Nagyon nagy hiba, hogy ennek a könyvnek nincs magyar nyelvű kiadása.
Meg úgy általában az életműnek.

Gimbutas európai és amerikai egyetemeket megjárt litván régészprofesszor volt, aki személyesen vezette azokat az ásatásokat, amelyek alapján könyveiben levonta a következtetéseket. Művészettörténettel és néprajzzal is behatóan foglalkozott. A bibliográfiája majdnem a kötet ötödét kiteszi, szóval az adatolást is hiba nélkül végzi. A leletanyagában pedig igen jelentős számban fordulnak elő magyarországi lelőhelyeken talált alkotások. Ez, ha jól számolom, nyolc indok arra, hogy komolyan vegyék és megjelentessék nálunk. Ehhez képest ’94 óta halott, és nyoma sincs annak, hogy le akarnák fordítani.

Nem mondom, hogy minden következtetésével egyetértek. Itt-ott tagadhatatlanul elszalad vele a ló. De most őszintén: melyik tudóssal nem? És ami marad, ha levonom az elszaladt lovakat, az még mindig tekintélyes mennyiségű adat szigorúan tudományos elemzése, egy letűnt kultúráról, amely önmagában is rendkívül érdekes lenne, de nemcsak önmagában nézhető, hanem nagyon is sok tanulságot tartogat a ma embere számára. Ráadásul fölötte lakunk itt a Kárpát-medencében. Mint ahogy fölötte laknak a Balkánon, Ukrajnában, Moldovában is. Hogy a búbánatba' nem terjesztik itthon? 

A „régi Európa”, így nevezte el ezt a kultúrát Gimbutas, amelynek életmódját, vallását, mitológiáját bontogatja ki a leletanyagból ennek a könyvnek a lapjain. Egy újkőkori, majd rézkori civilizáció, amely öt-hatezer évig uralta errefelé a terepet, aztán, hogy finoman fogalmazzak, „ráíródtak” az indoeurópaiak – de ki nem törölték. A nyomai a mai napig megvannak, és nemcsak a múzeumokban.* Volt neki művészete (a krétaiak járatták csúcsra, míg a görögök el nem intézték őket), vallása, hiedelmei, divathóbortjai és máig megfejtetlen írása is, no meg igen sajátos, békés társadalma.**

Számomra nemcsak érdekes, de hasznos könyvnek is bizonyult, még akkor is, ha az első harmada pont annyira száraz, mint amennyire tudományos. Akartam én régész lenni boldogult úrfikoromban, meg is maradt a lelkesedésem, de azért most alaposan próbára tevődött. A csillagok száma viszont jelzi, hogy a maradék kétharmad segített ezen túllépnem. Meg azt is értem, hogy ez a precízség hozzátartozik a tudományossághoz. A művészettörténeti részek érdekeltek főként, és persze a mitológia. Amelynek szerves része a víz tisztelete és olyan ősi motívumok bevezetése, amelyek mára archetípusnak számítanak (a kutya mint alvilági állat, a kígyó mint újjászülető stb.). Egészen újfajta értelmezést kapnak Gimbutastól a máshonnan már ismert leletek is, a meandervonal és a kettős bárd. (Santarcangeli olvasói, ide gyűljetek!) A „sarlós isten” felbukkanásán komolyan meglepődtem – gyerekkoromban láttam utoljára a törikönyvben –, aztán megszoktam szépen, hogy a saját kultúrámról is tud újat mondani nekem. Az pedig külön ámulat tárgya a magyar olvasónak (hogy ne mondjam, szürreális élmény), hogy egy nem magyar által írt angol nyelvű szövegben tökéletesen hibátlan helyesírással szerepel Bodrogkeresztúr és Zengővárkony neve, nem beszélve Kökénydombról és Szegvár–Tűzkövesről, ha már sarlós isten. Na jó, Zalaszentmihály nem jön neki össze, de ilyen előzmények után nagyon könnyen lehet, hogy csak azért, mert a forrásában is hibásan szerepelt a lelőhely neve…

* Az egyik illusztráción látható díszítő motívum – egy sajátságosan többszörözött kereszt alak – például a húsvéti tojásokon szokott felbukkanni a pár száz éves hagyományos minták között. Változatlan jelentéssel. Hát nem pár száz, hanem pár ezer éves, úgy tűnik.
** Amelyet Gimbutas kissé idealizál is, mikor kibújik pár mondatra a leletei mögül, de hát mondom, hogy nem értek mindennel egyet. Azt a pár mondatot igazán el lehet nézni neki.

Ezt 2018. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10