha máskor viszont igen tetszetős a gondolatmenete:

Héraklés mint vadász nem a föld közönséges állatait irtotta, mint Órión, nem is lépett föl vadászistenként az Alvilág urának szerepében, hanem úgy tűnik, a halálra vadászott. Kísérteties állatokat győzött le és ejtett foglyul, az istenek, néha kimondottan alvilági istenek tulajdonait. Amikor a nemeai oroszlán legyőzése után az állat bőrét a fejével együtt fejére és vállára borította, ami azelőtt halállal fenyegette a halandókat, menekvésük ígéretévé változott.

Az viszont a könyvében olvasottak után már bűbájos, hogy a lányát éppen Gráciának nevezte el. Ennél szebb nevet nem is találhatott volna neki, látszik, milyen gondosan és mennyi szeretettel választott. Mondjuk, ezen kívül nem sok mindent irigylek a Kerényi lányától, nem lehetett könnyű egy ilyen apa árnyékából kitörni, de ez már egy másik történet. 

* Amire egyébként tagadhatatlanul van alapja, részéről ez minden, csak nem beképzeltség. Úgy is mondhatnám: ha Kerényi nem teheti meg ezt, akkor ki?
** Ez ügyben egyébként bizalommal fordulhattok a kötet végén levő családfákhoz, bár ahhoz is idő kell, hogy azokon kiigazodjon az ember. Valamint ajánlom spinakker molytárs értékelését. 
*** Plusz a családfák, a vázaképek és a jegyzetek.

Ezt 2017. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Igen hasznos, érdekes, izgalmas munka, főleg ha az ember Seligmann könyvét már olvasta, és szeretne többet ebből a fajtából. Van ebben a százötven oldalban tudománytörténet, kultúrtörténet, gondolkodástörténet, arab tudósok, európai egyetemek, tudós pápák és inkvizíció, mágusok Agrippától Faustig, még a bűvös négyzet és némi humor is belefér. Főleg a késő középkorral foglalkozik, annak tudományos életét mutatja be nagyon elevenen.

Igen, ennek a tudományos életnek része volt a mágiával foglalkozás; igen, ezt a korabeli közgondolkodás teljesen komolyan vette, és nem is feltétlenül ítélte el. (Azért megvoltak a veszélyei, ha valaki ezzel foglalkozott, főleg, ha kezdett túl befolyásos lenni egy királyi udvarban.) Tetszik, hogy a tanulmány kívülről, elfogulatlanul nézi a kérdést, de nem felülről is egyúttal, vagyis nem pusztán a későbbi hajdetökéletes tudományos élet előfutárait látja ezekben a „mágusokban”. Akik ettől még persze előfutárok is, pl. azzal, hogy igyekeztek belenyúlni a világ működésébe. Jó sok érdekes dolgot végig lehet gondolni ebből kiindulva.

Nem ismeretterjesztő stílusú, de azért a laikus számára még olvasható a szöveg. Ráadásul könnyedén hozzáférhető és megfizethető – én az elektronikus kiadását vettem meg, nem is jártam vele rosszul.* A szerző doktori értekezésének „mellékszálaként” keletkezett; az értekezés szintén megjelent, ám angol nyelven. (Ez önmagában cseppet se zavarna, az annál inkább, hogy nem tudom ilyen egyszerűen beszerezni. Értékelném, ha készülne abból is e-könyv.)

Érthető mód – hiszen nagyon rövid – egyáltalán nem törekszik teljességre. (Ellenben gondos forrásjegyzékkel segít a további tájékozódásban!) Ez nem is feladata. Azt a pontot azért vonom le, mert a rövidségnek is vannak határai – ha valamit összetett problémának nevez, azt legyen szíves úgy is kezelni.

Remélem, lesz egyszer folytatása is.

* Leszámítva az illusztrációkat, azaz kódexoldalak reprodukcióit, amelyek sajnos nem nagyíthatók. Felteszem, a nyomtatott kiadásban sem azok, de pont erre lehetne remekül használni az elektronikus kiadásokat, hogy az ilyenfajta rajzokat közelebbről meg lehessen nézni. Persze ez nem a szerző hibája.

Ezt 2017. december 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9

A 2015-ös Reading Challenge idején olyan könyvet kellett olvasni, amelyet pusztán a borítója kedvéért választ ki az ember. Ha volna olyan kihívás, amelyhez pusztán cím alapján kell választani, arra ezzel nevezhetnék be. Amikor először kedvem támadt rá, csak annyit tudtam róla, hogy ennél szebb címet nyolcvan évnyi kereséssel se találnék. Még azt se tudtam, hogy rajta van az 1001-es listán. Felnőttmesét akartam, azok közé éppen beillett. Utána pedig már juszt se néztem meg se a fülszöveget, se az értékeléseket.

Aki szeretné követni a példámat, annak csak annyit árulok el: a cím nem hazudik, a regény nagyrészt megfelelt a várakozásaimnak. Ők innentől már ne is olvassanak tovább. 

– —- – —- – —-

A történet egy kitalált világban játszódik, egy távoli évszázadban (valahol a százötvenedik oldal táján céloz rá, hogy a XXII. század közepén járhatunk), amelyben létezik élő televíziós közvetítés, ellenben hintón járnak meg gyalog. Egy utópisztikus jövendő elképzelt közössége adja a mese hátterét: egy olyan korszak emberisége, amelynek számára nem az egyéniség jelenti az értéket, hanem az abszolút normához való igazodás, a hierarchiában elfoglalt hely, a szolgálat. Minél magasabb rangú az ember, annál keményebb, annál lelkiismeretesebb szolgálatot várnak tőle. És ki volna alkalmasabb erre, mint Josef Knecht, akinek már a vezetékneve is „szolgá”-t jelent?

[…] noha a felületes megfigyelő akkoriban az Üveggyöngyjáték feltűnő elhanyagolását állapíthatta volna meg Knechtnél – tudjuk, hogy épp ellenkezőleg: az Üveggyöngyjáték befolyásolta Knecht szabad tanulmányainak egész, látszólag személyes és összefüggéstelen, mindenesetre nagyon szokatlan menetét, s fejlődése éppen a játék szolgálatához tért vissza.

Utópisztikus ez a világ azért is, mert béke honol benne (érdemes megnézni a keletkezés évszámát!), évszázados béke és tartós társadalmi együttműködés. Hordoz ugyan magában feszültségeket, de ezeknek még csak a legfigyelmesebbek veszik észre a jeleit – és az őket megelőző sok évtizedes harmóniát ezek sem semlegesítik. De utópisztikus azért is, mert létezik benne tökéletes megértés és megismerés. Meg kell érte dolgozni, és nem is képes rá bárki, de létezik. Sőt olyan is létezik, hogy mindannak, amit az ember megértett, pontos nyelvi megfelelőt is találjon: itt minden kimondható, megfogalmazható, vagy azzá válik.

Nem hiszem, hogy túl sok olyan mű létezne az utóbbi kétszáz év világirodalmában, amely úgy tudna felépíteni egy utópisztikus világot, hogy nem leli ki tőle az olvasót a hideg, és nem fordul át a felénél disztópiába. Akkor is megbecsülném Hesse művét, ha nem tudná halálpontosan, mennyi filozófia fér bele egy fejlődésregénybe. És nem ám úgy, hogy időnként betétjelleggel platóni dialógusokat ad a szereplői szájába! Hanem a cselekménynek, azaz Knecht életrajzának szerves részeként! Ráadásul teszi mindezt olyan lágy-komoly, szelíd-szép stílusban, olyan aprólékos műgonddal, amilyet csak a költők tudnak. Úgy, hogy időnként letettem a könyvet a térdemre, és engedtem, hadd vigye a gondolataimat, amerre menni szeretnének.

Nem Kasztáliába szerettek volna menni. Nem ebbe a regényvilágba, amelynek működtetője a kultúra, az úgynevezett egyetemes emberi szellem – bármit jelentsen is ez – iránti tisztelet.* Nem oda, ahol az egyéniséget minimum másodlagos fontosságúnak tekintő közösség névtelen és arctalan elbeszélője oly magasztos csodálatot érez a tökéletes szolga létére nagyon is egyéni gondolkodású Knecht iránt. Az iránt, aki élete minden fordulópontját lépcsőfoknak tekinti, és mindig meg tudja hozni a helyes döntést, amely a következő lépcsőfokra viszi. A döntései árát pedig készséggel megfizeti. Tiszta, egyenes ember, aki önmaga akar és tud lenni, aki minden lépésével egyre tökéletesebbé válik.**

Nem akartak ebbe a világba jutni a gondolataim, mert kezdettől fogva pontosan tájékozva voltak arról, hogy Kasztáliában nekem helyem nincs. Nem volna még vendégként sem, ezt nagyon hamar tisztázta a szöveg. Ez pedig, meg kell vallanom, csalódást okozott. Hiszen mégiscsak utópisztikus világról van szó, amelynek berendezkedését legalább egy bizonyos fokig a kitalálója határozza meg. Igazán nem került volna nagy fáradságába kitalálni benne egy cellát nekem is. (Tényleg nem került volna. Figyeltem.) Nem mintha nem volnék hozzászokva ehhez a fajta hajléktalansághoz – nem mintha nem érzékeltem volna a játék szépségét, értékét így is, kívülről is, hiszen ezért vonok le csak egy pontot –, de pontosan miért is kellett hozzászoknom?! Kinek rossz az, ha nem kaphatok helyet? Nem esik jól, ha egy ilyen okos ember, mint Knecht, még a küszöbre se enged leülni. Vagy éppen nem létezőnek tekint. 

Mondjuk, szerintem a Gargantuát is annak tekintené. Vagy Lukianoszt. Vagy Ariostót. Vagy Szabó Magdát. Vagy Avilai Szent Terézt. Pedig bőven ott lenne a helyük az üveggyöngyjátékban nekik is. Ad absurdum még azt is feltételezhetném, hogy tartósabbá, ellenállóbbá tennék.

* SPOILER Ezért is olyan törékeny ez a világ: nem egy rajta kívül álló abszolútum hozta létre, hanem a közmegegyezés. Amely ahogy létrehozta, ugyanúgy el is törölheti.
** SPOILER Maximum attól lehetne még tökéletesebb, ha csak egyetlen egyszer venné a fáradságot, és leöntené a főtt krumpliról a forró vizet. Vagy megkeverné a babot a tűzön. Vagy kisöpörné a celláját. Vagy legalább megemlítené azokat, akik elvégzik ezeket a feladatokat, könyörgöm! Komolyan mondom, már azzal gyanúsítottam a kasztáliaiakat, hogy házimanókat alkalmaznak, mert kb. annyira volt láthatatlan minden kéz, amelyik fizikai munkát végez.

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. december 23-án írtam, és 2020. július 15-én egészítettem ki. A képeket itt és itt találtam.

Nagyon szép mese a barátságról, az odafigyelésről, a kölcsönös megértésről, a természet tiszteletéről.

A történet egyszerű, minden gyerek megértheti. Még egy kis kultúrák közötti kölcsönhatás is belefér.

Kár, hogy a szerzőtől nem fordítottak le több kötetet magyarra, pedig igencsak termékeny alkotó. Emmi_Lotta molytárs hívta fel rá a figyelmemet a legutóbbi Merítésben, amelyben Lappföldről, azaz a számik (lappok) világáról volt szó.

A szöveg sem finnül, hanem számiul született eredetileg, és számiból is fordították. Így az igazi. 

– Valamikor apa hozta Chiléből ezeket a csengőket. Még a dédnagymamám ajándékozta édesapámnak, amikor kisfiú volt. Apa azt mondta, hogy ha a tenger vizében megrázom a csengőt, akkor a tenger magába fogadja a hangját. Aztán elviszi oda, ahova te szeretnéd. Én apához szoktam küldeni a csengő hangját.

Külön plusz pont jár a kötet kép- és színvilágáért. Lágy, sötét, mégsem komor színek dominálnak az illusztrációkon, még az árnyékok is színesek. Jólesnek a szemnek, pihentetik.

A pontlevonás a bálnáért jár. Abból, ahogyan őt beleilleszti az elbeszélő a történetbe, hibádzik valami. 

Ezt 2017. december 19-én írtam.

Pontszám: 10/9

Szürreális.
(Ez a szó járt a fejemben a regény első felét olvasva. Alice Svédországban. Rejtő Prücsökje felment északra, miközben fiatalodott hét évet.)
Mit tudtam volna én ezzel kezdeni gyerekként?
(Ez járt a fejemben úgy a közepe táján. Kimaradt ugyanis az életemből, bár Lindgrent olvastam és szerettem. Nem vagyok biztos benne, hogy tetszett volna.)
Biztos, hogy a gyerekem kezébe adnám?
(Ezt gondoltam a meredekebb részek olvastán, pl. amikor Pippi megtöltött pisztollyal játszik, vagy minden ok nélkül kigúnyol egy járókelő gyereket.)
Nem is olyan rossz ez. Mindkét nembéli vagány kölkökkel közösen olvasható, a megfelelő mesemondó hang begyakorlása után, kellő megbeszéléssel körítve. A töltött pisztolyt lazán átlapozva. 
(Ezt gondoltam a felén túljutva, amikor kezdett átmenni a mai napig meghatározó élménynek számító Fecskék és Fruskákba.)
Ha ebben a közegben játszódna az egész, simán kedvencelném még most is.
(Ezt meg akkor gondoltam, amikor helyszínt váltott a történet, de nem spoilerezem el. Ellenben feljebb viszem a pontok számát.)

Felfordult világ, gyerekmódra. Tökéletesen valószerűtlen figura egy nagyon is valószerű svéd kisvárosban. Gyerekek számára abszolút érvényű, felnőttek számára bolondító érvelési módszerek és problémamegoldó készség. A város hamar kénytelen belenyugodni a helyzetbe: a főszereplő kislány majmot tart, barátkozik, süt, főz, hazudik, fára mászik, ölbe veszi a lovat, fél kézzel a szekrény tetejére pakolja a betörőt, kiválóan elvan iskola, valamint mosás, mosakodás és takarítás nélkül, sőt: nemhogy elvan, még csak nem is tetvesedik. A gyom közt nem lakik patkány, a ló zabpogácsát eszik, ám önállóan nem termel újabb és illatosabb pogácsákat, Pippi bőröndnyi aranyát pedig meg se próbálják bántani, ha éppen nincs otthon. Vagyis fölötte áll az égvilágon minden bevett szokásnak. Amibe egy idő után az olvasó is belenyugszik. Én legalábbis.

Azért sokkal hamarabb belenyugodtam volna, ha hamarabb történik a bizonyos helyszínváltás, amelyet nem spoilerezek el. Az első fele olyan volt, mint egy Magyarországon játszódó Rejtő-regény gyerekverzióban. Kettő ilyen regény van (mármint felnőtt, de itt játszódó), de csak az egyiket bírtam végigolvasni, és azt se hittem el. Nekem egy Fülig Jimmy Batáviáról meséljen meg Timbukturól, jöjjön szembe a tangeri expresszvonat, és játsszanak römit a nádkunyhóban, azt készséggel elhiszem. A vége – a vége viszont egyszerűen csak mese volt, az a fajta, amit úgy olvas az ember, hogy még azt is kapásból tudja, melyik mondatban milyen hangsúlyt kellene használni kiskorú közönség esetén. A vége sokat dobott rajta számomra.

Még fel is olvasnám a gyerekemnek. Hadd másszon ő is a fára. Mondjuk, ha rám hasonlít majd, nem kell neki hozzá Lindgren.

Azt a pisztolyos részt, asszem, ügyesen kiszedem majd, ha saját példányom lesz. Igen, ilyen könyvrongálót csinál belőlem ez az izé.* Mondjuk, ezt a tervet még egy darabig csiszolni kell, mert a könyvtári példány apró hibáiról is gondoskodtak figyelmes és megfontolt emberek. Két lap ugyanis összeragadt, feltehetően az illető emberek kevésbé figyelmes és megfontolt életszakaszában (ld. még reggeli-, ebéd-, vacsoraidő), ezért két szó olvashatatlanná vált, de az emberek segítettek magukon, és ceruzával fölírták a lap tetejére, ami kimaradt. A betűk némiképp egymásra dőlnek, és látni valóan még csak a nyomtatott nagybetűk igazán sikeresek, ám a célnak tökéletesen megfelelnek.

* Igen, tudom, a gyerekkönyveket se szabad így bántani, akár hiteltelenné és cukormázassá is válhatnak tőle. Eszemben sincs cukormázasnak mutatni Pippit, az hazugság volna, ilyesmire nem vetemednék. A gyerekek pedig nagyon sok mindent el tudnak dönteni maguktól is, ha mesebeli erőszakról és annak hiányáról van szó.
A fenti két jelenetben az zavart nagyon, hogy egy olyan kislány cselekszik így, akit a szereplők a regény egész tartama alatt nagyszerűnek, abszolút értékesnek, sőt példának tekintenek, és az elbeszélő is végig ezt erősíti meg. Egy ilyen személy tettei nagy súllyal esnek a latba, könnyű vele azonosulni, tehát nem mindegy, mit csinál. Az, hogy kigúnyol valakit csak úgy ok nélkül, az állandóan hangsúlyozott jó szíve ellen szól – mert mindjárt más, ha ezt rosszindulatú emberekkel szemben teszi. Az pedig, hogy igazi pisztolyt süt el a barátai jelenlétében, a saját otthonában, egyszerűen túlmegy a vicces világfelfordítás lehetőségein.
Én gyerekként imádtam eljátszani a kedvenc olvasmányaimat. Ez nem mindig volt veszélytelen. De közvetlen életveszélyt nem eredményezett, mint ebben az esetben.
És azért ha ezt a két jelenetet (vagy akár csak az egyiket) kihagynánk, attól még nem kerülne Pippire egy árva szem cukormáz se. Marad ott elég egyéb csínytevés.

Ezt 2017. december 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9