Ebbe egyszer már belekezdtem, de már jó régen lehetett, mert körülbelül a felénél (azaz pont a legszomorúbb résznél) hagytam félbe, márpedig az mostanában nem jellemző rám. 

Ma, abban a két órában, amíg kivételesen semmi dolgom nem volt, és még vigyázni se kellett senkire, végigolvastam. Megérte. Nem is emlékeztem, hogy az eleje ilyen jó, a második felétől meg még meg is lepődtem.

Ódon bájú körmondatok, fantasztikus és/vagy népmesei elemek, igazi hűséges szolga, igazi sötét szívű gazember, igazi angyali szerelmes, és bőven ömlik a könny még a meglett férfiak szeméből is, mint minden tisztességes német romantikus regényben. Aki pedig a többszörös csavart adja, az természetesen maga a megtestesült gonosz. Nem bolond szarvakkal a fején meg patákkal a lábán megjelenni, hiszen akkor senki se hallgatna rá. Jóval okosabb annál. Alázatos és komikus kis szürke ember, éppen hétköznapiságában félelmetes. (Ha orosz volna, kockás zakót viselne meg monoklit. Tessék vigyázni az ilyen alakokkal.)

Az tetszett a legjobban, hogy a szereplők teljesen természetesnek veszik a fantasztikum megjelenését; ahogy még csak nem is csodálkoznak, legfeljebb felháborodnak. Volt kitől tanulni a mágikus realista íróknak. Az olvasó meg törheti a fejét, vajon mit is jelenthet pontosan az, ha valaki elveszti az árnyékát? Egy ilyen sokrétű szimbólum = garantált halhatatlanság.

–----

Bálint Lajos fordítását olvastam, A viharlovas című kötetben, de csak ma sikerült nyomára akadnom a neten, hogy az a fordítás önálló kötetben is megjelent, ezen a címen. Ami nem éppen fair, mert Turóczi József és Benedek György fordítását is pont ezen a címen adták ki önállóan. Valami rendszert nem ártott volna vinni ebbe… 

Ezt 2015. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10