És most gonosz leszek, és juszt sem adok neki hat pontnál többet.
Ennek nem lett volna szabad rákerülni az 1001 könyv listájára. És meggyőződésem, hogy ha történetesen nem nyugat-európai (ráadásul pont angol nyelven írt) klasszikus lenne, hát esélye se lett volna rákerülni.*

Gótikusnak gótikus, de körülbelül úgy, mint a Yellow Wallpaper,** vagyis inkább pszicho-thriller, mint horror. Az a fajta könyv tehát, amelyikből nem hiányoznak ugyan a kísértetek, de az eleven szereplőktől sokkal jobban lehet lágy székletet produkálni. Nyomokban Üvöltő szeleket is tartalmazhat. A Perkins Gilman-elbeszélés persze még a kanyarba' se volt ekkor, de a Brontë-regény tizenhat évvel korábban jelent meg, szóval „benne lehetett a levegőben”. A könyv felétől majdnem a végéig határozottan az volt a benyomásom, hogy Le Fanu az Üvöltő szelek tisztességes változatát igyekezett megírni, kezelhetetlen romantikus főszereplők helyett makulátlan és unalmas viktoriánus hősnővel, sima modorú viktoriánus gazemberrel, sőt még Hareton Earnshaw női változatát is felfedezni véltem. De erről később.

Szóval Perkins Gilman és Brontë művével tudom összehasonlítani a regényt – amelynek leginkább az a baja, hogy igazából egy lapon nem lehetne emlegetni a fentiekkel. Mert ez a regény, bocsásson meg a világ, jóval gyengébb mindkettőnél. Mindenekelőtt az a hibája, amit elvárt tőle a kor: agyzsibbasztóan hosszú. Mondom ezt én, aki simán legyűri másfél hónap alatt a kétezer-háromszáz oldalas Párhuzamos életrajzokat. Mondom ezt egy négyszázvalahány oldalas regényre. Amelyik egyébként Le Fanu egy korábbi elbeszéléséből eredeztethető. Maradt volna annál a műfajnál. Azzal is rákerült volna az 1001-es listára. Mert ennek a regénynek az a baja, hogy hosszabb, mint kéne. Sokkal.

Arról meg ne is beszéljünk, amit a fülszöveg ígér. Csodálatos stílus, ügyesen szőtt cselekmény, érdekes szereplők és hihetetlen rémítő erő. Rémítő erő!!! Megmondjam, mitől féltem a legjobban regényolvasás közben? Hogy nem tudom befejezni január végéig! És még csak nem is azért, mintha untam volna. De. Hanem azért, mert a legerősebb érzés, amely olvasás közben a hatalmába kerített, a düh volt. Feneketlen, sötét, szikrázó (képzavart kéretik mellőzni) harag. NEM LEHET EGY VIKTORIÁNUS HŐSNŐ ENNYIRE HÜLYE!
Lehet hülye, persze. DE ENNYIRE NEM!!!

Akkor elmondom, mi az, amit méltatni tudok. Mellé meg azt, ami frusztrál.

1. Ügyesen elhelyezett utalások a horrorirodalom régebbi alkotásaira. Ezek a felismerés örömével hatottak. Különösen annak örültem, hogy az utalások nemcsak idézetek formájában jelentkeztek, hanem pl. jellegzetes gótikus terek bukkantak fel száz évvel korábbi regényekből. Helyes. Posztmodernkedjenek csak a viktoriánusok. Ugyancsak üdvözlendő jelenség, hogy a korábbi horrorirodalom fogalmába a Grimm-mesék is beletartoznak. A nevelőnő mint Piroska farkasa a nagymama álcájában… kalapot le. A szívem beledobbant abba is, hogy a regény elején több szereplő Swedenborg híveként mutatkozott be.
Frusztráló tényező: Az egész regény folyamán SEMMI swedenborgosat nem csináltak. Pedig ennyi oldalon azért lett volna terük. De ez még megbocsátható lenne.

2. Silas bácsi szerepében Le Fanu valóban valami maradandót hozott létre (már amennyiben ő hozta létre – az is lehet, hogy csak nem ismerem a forrást): a Tartuffe-modorú gótikus gonoszt. Semmi oktalan indulatkitörés, semmi látványos gaztett, még a kezét se vérezi be. Simára fésült ősz haj, hosszú fekete ruha, sovány test, vékony ujjak, egyenes hát, ájtatos vallásosság, hűvös udvariasság, könyörtelen hidegvér. (Angolok volnánk, kérem, vagy mi a fene.) Persze ugyanolyan körmönfontan hazudik, mint Heathcliff, és a házából is ugyanúgy börtönt csinál (többszörösen is), ugyanúgy igyekszik kihasználni az összes törvény adta lehetőséget, sőt még a tervei is ugyanolyanok, ugyanolyan céllal. 
Frusztráló tényező: Hát, bogárka, az a helyzet, hogy Heathcliff ezt mindet jobban csinálja. Célratörően, pontosan, kockázatmentesen, és ami a fő: motiváltan! Ja, és ő tényleg soha nem cselekszik a törvény ellenében, pont ettől olyan hátborzongató a figurája. Silas bácsi csak egyvalamiben tudja felülmúlni Heathcliffet: eggyel jobb a marketingje. Értsd: kedvezőbb benyomást tud kelteni magáról. Igaz, hogy a gonoszsága mindig átüt a maszkon, úgyhogy mégse jobb a marketingje se.

3. A fontosabb női mellékszereplők. Lady Knollys, a független nagyvilági hölgy, aki úgy megy szembe a társadalmi elvárásokkal, hogy a világon semmi erkölcstelent nem művel. Ami szerintem külön jó, mert nem kapcsolja össze automatikusan a függetlenséget meg a nagyvilágiságot az erkölcstelenséggel. Ő a mesebeli tündér keresztanya, akire a hősnő, anya hiányában, számíthat, ő az, aki ki meri mondani a véleményét, átlát a hazugságokon, és nagyokat tud nevetni. A nevelőnőről már szóltam, bár ő elég egysíkú figura, egyszerűen vegytiszta gonosz, a motivációja pedig igen haloványka. Hátra van Milly, ez a nőnemű (és jóval szelídebb) Hareton Earnshaw, akinek nevelését szándékosan elhanyagolják, ennek megfelelően csiszolatlan gyémánt (a kelleténél jóval hangosabban és gorombábban beszél, ráadásul tájszólásban, tehénháton lovagol, rövid szoknyát visel – shocking! –, sőt nem átall átmászni a kerítésen!!!), és a hősnőre vár, hogy kulturáltabbá tegye. Amivel sajnos az érdekességét is csökkenti, kulturálódásával azonos sebességben. Ezzel, azt hiszem, a frusztráló tényezőt is megemlítettem.

És most nem ússzátok meg: írni fogok erről a bizonyos hősnőről is.
Akiben oly soká reménykedtem.
Hogy normális lesz.
De nem lett.
Hülye maradt.
Persze mindez nem(csak) az ő hibája. Az apja se normális. Szisztematikusan ráneveli az egy szem leányát arra, hogy mindig másoktól függjön, soha még csak meg se merjen szólalni, ha előzőleg nem szólnak hozzá, egy önálló gondolata ne legyen, egy hosszabb séta kimerítse, és úgy általában azonnal tehertétellé váljon, ha baj van.
Persze tudom, ezt a fajta nevelést várta el a társadalom*** – és ennek a fajta nevelésnek kritikája is a regény, ha akarja, ha nem. Mert Maud mellett ugyan nem teremnek ott a segítők minden lépten-nyomon, hogy rájuk bízza magát és megmentsék. Vagy ha ott teremnek, hát nincs bennük köszönet.****
Maud túlérzékeny, természeténél és neveltetésénél fogva is idegember, és rettenetesen egyedül van. Ez adja a regény ijesztő erejének legnagyobb részét. (Annak, aki fogékony rá. Én dühöngtem miatta.) Többszörösen kiszolgáltatott gótikus hősnő, jól fejlett Stockholm-szindrómával, aki kizárólag az ösztönös megérzéseire tudna hagyatkozni (azok tényleg működnek), de nem hagyatkozik, mert mindig meggyőzi magát, hogy a nála okosabbakra kell hallgatnia, illetőleg a saját józan eszére (de ha egyszer nincs neki!!!), mert mégiscsak viktoriánus lenne vagy mi.
Ja, meg időnként elönti az agyát (azt a kicsit) a düh, és ettől eleinte még érdekessé is vált, azt hittem, kezd majd valamit ezzel a temérdek indulattal, de hát akkor már nem lenne tisztességes hősnő, úgyhogy nem kezd. Akkor se, amikor a regény logikája pont azt diktálná, hogy most, most, MOST ragadja meg a piszkavasat, és SZÚRJON!!! Erre mit csinál? Leveti magát az ágyra, és bőg. Jézusom. Csak toporzékol, és mindenkit meg akar mondani a bácsikájának. Amire én is úgy reagálok, mint a szereplők: kiröhögöm. Arra a feneketlen bizalomra pedig, amellyel az iránt viseltetik, akiről halálpontosan tudja, hogy a legtöbbet akar ártani neki, a regény kétharmadától kezdve egyszerűen nincs mentség.
Egyetlen tekintetben mutatkozik valami fejlődés az alakjában: a regény elején még minden becsületes házi kísértettől irtózik, a regény vége felé meg már vígan megy csontvázra vadászni, és csak akkor rezel be, ha élő ellenséget talál. De akkor nagyon.
No de jól van, ne várjam minden írótól, hogy szembemegy az elvárásokkal. Ne legyen Maudból anti-viktoriánus hősnő. Hiszen abból is meríthetne erőt, amije van. Lehetne belőle szenvedésekben megedzett, szilárd, méltóságteljes angol lady. Az is eléggé viktoriánus. Vagy őrült nő a padlástérben, aki szörnyű bosszút áll fogva tartóin, aztán leugrik a várfokról. Az is. Bármi! Csak ne ez…

Röviden összefoglalva: Megvan 2017 első nagy csalódása, és még csak január van… 

* Megnéztem, mi a kis lovacska még kisebb farkáért került rá. Úgy tűnik, azért, mert a „bezárt szoba rejtélyének” legkorábbi példái közé tartozik, illetve azért, mert mind a kortársak, mint a XX. századi utódok forrásnak használják. Na, kösz. Legalább ennyi elégtételem van, hogy innentől kezdve, ha könyvben vagy filmen megtalálom valamelyik motívumát, ismerni fogom a dörgést.
** Antológiában itt vagy itt olvasható magyarul.
*** De a kedves édesapának akkor is lehetne legalább egy fikarcnyi esze, hogy ha tudja, hogy hetvenéves és szívbeteg, és roppant feladatot szándékozik a lányára bízni, akkor legalább valami kicsikét erősítse a leányzó önállóságát. De nem. Mondjuk, mit várjon az ember egy olyan alaktól, aki a saját testvérét se ismeri.
**** SPOILER A bizonyos lovagok lovagja valami kétszer fordul elő a regényben, ebből egyszer képzőművészeti társalgást folytat, egyszer reggelizik. A megmenekülésben a szerepe: nulla. 

Ezt 2017. január 31-én írtam. A képek az 1947-es filmváltozatból valók, innen, innen és innen. A szerző képét itt találtam. 

Pontszám: 10/6