Ez a nyolc történet tudtommal ebben a formában soha nem jelent meg angolul, viszont ötöt többé-kevésbé összefüggő történetfüzérként adott ki annak idején a szerzőjük. Ezt az ötöt olvastam angolul, írtam is róluk. Most nem olvastam őket újra, csak a maradékot.

A szerkesztésről annyit, hogy szerintem hiba volt megbontani az öt történet sorrendjét, azok nem véletlenül következnek egymásra az eredetiben pont úgy, ahogy következnek. Annak jelentősége van, hogy pont az utolsó előtti történet a kötet címadó kisregénye. Az viszont igaz, hogy mivel a kerettörténet az angol nyelvű kötet végén nem zárul, és az utolsó két történet között átvezetés sincs, végül is nem feltűnő, hogy a magyar kiadásba további hármat beillesztettek. Hangulatukban sem, témájukban sem lógnak ki a kötetből.

Ez a három: a Sir Robert Ardagh, az Egy szellemjárta ház hiteles története és az Ultor De Lacy. Most csak ezekről írok néhány mondatot.

Sir Robert Ardagh:
Ez a legjobb. Hamisítatlan gótikus elbeszélés, igazi jófajta rémtörténet, annak minden szükséges kellékével, kissé előfutárkodva a posztmodernnek. Egész pontosan ugyanis kettő módon mesélik el Sir Robert borzasztóságos halálát, márpedig egy ember ugye nem halhat meg kétféleképpen, úgy, hogy ráadásul az egyik történet szerint házas, a másik szerint nem. Viszont semmi támpontot nem ad az elbeszélő arra nézve, hogy akkor most melyik mese az igaz. Egyébként tisztességesen lebegteti az eseményeket a természetfölötti és a hétköznapi világ között, ahogy az a kísértetiesség szótári definíciójában meg vagyon írva: na vajon ki kicsoda, honnan jött, hova megy, hogyan és miért. Közben zúg a szél, hajladozik a hanga a mezőn, fekete köpenyes alakok közlekednek a sziklák között, a párkányon túl szakadék van, és ááááá, noná, hogy bele is esnek, ha már ott van, értitek, ne tátongjon hiába. Tombol a melankólia, legalább két altípusban, a végén meg jól – nem derül ki semmi. A melankólia leírásánál hegyeződött a fülem a legjobban, mert bár egyszer sem mondják ki a nevét, azért elég egyértelmű, hogy itt a barokk kor réméről esik szó, à la Walter Benjamin, azt szeressük.

Egy szellemjárta ház hiteles története:
Igazából semmi különös, csak a hangulatával hat, meg azzal az elég hihetetlen elemével, hogy akármelyik szereplőre kerít sort az elbeszélő, holtbiztos, hogy az illető megbízhatóan hideg fejű, erős lelkű és remek megfigyelő. Ha hatéves, akkor is.

Ultor De Lacy:
Dettó. Csak ebben még jakobiták is vannak meg naaaaagy családi titok. Meg némely dühöngés a végén a mai olvasónak, akinek már tizenöt éves korában is tele volt a hócipője azzal a motívummal, hogy SPOILER X-et kímélni akarják a szőőőőőrnyű titoktól, mert X gyermekien ártatlan és boldog, ezért X-nek nem árulják el a szőőőőőőnyű titkot, nehogy véletlenül megzavarja az ártatlan boldogságát, aztán jóhogy pont ezért X képtelen megvédeni saját magát, és a végére annyi lesz neki. SPOILER VÉGE A rémtörténetek főszereplőinek legfőbb problémája – ahogy én látom –, hogy nem olvasnak elég rémtörténetet, így nincs, amiből okuljanak a saját sorsukra nézve. Bár ha elnézem Le Fanu másik klasszikus gótikus regényét, az olvasás se sokat használ a főszereplőknek, ha eszük nem lesz tőle több.

Pontszámot nem adok, mert nem olvastam végig.

Ezt 2018. január 2-án írtam.