Miután Michael Ende megírta összes gyerekeknek szóló meséjét, megirigyelte Borges novelláit, megsajnálta a felnőtteket, és írt egy vékonyka kötetnyit nekik is. A kötetbe belekerültek a szerző számára legfelnőttebb felnőtt: az apja rajzai is. Nem egy novellát szerintem éppen a rajzok ihlettek. Aztán pedig kerekített hozzájuk egy Borgesnél is borgesesebb kerettörténetet, hogy legyen füle-farka a kötetnek.

Magyarán szólva: elég speciális ízlésű olvasóknak való ez a könyv, de ők garantáltan élvezni fogják. Annak ellenére, hogy itt aztán nincs derű, mosoly, kacagás – bár olykor-olykor meglepő módon előfordul happy end. Legalábbis a maga módján „happy”. Esetleg felemelő, szép és bölcs. Egyébként sok-sok apró, fél oldalastól nyolc oldalasig terjedő álombeli-szürreális nyomasztás ez. Mondom, hogy felnőtteknek való…

Zárt terek, amelyek kísérteties módon mégis kinyílnak. Ajtók, amelyek ott bukkannak fel, ahol nem kellene, és oda nyílnak, ahová nem lenne szabad. Utak, amelyek máshová vezetnek, és nem lehet rajtuk visszafordulni. Vándorok az apokalipszis közben vagy éppen utána. Kiontott vér, meghalni nem tudó gyilkos. Kötelességtudat az abszurd legmélyén. Bírósági tárgyalás a születés előtt. Isten nélküli hit. Vagyis: álomszövegek álomlogikával, álombeli épületekkel és átváltozásokkal.

Egyvalamit ne keressen benne senki: mámort. Az az egy nincs. Ahhoz túlságosan tudatosan rakosgatja össze Ende ezt a tömérdek tébolyt. Nem egyszer húz elő a bűvészkalapjából éppen odaillő mitológiai alakokat, vagy utal a saját korábbi műveire, sőt egyszer még Borgesnek is átköszön a szomszédba. A Momo időproblémája, A Végtelen Történet nyomasztó Semmije éppen úgy vendégszerepel a kötetben, mint a Minótaurosz, a tarot-kártya (erről külön bejegyzést írtam) vagy a középkori kabbala… de ez mind csak vendégség. A Tükör a tükörben világa önálló világ, sajátosan mesebeli és sajátosan posztmodern.

Isten veled, 2016, örülök, hogy éppen ezzel zárhatom az idei olvasásaimat. 

Ezt 2016. december 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10