Lukianoszt olvasok.

Kissé billegni látszik az elméletem, mely szerint nem Lukianoszt tisztelhetjük az első proto-sci-fi írójaként, de azért még nem dőlt meg. 

A múltkoriban írtam az „Igaz történetek” című kalandos elbeszélésről blogbejegyzést. Abban is felutaznak a szereplők a Holdra, de tiszta véletlenségből. „Ikaromenipposz vagy az űrhajós” című dialógusában (illusztrálta: Herbert Hall Turner, a forrást lásd a lap alján) még mindig tagadhatatlanul inkább a filozófia- és társadalomkritika áll a középpontban, nem pedig a holdutazás, de azért nyomokban mintha az események tudományos magyarázatát is tartalmazná. 

Menipposz még mindig úgy tartja, hogy az igazság odaát van. Kiszámolja a Föld–Hold-, majd a Hold–Nap-távolságot (kérdés, akkoriban mennyire vették az általa megadott számokat komolyan, vagy csak halandzsázik), aztán lenyesi egy sas és egy keselyű szárnyát tőből (szerencsétlen madarak!), azokat magára kötözi, és már gond nélkül repül is. Később pedig a sas szemének élességét is produkálni tudja, mintegy metonimikusan (ez olyan jól hangzik), vagyis pusztán azáltal, hogy sasszárnyat kapott. Tessék eldönteni, hogy ezt mennyire lehet akár a Kr. u. II. században is tudományos magyarázatnak tekinteni. Én azon a véleményen vagyok, hogy semennyire, de hagyok magammal vitatkozni. 

Még akkor is, ha ezt a tudományosságot (szigorúan a korabeli értelemben) komolyan vesszük, szóval még ebben az esetben is maga a szöveg viszont úgy, ahogy van, paródia. (Abban a gondolatban azért nem csekély kraft van, hogy az első szöveg, amely proto-sci-finek nevezhető, rögtön a sci-fi paródiáját is adja. Holott ahhoz vagyunk szokva, hogy előbb van a műfaj, mint a paródiája. Hát így cáfol rá az élet meg Lukianosz a várakozásainkra.) Eleve a műfaja dialógus, amely – ismét csak egy másik dialógus („Akit ketten vádolnak”) szerint – éppen Lukianosznak köszönhetően vált komikussá.* 

Mert minek akarja megnézni Menipposz a Holdat és a Napot? Természetesen az istenek érdeklik, akiknek olümposzi állandó lakhelyében ebben az időben a jelek szerint már senki nem hitt. Azt sem bánja ugyan, hogy sasszemével láthatja messziről a Földet, és azon az embereket minden fölfuvalkodottságukkal együtt oly kicsinynek, ahogy az csak egy filozófusnak jóleshet. Amit viszont igazán szeretne, az az abszolútum ismerete, amely a földi filozófiákból számára fájdalmasan hiányzik. Hisz az egyetlen örökkévalóan létező, elvont igazság létezésében, de ezt földi eszközökkel megismerhetetlennek tartja, ezért kritizál minden filozófiát, amelyek egytől egyig az igazság letéteményesének tartják magukat, de mivel ellentmondanak egymásnak, szükségképpen eldönthetetlen, melyik a megfelelő út az egyedül üdvözítő célhoz. Láttunk már olyat is, hogy ebből (földi körülmények között) előfutárkodás lett a posztmodernnek. Olyat is, hogy az igazságot a mélyben, azaz a halálban kezdték el keresni. Most más metaforát választ az író, a rejtve működő mélység helyett a kicsinyeken való felülemelkedés metaforáját. Menipposz szárnyakat köt magára, egy merész ugrással elhagyja a földet, és leszen belőle...

...az, amit addig is tudott. Mert maga Zeusz sem mond neki semmi újat, mindössze megerősíti Menipposz információit, megismételve korábbi dialógusok tanulságait. „A tragikus Zeusz” címűben például az istenek a földre jönnek, és kihallgatják a filozófusok párbeszédét arról, hogy ők igazából nincsenek is, aztán nem jut eszükbe jobb ellenérv, mint erőszakkal elhallgattatni a delikvenst. (Wolandot kellene átigazolni, majd ő megoldaná, bár azt nem tudom, honnan venne hozzá napraforgóolajat.) De ott legalább egy közülük való figyelmezteti őket erre a problémára: Mómosz, a szatíra és a gúny istene (méltó ábrázolása** jobbra látható). Itt meg a földi ember, Menipposz közvetítése nélkül még csak nem is értesülnének semmiről. 

Pedig egyébként tüneményes hírszolgálatuk van az isteneknek, és a napi beosztásuk sem piskóta. Van munkaidő, van vacsoraszünet, van alvás (bár azt még Menipposz se érti, hogy hogy van náluk sötét). Csőposta viszi föl az imákat, esküket, jóslatokat, áldozatokat az égbe, azokat hallgatja Zeusz nagyjából reggel nyolctól délután négyig, és hogy hangzavar ne támadjon, fedelük is van a csöveknek. Az instrukciók ugyancsak csöveken mennek lefele, az előirányzott csapadék medimnoszban (ebből egy kb. 80 liter) megadott mennyiségét is beleértve. 

És mi a legfőbb problémájuk az isteneknek? Amelyről nem is tudnának Menipposz nélkül? Ugyanaz, ami korábban: mivel a filozófusok tagadják az ő létüket, mert maholnap nem jut az isteneknek áldozat, márpedig akkor éhen halnak. Nem elég, hogy emberszabásúak, nem elég, hogy az igazság helyett a saját élelmezésükkel foglalkoznak, még függnek is az emberektől! A megoldási javaslat szintén ismert: azzal bizonyítani a saját létüket, hogy megbüntetik a kételkedőt. (Nem ám azzal, hogy elkezdenek a szerepüknek megfelelően viselkedni.) Nincs itt kimondva nyíltan, de elég egyértelmű, hogy maga ez a dialógus is az elvont hatalom kritizálására való: működésképtelen, de a tiszteletet elvárja, mert anélkül nem maradhat fenn. 

Egyvalamit tudnak hatékonyan megoldani: Menipposzt kipaterolni az égből. (Hogy az mennyire tartós, azt döntse el mindenki maga, végül is csak a meglevő szárnyát veszik el, azt a lehetőséget nem, hogy újat szerezzen. Így lekötni biztos nem lehet, mint ezen a tragikusan szép fényképen Ikaroszt.) Ami meglepő: Menipposz a végén (bocs a spoilerért) még örül is annak, amit kapott. Vígan beéri azzal, hogy azoknak, akiket utál, most rossz lesz. Ezzel eléggé leszerepelne az olvasó előtt, de hát az olvasó már megszokta tőle a fekete epe efféle túltengéseit.

Hát szóval akkor hagyjuk békén azt az örökkévaló egyetlen igazságot? Végül is ha már Menipposzt se érdekli, akkor szegény olvasó mit szóljon? 

* Az a dialógus önmagában megérne egy misét, de kizárt dolog, hogy időm legyen rá, úgyhogy itt összefoglalom, ami kapásból eszembe jutott: „Akit ketten vádolnak”, az egy meg nem nevezett szír (ugyan ki lehet az), a vádlói pedig Rhetorika (a szónoklattan) és Dialógus (a párbeszéd). Nem egyszerűen allegorikus alakok ők, hanem valódi személyiségek, nyelvtani nemüknek megfelelően egyikük nő, másikuk férfi. Fent nevezett (illetve nevezetlen) szír pedig előbb az előbbivel lép házasságra, utóbb az utóbbival keveredik viszonyba. Igen, úgy. Mivel Rhetorika csalja, Dialógus viszont megbízható. És az a vicces, hogy ez a játék tényleg, de tényleg egyszerre működik a képek és a fogalmak síkján. Például amikor Rhetorika hűtlenségéről esik szó, akkor a szír igazságtalanul elvesztett bírósági perekre utal. Egyébként Dialógus is utálja, mivel nem hagyja tragikus és magasztos szerepekben tündökölni (színész ugyanis a lelkem), hanem komikus és alantas maszkot húz rá, hibrid lényt csinál belőle, és szentségeket gúnyoltat vele. Eszem el ne hagyjon. Szerencsére a szír megvédi magát: bebizonyítja, hogy Dialógus így jár jól, mert korábban mindenki félt tőle, most meg a nevetés ereje által mindenki megszereti. Nagyon szellemes, ügyes, tetszetős szöveg ez, szénné lehetne elemezni, az se ártana meg neki.

** A kép Zalka Csenge Virág Hősök és pimaszok című könyvének borítóján szerepel (itt írtam róla), Laurent Diána alkotása. 

(Ahogy haladok a Lukianosz-összessel, több ilyen bejegyzést is fogok készíteni, lehet számítani rájuk. Ez a gyűjtőoldal, de a „Lukianosz” címkét is lehet nézni.)

A képek forrásai: Wikimedia Commons, Marketplace.org, Forbes.com, Lecturesbureau.gr.