Erre a kötetre már csak azért is tíz pontot kell adni, hogy egyáltalán megjelent.

Amilyen kis szerény küllemű valami,* olyannyira érdemes bárki figyelmére, aki elmúlt tizennyolc. Mert éppoly szerényen, apró betűkkel oda van írva a hátuljára, hogy „felnőtteknek”. Ilyet se láttam még. Igaz, nem is sok olyan népmesekötet létezik, amelyik szándékoltan cenzúrázatlan szövegeket tartalmaz. Mondott valaki olyat, hogy a népmesék gyerekeknek készültek? Mondott? Hát én is úgy gondoltam, hogy nem. Van ebben szex is, horror is bőven. Vagy ha egyik se, akkor csak egyszerűen szókimondók a mesék, ahogy felnőttek beszélnek felnőttek előtt. És bizony az is előfordul, hogy a mese végére mindenki meghal.

Nem, nem emiatt szerettem. 

Nem is mindig szerettem. A tíz pont nem(csak) a tetszésemet jelenti. Hanem a szövegek színvonalát. Ezekre nem lehet kevesebbet adni. Zord, földhözragadt mesék ezek, nagyon kevés közöttük az, amire azt lehetne mondani, hogy „szép mese”, de attól még megfognak, elgondolkodtatnak, szublimálnak, nevelnek: teszik, amit egy népmesének tennie kell. 

Azok tetszettek a legjobban, amelyek a komi** mitológia nyomait őrzik. (A XIV. században tértek keresztény hitre.) A Gundirnak, a Jomának utána is néztem, az erdei szellem és a víziszellem is igen népszerű szereplők, némelykor megfeleltethetők a keresztény mitológia alakjainak, némelykor nem, némelykor jóindulatúak, némelykor nem… némelykor mind a kettő… Vannak benne alakváltó sámánok is, akik egymással küzdenek; az égig érő növényen felmászó, túlvilágot megjáró szereplők, akik folyton őrlő malmot hoznak magukkal; no meg kiskakas, aki visszaszerzi a gazdája tulajdonát a cártól. Meg még jó sok nemzetközi meseelem, pl. a Rumpelstiltskin vagy a brémai muzsikusok, akik nem mennek Brémába, és nem zenélnek, minden egyéb stimmel. 

Reggel fölkeltek, s látják, hogy a pincébe esett fél borsó a mennyezetig nőtt. A következő nap meg akkorára nyúlt, hogy a teteje már nem is látszott. A leányka megvárta, amíg a bátyja elalszik, s nekiindult fölfelé kapaszkodni a borsószáron.
Mászott, mászott, egyre csak mászott, míg egy kis házikóhoz nem ért. Benyitott a házba, hát ott meg egy gonosz varázsló búzát őröl. Nincs is ott búza, hanem a malomkő szem nélkül, magától őrli a búzalisztet.

Azért ha cenzor nem is volt, a szerkesztés koncepciója, az látszik. Kötelező jelleggel bele kellett tenni két-három társadalmi igazságosztós mesét, amelyekben mindig a gazdag jár rosszul. Máskülönben csak a szerkesztő ügyessége és szakértelme látszik. Nagyon jól tették, hogy éppen Vászolyi Erikre bízták ezt a kötetet. Gyanítom, hogy a nyilvánvaló magyar mesei párhuzamokat is sokban köszönhetjük az ő válogató kezének… 

* Konkrétan százasért vettem az antikváriumban, a senkineksekell-dobozból, kopott is, a lapok gerince piszkos is volt, míg kezelésbe nem vettem a smirglivel, a gerince meg, hiába vászon, kezdi megadni magát…
** Ma már elsősorban így nevezzük ezt a népet, nem zürjénnek, mert az utóbbi elnevezést mások adták nekik, a „komi”-t meg ők adták maguknak.

Ezt 2017. június 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10