Az a fajta könyv, amelyikre akkor sem adhatnék tíz pontnál kevesebbet, ha rosszul volna megírva. Egyszerűen nem volna hozzá képem.

Ez nem fejlődésregény, nem önéletrajz, nem társadalomrajz, nem is helyzetjelentés Afrika rémségeiről, bár mindegyikből van benne valami, egyikből több, másikból kevesebb. Ez, kérem, jogos indulatoktól fűtött szónoki beszéd kétszáznegyven oldalban, keménykötésben, személyesen a szociálisan kicsit is érzékeny és/vagy környezettudatos olvasóhoz. Szónoki beszéd, azon belül is prédikáció.*

Zambia irodalmából akartam olvasni, lehetőleg olyat, amiből meg is tudok valamit Zambiáról. Hát megtudtam. Azt is, amit nem akartam tudni. Emlékszem, mennyit írtak és beszéltek a kilencvenes években az AIDS-járványról. Hogy vannak olyan területek, ahol tömegek pusztulnak bele. Hogy nemi úton terjed és injekciós tűkkel, de adott esetben rengeteg kicsi gyerek is megkaphatja, sőt már fertőzötten születhetnek. (Emlékszem igen szörnyű címlapfotókra, csontsovány babákról.) Aztán elhallgattak a hírek, és nem tudtam, hogy ez a járvány még évtizedekig folytatódott, és pusztán a higiénia és az elemi orvosi ellátás hiánya is okozhatta, hogy megkapja valaki. Mondjuk, több millióan. Azt nem tudom, hogy most mi a helyzet pontosan, mert ennek a könyvnek az adatai tízévesek, de még ha esetleg a járvány alább is hagyott, sokkal-sokkal többről szól a könyv, mint „csak” egy járványról. A környezeti katasztrófa egyik gyökere itt található, erről is beszél a zulu uralkodók kései utódja.

Először nem értettem, hogy egy olyan könyv, amelynek már a bevezetéséből nyilvánvaló, hogy valójában szónoki beszéd lesz, miért kezdődik a szerző családjának és életének bemutatásával. Vagy inkább miért szán rá olyan sok időt? Mondjuk, érdekes megtudni, milyen volt az elit tagjaként fölnőni a függetlenedő Zambiában, amelynek gazdaságát felvirágoztatta a rézbányászat. (Mármint leginkább a gyarmatosítók utódai és a betelepülők számára, mert a gazdaság haszonélvezői között azért viszonylag ritkán fordult elő fekete. A szerző családja, ezt gyakran hangsúlyozza, tényleg kivételezett helyzetben volt.) A könyvnek ez a része emlékeztet a legjobban egy memoárra, és van is benne sok rokonszenves és ellenszenves dolog, mint nagyjából minden memoárban, legfeljebb erős helyi színezettel. Sorra megismerkedünk az apával, az anyával, a sok testvérrel, unokatestvérrel, baráttal, aztán jó sok részletet megtudunk arról, kit hogyan iskoláztattak, milyen kilátásokkal indult neki az életnek, milyen igazságos vagy igazságtalan döntések kísérték az útján, és ez mennyire jellemző vagy nem jellemző az ország kultúrájára. Információdömping világolvasóknak.

Aztán felfogtam. Azért van erre szükség, hogy mire a könyv második feléhez, a voltaképpeni mondanivalóhoz, a megírás okához és céljához elérünk, már személyes ismerőseiként kezelje az olvasó a szereplőket – és fölfogja, hogy miért pótolhatatlan veszteség, mi több, pazarlás, ha eltűnnek. Mert összeomlik a gazdaság, válságosra fordul az egészségügy helyzete, a környezeti károk miatt elfogy a megfelelő ivóvíz, a talajról nem is beszélve, és egész területek lakossága fertőződik meg az új halálos betegséggel azért, mert nincs – de mennyire nincs – minden oltáshoz és vérvételhez új injekciós tű, vagy éppen azért, mert nem szól nekik senki, hogy kesztyű nélkül beteg családtagot ne ápoljanak, főleg akkor ne, ha, mondjuk, előző nap felhorzsolták a kezüket. Veszteség, mert ismerőseinkként halnak meg a szereplők, és pazarlás, mert láttuk, hová jártak iskolába, mi volt az életcéljuk, mire lettek volna képesek, és milyen feladatot nem fognak elvégezni soha többet. A járványoknak ezt az arcát ritkán látni.

Tehát egyáltalán nem kizárólag világolvasóknak ajánlom.

Van persze hibája elég. Sok mindent túlhangsúlyoz, még több minden kimarad. Egészen biztos, hogy nem is mindig van igaza, sőt, hogy időnként csúsztat. Ettől még bőven sok az, amiben igaza van, és mindenkit lebeszélek arról, hogy csak úgy elmenjen mellette. Amit leír, annak nagyon nagy része nemhogy nem avul el (sajnos), hanem még nem is csak Afrikára tartozik.

Utóirat: Van a könyvnek egy borzasztóan erős vallásos felhangja. A „borzasztóan” itt nem puszta szólam, oldalakon keresztül épül rá a retorika, ezért írtam az elején, hogy ha műfajt kell mondani, akkor ez a könyv leginkább prédikáció. Az olvasói készüljenek fel arra, hogy a templomban se hallottak ennyiszer Istenről és a Bibliáról, mint itt. Amin ez a nő keresztülment, azt nem is tudta volna ép ésszel másképpen feldolgozni.

* És egyszerűen nem fogom fel, hogy lehetséges, hogy a szerző által létrehozott alapítvány Facebook-oldalának még száz követője sincs, a weboldala pedig megszűnt, holott a könyv megjelenésekor még Zambia miniszterelnöke is ajánlotta személyesen, és nincs előttem, hogy a benne foglalt problémák azóta mind megoldódtak volna. Feladta talán? Hogy bármilyen visszaélés történt volna, annak nem látom nyomát a neten.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. augusztus 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nyakatekertségében is aranyos kis groteszk, mindenféle rendű-rangú csinovnyikokkal, sajátos humorérzékű emberek számára. Nekem pont ilyen humorérzékem van, úgyhogy elég sokat vigyorogtam rajta.

A fülszövegnek részben igaza van, ez ám kemény szatíra a pétervári rangkórosokról, részben meg nincs igaza, mert a fantasztikum, az nem puszta eszköz, ha jól csinálja az ember. És Gogol jól csinálja. Annyit adagol belőle, amennyi még vicces; nem magyarázza túl, pedig lenne mit; a végén meg ott hagyja lógva az olvasót, kezdjen vele, ami neki tetszik. Idegesítse föl magát, esetleg szórakozzon. Mondjuk, saját magán. Ha van hozzá elég esze.

Hangoskönyvben hallgattam, Szoboszlai Éva felolvasásában, tökéletes. Hivatalos papírok selejtezéséhez kapcsoltam be, ahhoz direkt jól jön. Éppen kész lettem, mire a hangfelvétel a végére ért. Hogy ez hamarabb nem jutott eszembe. Bár vannak olyan munkák, amikhez a Holt lelkek is kevés lenne… 

Ezt 2019. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Én: …vagy ott van az ókori görög komédiák között a Lüszisztraté. Tele disznósággal, útszéli, vulgáris humorral, és közben a békevágyról szól.
Beszélgetőpartner (nem túl lelkesen): Á, szóval van benne egy kis plusz mondanivaló.
Én: NEM! Nem kis plusz, hanem az egész arról szól! Azért kellenek bele a disznóságok! Attól klasszikus!

„Tudod, mi az undorító? Az atomháborús fenyegetés, az az undorító.” (Epeli Hau'ofa)
(Ezzel a mottóval tessenek nézegetni az itt látható illusztrációkat, amelyek a XVI. század közepén készültek François Rabelais Gargantua és Pantagruel című regénysorozatához. Meg a sorozat címlapját is.)

Egyetemista koromban olvastam először Bahtyint, és azóta nem szabadulok a hatása alól. Nem mintha olyan nagyon akarnék. Azt tette helyre a fejemben, amit korábban legfeljebb sejtettem: hogy a nevetésnek éppen úgy létezik kultúrája és hagyománya, mint a komolyságnak. Hogy a kettő sokféleképpen össze is kapcsolódhat. Hogy ideális esetben kiegészítik egymást. Hogy egy komikus műnek nemcsak akkor és attól van létjogosultsága, hogy például társadalmilag veszélyes bűnöket és/vagy hibákat leplez le. Hogy a komikum, az nem valamiféle csomagolás a komolyan veendő mondanivalón – hogy az lehet maga a mondanivaló. Vagy a nyelv, amelyen az a mondanivaló a lehető leghatékonyabban elmondható. (És mielőtt valaki közbeveti: nem, a nyelv sem puszta csomagolás. Éppen úgy, ahogyan a mondanivaló nem „kis plusz”.)

Hogy attól, hogy valami vicces, még nem kell, hogy komolytalan legyen. (Van olyan persze, de nem szükségszerű.) Hogy a nevetés nem feltétlenül a felszínesség jele. Sőt: hogy a nevetés és a tisztelet sem zárják ki egymást feltétlenül; hogy lehet nevetni azon, amit tisztelünk, és attól nem kell, hogy csorbuljon sem a humor, sem a tisztelet.

Persze nem Bahtyin találta fel a spanyolviaszt, még ha roppant munkát is végzett annak érdekében, hogy bekapcsolja a komikumról való gondolkodást az irodalomtudományba. Még akkor sem ő találta fel, ha érdemben csak az ő életművét követően kezdtek foglalkozni a kérdéssel. (És természetesen bírálták is a munkásságát. Legmélyebb tiszteletem mellett én sem értek egyet minden megállapításával. Sőt. De ez normális, és nem is von le semmit az érdeméből.) Amikor például Hamvas Béla megírta A száz könyv című művét,* abban komoly és komikus művek egyaránt érdemesek arra, „hogy az ember, ha nem is többet, elalvás előtt egyetlen szót elolvasson [belőle], és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul magával vigyen.” Azért a fénymetaforát használni például a fentebb illusztrált Rabelais-műre… hát meglepő fordulat. De nem véletlen, és nem is átgondolatlan. (Megj.: természetesen Hamvas sem találta fel a spanyolviaszt, ilyet nem is állítanék, viszont rendkívül örülök a megerősítésnek.)

Persze a komikus hagyomány nem egységes, nem homogén. (Homogén komikum, ez is jó vicc lenne.) Van annak többféle áramlata, nevetni is többféleképpen lehet. Nemcsak az lehet a különbség komédia és komédia között, hogy lehet-e komolyan venni azt, ami megnevettet, vagy valóban nem egyéb könnyed, felszínes szórakozásnál. (Amelynek természetesen szintén van létjogosultsága, időnként igen jól tud esni.) Sok minden másra is érdemes figyelni.

Hogy mást ne mondjak, például nagyon nem mindegy, hogy az ember a hatalmasokat neveti ki, vagy a kiszolgáltatottakba rúg bele még egy jó nagyot. (Ezek megkülönböztetéséhez mindenekelőtt tisztázni kell, hol kezdődik a kiszolgáltatottság – ehhez a tisztázáshoz meg érettség szükségeltetik.) Nem mindegy, hogy – amint fentebb írtam – a nevetés tényleg pusztán a társadalomkritika eszköze, és a mű komikum nélkül is működne, legfeljebb kevésbé volna emlékezetes – vagy az elsődleges cél a nevettetés, és vájtfülű olvasó legyen a talpán, aki megtalálja a társadalomkritikát is. (Utóbbit jobban szeretem, személyes véleményem szerint ügyesebbnek kell lennie hozzá az írónak, és megadja a rejtvényfejtés örömét is.) A legnagyobb különbség pedig (szerintem) a között van, hogy a komikus elbeszélő kinevet (engem, valakit, önmagát, az emberiséget), azaz fölülről néz, gúnyol és megsemmisít – vagy együtt nevet, azaz megszünteti a hierarchiát, és megsemmisítés helyett újjáalakít. (A kettő persze kombinálható.)

Ezeket a hagyományokat keresem, és meg is találom, mióta következetesen igyekszem minél többet olvasni a nevetés és nevettetés klasszikusaiból. Persze az egyéni ízlésem is meghatározza a válogatást, de azért szigorú vagyok magamhoz: kézbe veszek olyat is, amiről tudom, hogy nem fogom szeretni, mert attól még érték, attól még megismerni való. Molière, Rotterdami Erasmus vagy Sterne például keserű, gyakran nyomasztó, nem szeretem. Boccaccio túl sokat szórakozik a kiszolgáltatottak rovására, Navarrai Margittal jobban járok. Azt még mindig nem tudom, hogy Anatole France műveit inkább szeretem, vagy inkább utálom. De ragaszkodjak most csak a Hamvas-féle kánonhoz: Arisztophanész, Cervantes, Villon, Gogol, Hoffmann, Dickens nem okoz csalódást, és ha majd egyszer végre rászánom magam, akkor a Till Eulenspiegellel fogom leporolni érettségi óta nem használt némettudásomat.

Azt hiszem, már jól látszik, hogy ezzel a hagyománnyal bizony számolni kell. (És hány képviselőjéről nem szóltam még!) Ha az ember igyekszik minél többet megismerni belőle, azzal a humorérzéke is alakul. Nem mondom, hogy mindenen tudok nevetni, ami ezekben a könyvekben áll. Még azon se mindig, ami azokban áll, amelyeket szeretek közülük. De sokkal jobban látom, mit jelent ezekben a művekben a komikum (mitől számítanak/számítottak a maguk korában viccesnek), és mi következik ebből a mi korunkra nézve. Mert azt ne higgyétek, hogy csak azért, mert nem sokan olvassák őket, már nem is hatnak. Pont elég, hogy valaha mindenki olvasta őket. Annak a mindenkinek az örökségét visszük mi is tovább, ha tetszik, ha nem. Hát olvassátok csak, ha a gyökereket akarjátok feltárni. (Természetesen a komoly hagyományt IS, ez nem kérdés.) Meg röhögni közben. Mert az egy dolog, hogy nem mindenen lesz kedvetek nevetni. Az is biztos, hogy ha tudatosan figyeltek a komikumra, több poént vesztek észre. Nagyságrendekkel.

Nemrég találtam rá Shakespeare IV. Henrikjére, amelynek első része gyönyörűen mutatja, hogyan egészíti ki egymást komolyság és nevetés. Egyik sem létezhet a másik nélkül, és a darab legjobban sikerült figurája átjárást is tud teremteni a két világ között. A komikus cselekményszál nem mellékes, hanem szükséges a végkifejlethez.

A fentieket 2019. július 19-én írtam. Ezt 2020. június 15-én tettem hozzá: 

Befejeztem Rabelais ötkötetes monstrumát. Úgy voltam vele, hogy ha már megtanultam franciául (olvasni), legyen maradéktalan részem ebben az élményben. Nem egészen azt kaptam, amit vártam, de nem csalódtam. Írtam is róla.

Az a minimum, hogy én is megpróbáljak hozzátenni ehhez a hagyományhoz egy homokszemet.

Shakespeare királydrámái közül nagyon keveset ismerek, pedig nagy részük a rózsák háborújának idején játszódik, az pedig annyira érdekelt, hogy majdnem történelem szakos lettem tőle.* Vagy talán éppen azért. Ha az ember hozzávetőlegesen ismeri a történelmi hátteret, akkor hol marad a feszültség? Hogy lehet egy roppant hosszú időszak hömpölygő eseményeit drámaformába kényszeríteni?

Hát persze, hogy úgy, hogy igazából nem is a XV. századi angol arisztokraták egymást gyilkolászásáról írunk. Azt csak felhasználjuk, lazán értelmezve a művészi szabadságot, valami sokkal érdekesebbhez. A IV. Henrik olvasói/nézői véletlenül se fogják lerágni a körmüket az izgalomtól, hogy ki fog meghalni a végére, és ki marad meg. IV. Henrik után fixen V. Henrik jön, a matek győz. Meg lennénk lőve, ha erről szólna a történet, de hála Istennek nem erről szól.

Azért kezdtem éppen ezzel a két darabbal a királydrámák sorát,** mert ezekben szerepel a Falstaff, én pedig szeretem a klasszikus komédiát. Most csak annyit, hogy utólag kiderült: ezeket a drámákat valóban lehet akár komédiáknak is tekinteni, annyira hangsúlyos bennük a komikus jelenetek szerepe. A műfaj-meghatározással nem értek egészen egyet, de nem is nézem bolondnak azt, aki ilyet állít.

Az első rész, az tökéletesen beváltotta az elvárásaimat, még jóval többet is adott, mint amire számítottam. Szeretem, ha egy könyvben pontosan kiegészíti egymást a komolyság és a nevetés, ebben pedig ez történik. Az egyik történetszál véres konfliktusokon, sérelmeken, intrikákon, árulásokon, csatákon vonul végig, vagyis mindazon, amivel a nemesi történetírás foglalkozik – míg a másik szálon teljes erővel folyik a bolondozás, evés-ivás, frivol (sőt obszcén) célzások, verekedés (amelyben nem hal meg senki, még az anyagi veszteség is csak átmeneti), és mindenekelőtt a nagy, komoly arisztokraták parodizálása. Egyik szál sem semlegesíti a másikat, mindkettő egyformán fontos, mindkettőben izgalmas dolgok történnek, és van egy remek figura, aki összeköti a kettőt, szabadon járva-kelve komolyság és nevetés között. Ez a Harry avagy Hal herceg,*** ez a leendő V. Henrik, ez valami csuda. Úgy vív ki magának tekintélyt, hogy a darab nagy részében kocsmázáson kívül semmit nem csinál – és tényleg kivívja, a nézőét különösen. A haverok sem azért tisztelik, mert sokat tud inni (amúgy tud), hanem mert humora, becsülete, gerince és mindenekelőtt egyénisége van. Mond az elején egy nagymonológot arról, hogy olyan az élete most, mint a felhőkkel borított nap: semmit nem mutat a valódi erejéből, de attól az az erő még létezik, és ha egyszer elvonul a felhő, akkor jóval többet fog adni, mint amennyit várnak tőle. Az ő története ennek a kibontakozásnak a története, neki már lehet szurkolni, hogy eltalálja-e a megfelelő pillanatot, amikor a háttérből az előtérbe kell lépnie. Ettől dinamikus, ettől van súlya. Mármint a történetének. A figurának nemcsak ettől. Hanem például attól, ahogyan ő maga is képes parodizálni, akár a vetélytársát, akár a saját apját, akár saját magát (!). Azt parodizálja, amit/akit tisztel, szeret, fontosnak tart, ennek megfelelően úgy lehet röhögni a paródián, hogy közben a világon semmi tiszteletlen vagy lekezelő dolog nem hangzik el. Igen, kérem, ilyen van. Vagy attól, ahogy nagylelkű gesztussal átengedi élete legnagyobb győzelmét egy arra teljesen méltatlannak, mert ő akkor is valaki, ha nem dicséri mindenki tele szájjal. És tényleg.

Aztán van itt egy másik Henrik, a herceg tükörképe: akiről mindenki tudja, hogy erős, bátor, szenvedélyes hős. Aki azzal kezdi a darabot, hogy foglyok sorát hozza a király elé, és akit a király „jutalmul” azonnal vérig sért, aki tehát törvényszerűen a király ellen fordul, és az ellenség oldalára áll. Ugyanekkor előbújnak a föld alól, és mögéje állnak a király uralmával elégedetlenek is, kitör a polgárháború. Az ő története szó szerint halálosan komoly, ő mindvégig a véres csaták és lovagi eszmények világában él, idealista és hirtelen haragú, senki elől nem rejtőzködik, erényei és bűnei nyilvánosság előtt zajlanak, vállalja önmagát. Tökéletes ellenfél a hercegnek. Kölcsönösen tisztelik egymást, ahogy azt kell, és a dráma csúcspontján össze is csapnak, ahogy azt kell.

Vele szemben meg a derék Falstaff, aki csak nevében lovag, mivel lovagi erényeinek száma: nulla. Vagy inkább mínuszban van. A legnagyobb csata, amelyikbe belekeveredik, egy utcai verekedés, amely annál nagyobb arányúvá válik, minél többet beszél róla utólag. A legjobban az érdekli, hogy úgy egye-igya tele magát, hogy minél kevesebbet kelljen fizetnie érte, meg hogy feltétlenül túlélje, ha kardot kell fognia a kezébe. Míg a herceg úgy csúfolódik a vele egyenrangúakon, hogy közben tiszteli őket, Falstaff aztán nincs tekintettel semmiféle érzékeny egyensúlyra. Falstaff mindent és mindenkit kinevet és kinevettet, kivéve a herceget, nem azért, mert tart tőle, hanem mert szereti is, tiszteli is. A fent felsorolt okokból. Elbűvölő, ahogy a herceg két perc alatt le tudja szerelni az öreget, az meg mindjárt behúzza fülit-farkát, még akkor is, ha előtte tele torokból ordibált. A hadseregre szánt pénz elsikkasztását meg nem a légióban kezdték. Ettől függetlenül Falstaff nem gonosz. Lop, csal, hazudik, adott esetben nagyon durvákat is, aztán pofátlanul megszökik a következmények elől – mégis könnyű őt a jó barát szemével nézni. Ahhoz is remekül ért, hogy a retorika eszközeivel mindig a saját javára csavarja ki az eseményeket. A szöveg humora persze úgy jön ki igazán, ha az ember rendesen kiszótárazza, nem pedig találgatásokra szorítkozik, mint valaki, akit nem nevezek meg színpadon hallja, de nekem még így is fülig ért a szám, főleg, amikor fantáziadús sértéseket vágnak egymás fejéhez. 

Prince Henry
(…) this sanguine coward, this bed-presser, this horseback-breaker, this huge hill of flesh, –
Falstaff
'Sblood, you starveling, you elf-skin, you dried neat's tongue, you bull's pizzle, you stock-fish! O for breath to utter what is like thee! – you tailor's yard, you sheath, you bowcase; you vile standing tuck, –
Prince Henry
Well, breathe awhile, and then to it again: and when thou hast tired thyself in base comparisons, hear me speak but this. 

Henry herceg:
(…) ez a vérből [szangvinikus] gyáva, ez az ágyat nyomó, ez a lóhát-törő, ez az óriási húshegy… [ez volna Falstaff, akit a herceg éppen leleplezni készül]
Falstaff:
Isten vére,**** maga kiéhezett, maga manóbőr, maga száraz ökörnyelv, maga bikacsök, maga szárított hal! Ó, ha elég levegőm volna kimondani, mi vagy te! [nem tévedés: felváltva tegezi és magázza] – maga szabófonál, maga kardhüvely, maga íjtegez, maga ördögi álló vívótőr… [hát most mondjátok meg, nem gyönyörű? :D]
Henry herceg:
Na, vegyél levegőt, aztán kezdj neki újra, aztán amikor belefáradtál az aljas hasonlítgatásokba, akkor figyelj egy kicsit rám is.
[Innentől szembesíti Falstaffot a saját gyávaságával, amelynek a herceg is tanúja volt, Falstaff tudta nélkül. Mire Falstaff pillanatok alatt megszelídül, hízelegni kezd, és kidumálja magát úgy, hogy a herceg is jót nevet rajta.] 

Ehhez a sok jóhoz képest a második rész nudli. Kiderül belőle egy-két fontos plusz információ, elhangzik benne egy-két jó humorú jelenet (önmagában biztos vicces volna mind, de én egyiken se nevettem föl hangosan így, hogy ott volt az első rész összehasonlítási alapnak), Falstaff mond egy tényleg kiváló komikus nagymonológot, meg végre IV. Henrik is kicsit több teret kap a róla elnevezett drámában (nem, ez nem alap). Csak tétje az egésznek, az nincs. A fontos események az első részben lezajlottak, Henrik herceg már nem tartozik a komolyhoz is, a nevetőhöz is, csak kirándulni jár át az utóbbi világba – a komédia elvesztette a párját, amely nélkül mulattatni tud (ez sem utolsó szempont persze!), gondolkodtatni nem. Jó volna ez, csak hát ha már láttam, hogy másképp is lehet, akkor nekem kevés. Rettenetesen untam, sokkal lassabban is olvastam az első résznél, és nagyon könnyen elengedte a figyelmem a szöveget. Volt szakasz, amit háromszor is újrakezdtem, mert a végére érve már elfelejtettem, mit olvastam az elején.

A nyelvről: Létezik olyan kiadása a könyvnek, amely az egyik oldalon az eredeti szöveget tartalmazza, a másikon az egyszerűsített, mai angolsággal írott szöveget. Jó ötletnek tartom, kár, hogy nekem nincs. (Külön jelöltem be a könyvet a Molyon, de amúgy a Shakespeare-összesemből olvastam.) Az biztos, hogy az eredetit nem pótolja semmi. Persze kell(ene) hozzá szókincs, nagyobb, mint a későbbi klasszikusokhoz, de tényleg sok mindent ki lehet találni a szövegkörnyezetből. A fura ötszáz évvel ezelőtti nyelvtani eseteket meg egyszer kell megtanulni, hamar megszokhatók, nem veszélyesek.***** És hát: SZÉP! Nagyon! Az első rész nemcsak a komikus részek szókincsében múlja felül a másodikat, hanem abban is, ahogyan az ötös jambusokban írott szakaszok a költői képekkel bánnak. Abban filozófia van, nem gyenge.

Olvassatok Shakespeare-t, mert az jó.

* Tényleg. Versenyhez olvastam ezt a könyvet annak idején, és sokkal többet tanultam belőle, mint amennyi a versenyre igazából kellett.
** Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a III. Richárdot láttam gyerekkoromban, Haumann Péterrel meg Pártos Erzsivel, még fekete-fehér filmváltozatban, de az nem számít. Alig emlékszem rá, leginkább azért, mert pancser volt a hangmérnök, és a műsoridő nagy részében egyáltalán nem lehetett érteni, mit beszélnek a szereplők.
*** Családtagok előbbi, kocsmatöltelékek utóbbi változatban preferálják a nevét, csak a színpadi utasítások veszik komolyan, és hívják Prince Henrynek.
**** A „'sblood” a „God's blood” rövidítése, és az Oltáriszentségre utal. Vagyis elég durva káromkodás. Shakespeare-nél igen sokat használják, változatos jelentéskörökben.
***** Érdekes például látni azt az időszakot, amikor az angolban is volt még tegezés-magázás, és figyelni azt, hogy ki kit tegez és kit magáz. Falstaff például gond nélkül letegezi a rangban magasan fölötte álló herceget. A Falstaffnál kevésbé pofátlan népi alakok nem merik. Az apa tegezi a fiát. A fiú az apját viszont magázza.

Ezt 2019. július 19-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam.

Pontszám: 10/8

Színvonalas, értékes munka, mint mindig. Akkora háttérmunkával, mint a Himalája, mint mindig. Fogalmam sincs, mi a műfaja, mint… már előfordult. És ez cseppet sem zavar.

Középiskolai tanárként kamaszok között élem az életem, én figyelem őket, ők még jobban engem. Nap mint nap hallom a kérdéseiket, a válaszaikat, látom a problémáikat, több-kevesebb sikerrel próbálom megfejteni a gondolkodásmódjukat. Éppen ezért a kötet szövegeiben kezdettől fogva nyomon tudtam követni, melyik szöveg milyen, jellegzetesen kamaszok között tapasztalható helyzetre reagál, és azt hogyan teszi. Szakértelemmel és felelősségtudattal. Ahogy azt mindenkinek tennie kell, akinek a munkája során emberi lelkekhez kell nyúlnia. Sokszor szinte láttam magam előtt, hogy no, X vagy Y erre most azt mondaná, azt kérdezné, olyan képet vágna, és közben az járna a fejében stb. Egyszóval: a kötet szerzője tudja, mit csinál.

Miről lehet kamaszoknak mesélni? Mert az nem igaz, hogy semmiről, ezt tanúsítom. Mint minden magyartanár vagy nyelvtanár, történetekkel, szövegmondással dolgozom. Tényleg csak az számít, milyen szöveget választ az ember, és hogyan mondja. Szóval miről? Például azokról a témakörökről, amelyek ebben a kötetben helyet kaptak: szerelem, horror, bajkeverés, harci bátorság (szeretik ám Tolkient), barátság, lelki problémák (szorongás, alul- vagy túlteljesítés), gondoskodás és kaland. Utoljára, de nem utolsósorban a nemek viszonya. Igen, ezekről mindről szólnak népmesék, mondák, mítoszok, a kötet ugyanis ezekkel van tele. Igen, létezik horror-népmese. Speciel pont magyar. Még én is több változatát ismerem, pedig nem én vagyok a szakértő.

Amit ebben a vékonyka gyűjteményben látunk, az szó szerint a jéghegy csúcsa. Nemcsak arról van szó, hogy sok-sok olvasás, kutatás és mesemondó körút (azaz elméleti és gyakorlati tapasztalatok tömege) előzte meg az összeállítását. (Minden meséhez többféle forrást is felhasznált, némelyikhez öt-hat változatot is keresett, amelyek alapján végül létrehozhatta a sajátját.) Arról is, hogy minden témához szigorúan csak két mesét választ a szerző (kivéve a trickstereket, mert velük, ugye, nincs értelme szigorúnak lenni), viszont minden fejezet végén ott a lista sok hasonló témájú meséről, listaelemenként egy-egy rövid ajánlással. Ez a mit. Minden fejezet végén szerepel több oldalnyi hasznos tanács is (és személyes anekdota) a hogyanról, sőt a miértről is. Mi az, amit feltétlenül szem előtt kell tartani, mielőtt a mesét elmondja az ember? Hol kell óvatosnak lenni, hol lehet bátor az ember? Milyen reakciók várhatók? Hogyan lehet (és miért érdemes) ügyesen ráhangolódni a gyerekek „hullámhosszára” akkor is, ha az első reakció nem feltétlenül kedvező? Min lehet (és adott esetben kell) változtatni? Mi a helyzet akkor, ha kamasznak keresünk mesét, például versenyre? A mesemondónak melyik gesztusa milyen hatást kelt a kamaszok fejében? (Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.) Ezért mondom, hogy nem tudom, mi a kötet műfaja, mert nemcsak mesegyűjtemény, hanem szakkönyv is egyben.

Nem vagyok hivatásos mesemondó, a meséket (meg a tanácsokat) elsősorban arra használom, hogy a magyarórai tananyagot kamasz-közelibbé tegyem. Ezt például akkor lehet megtenni, amikorra a szerző is javasolja: amikor a mitológiák vannak soron. (Mésztra történetét, amely a fent linkelt kötetben is szerepelt, bár más összefüggésben, és kicsit módosított hangsúlyokkal, már meséltem kamaszoknak. A figyelemre nem lehetett panaszom.) Én hozzátenném azt is, hogy a középkori eredetű mítoszok és mondák is taníthatók ezzel a módszerrel, erre (is) nagyon jók a kötetben szereplő kelta eredetű történetek, különös tekintettel az Artúr-mondakörre. Ezek a középiskolai magyartanításban sajnos sokkal kevesebb figyelmet kapnak a szükségesnél, főleg, ha vesszük, hogy a gyerekek által nézett filmek milyen gyakran használják a kelta és a germán mítoszok figuráit. Pont itt lehet(ne) a tananyagot közelebb vinni a diákok érdeklődési köréhez.

És itt már az én agyam (is) elindul. Magyartanároknak azért ajánlom ezt a kötetet különösen, mert a mesékben olyan motívumok is szerepelnek, amelyek visszaköszönnek a jelenlegi, oly sokat kárhoztatott középiskolai kötelező olvasmányokban. Nem feltétlenül kell magyarórán elmondani a mesét (bár miért ne), viszont felkészüléskor annál érdemesebb figyelni rájuk. Nem egy olyan tippet olvastam a kötetben, amely rövidke asszociációs sor után egészen más szövegek megbeszélésére is alkalmazható. Némelyik szöveget eddig is elég rendhagyó módon tárgyaltam (fogadjunk, hogy nem sokan tanítják ezt portálfantasyként, eposzi csatával a végén), ebben most megerősítést kaptam, másokhoz pedig plusz ötleteket. A leglátványosabban a kötet utolsó meséje használható (mármint ebből a szempontból), mert annak egyik központi kérdése, hogy hogyan kell viselkednie egy közösség vezetőjének, egyáltalán mi teszi őt vezetésre alkalmassá? És már ott is vagyunk a rettegett Bánk bánnál, amelyet például ennek a kérdésnek a segítségével lehet közel(ebb) hozni a diákokhoz. Próbálva.

Végül egy kis személyes történet a részemről is: A könyvtári Olvasókuckónkban úgy döntöttünk, június-júliusban meséket olvasunk, én többek között ezt vittem ajánlani. Ahogy elkezdtem sorolni, mik vannak benne, az egyik jelenlevő, akinek kiskamasz unokái vannak, megkérdezte, hogy a horrorok között van-e zombis, mert az ő unokája azt szereti. Mondtam, hogyne, királylányos magyar népmese. Abból hogy lesz zombi? Elmeséltem. Volt, akit kisebb sokk ért a közönségből, de tetszeni neki is tetszett. Ki is jelentették, hogy ezért nem könyvtárba mennek, hanem rögtön a boltba. Én meg fülig érő szájjal bicikliztem haza. De még az utcánkban is vigyorogtam, amire csak akkor jöttem rá, amikor az egyik emeleti ablakba felnéztem, és egy teljesen ismeretlen nő visszamosolygott. 

Az egy dolog, hogy kamasznak már nem kell esti mesét mondani. (Bár lehet, hogy némelyik csak úgy tesz, mintha nem volna rá igénye, főleg, ha horrorról van szó. :)) Viszont annyi más alkalom van rá, egyszerűen kár őket veszni hagyni.

Örülök, hogy olvashattam, köszönöm a lehetőséget a szerzőnek és a kiadónak.

Utóirat: Azért nekem továbbra is a korábbi kötet marad az etalon. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. július 13-án írtam. 

Na, ki mondhatja el magáról, hogy olvasott már mandzsu irodalmat? 

Odavagyok ezért a kiadói sorozatért. Eddig három van meg belőle itthon, most nézem, mik jelentek még meg a sorozatban, egyet-kettőt még biztos beszerzek.

Szerintem ez a kötet a legrövidebb belőle, pedig igazából ez se egyetlen szöveg, hanem két még rövidebb. Azért az elsőnek a címe szerepel a borítón, mert azzal lehetett eladni. A második egyébként is csak elszánt érdeklődőknek való.

Mandzsúria, az az orosz Távol-Kelet nagy része, meg Északkelet-Kína. Történelme igen változatos, voltak ők Kína urai is, alávetettjei is. Irodalmuk sajnos jóval gyérebb (az utószó szerint), nyelvüket pedig egyre kevesebben beszélik. A „Nisan sámánnő” az ő népi irodalmuk része, borzasztó érdekes túlvilági utazás, samanisztikus és buddhista hiedelmek keveredése, túlvilági városokkal, fákon ülő lelkekkel, csónakként használt sámándobbal meg egyéb ilyen nyalánkságokkal. Hozzá még roppant szimpatikus a főszereplő Nisan: magabiztos, ügyes és vagány, igen-igen gyarló, de bűnösből képes tisztességessé válni. A jegyzetek pedig mindennél jobban érdekeltek, ahogyan az egyes részleteket művelődéstörténeti szempontból magyarázták. Némelykor ügyesen megtaláltam az Eliade-párhuzamokat. És ötven kicsi oldal az egész.

A másik szöveg „A mandzsu szertartások és áldozások császári parancsra szerkesztett törvénykönyve”, és hajszálpontosan olyan izgalmas, amilyen a címe. Aki a korszakkal és/vagy a néppel foglalkozik, annak biztos rendkívül fontos dokumentum, de én úgy két bekezdés után gyorsolvasásra kapcsoltam, és még a jegyzetek se tudtak lekötni. A végén mindössze egyetlen kérdésem maradt: ha tényleg minden reggel ÉS minden este elvégezték ezt a disznóáldozatot a főnemesi udvarokban, akkor MENNYI disznót kellett ahhoz évről évre felnevelni, és hol fértek el?!

Az utószó megint jó volt, főleg a mandzsu házak leírása. Igen praktikusak a hosszú, lapos tetejű kemencék, egy házban kettő-három, amelyeken éjjel aludni lehet (mármint úgy, hogy előtte befűtenek), nappal meg főzni. Amelyikre éppen nem tesznek fazekat, arra ráülnek. Kemény hidegek lehetnek Mandzsúriában, hogy ilyeneket találtak ki.

Na, így jött ki a kilenc pont.

Csak azt tudnám, hol találtam. Ár nincs beleírva, tehát nem antikváriumban. Talán valami egységáras kiárusításon?

Ezt 2019. július 12-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Thomas Robert Alexander Harries Davis, avagy polinéziai nevén Pa Tuterangi Ariki köztiszteletben álló politikusként és kutatóorvosként kapta meg a lovagi címet (így lehet röviden Sir Tom Davis a neve, ahogy a fülszöveg írja), vagyis azért a munkáért, amelyet hazájáért, a Cook-szigetekért* végzett. Ezenkívül sportemberként értett a hajókhoz, és nagy tisztelettel hallgatta a Polinézia történelméről szóló meséket, mondákat, hősénekeket. Ez a tudás kellett ahhoz, hogy megírja regényét a Csendes-óceán történelméről. A regényt már születésekor leendő klasszikusként üdvözölték.

Meg is volt rá minden ok. Davis úgy értelmezi a történelem fogalmát, ahogyan azt ebben a kultúrában kell (azaz nem úgy, ahogyan nekünk tanították történelemórán): nem az írás feltalálásához köti a történelem kezdetét,** hanem elfogadja történelmi forrásként a nemzedékek óta szóban hagyományozott tudásanyagot. És következetesen úgy is kezeli, mint a történelmi forrást szokás: gyűjt, összevet, a réseket próbálja racionális ésszel kitölteni, és mindenekelőtt kritizál. Már nem úgy értem, hogy bírálná ezeket az eseményeket, pedig kéne, hanem úgy, hogy forráskritikát alkalmaz. Van, amit elfogad, van, amiben kételkedik. Az egyértelműen természetfölötti eredetű eseményeket például csak elvétve, sajnos, ő aztán nem csinál fantasyt*** a regényéből (kár), leginkább valamelyik szereplő szájába adja az elmesélésüket, mert egy középkori polinéziai megengedheti magának, hogy higgyen varázshatalmakban, egy XX. századi realista író meg, ha komolyan veszi magát, nem.****

Az eredmény: klasszikus történelmi regény, melyben sorra felvonulnak a középkori Polinézia uralkodóinak generációi, szemtanúi lehetünk a csendes-óceáni szigetvilág benépesülésének, államokat szerveznek, népvándorlásokat vezetnek le, életmódot váltanak, kereskednek, bosszút állnak, házasságot kötnek és törnek, mindenekelőtt pedig rengeteget vendégeskednek, hiszen háromszáz év alatt mindenre van idő. Az egészet pedig összefogja a főszereplő, azaz a hajó, amely szinte minden tulajdonosváltással nevet is vált.***** Nagy ötlet volt az írótól, hogy éppen ezt a legendás járművet helyezze a középpontba, hiszen a hajó építésétől addig, hogy már nem lehet vele vízre szállni, éppen letelik az a korszak, amely nagyot fordított a térség történelmén. És azoknak a családjában száll apáról fiúra, akik a történelemfordításban a legtevékenyebben részt vettek.

Különösen a regény első kétharmadának történetvezetése követi ezt a vonalat következetesen. A hajóépítés kezdeményezői lázadó kalandorok, utánuk egy kereskedő következik, aki vagyont halmoz fel a hajó segítségével, majd jön egy államszervező katona, aztán egy reformer, a hajó pedig mindegyikük karrierjében fontos szerepet kap. Az utolsó harmadban már akkora térben játszódnak az események, és annyira bonyolultak a családi viszonyok (ráadásul több történetszál is belép, elhangzik néhány "mese a mesében"), hogy a következetesség meg a hajó központi szerepe szinte el is tűnik, de csak azért, hogy a végére még egyszer utoljára régi fényében tündököljön. Tizenkét generációt szolgál ki.

Akkor mondom is a regény egyik hibáját, ami miatt levontam egy pontot: ennyi mindenhez szerintem kevés a háromszáz oldal. Nagyon különböző jellemeknek kellene lenniük a fenti szereplőknek, de egyszerűen nem hiszem el nekik, hogy azok, mert kétdimenziós figurák maradnak. Nem regénybe, hanem hősénekbe valók, ez meg nem hősének. Egy realista (vagy mágikus realista, beleférne az is) történelmi regényben nem ötven oldal jutna egy-egy ekkora formátumú egyéniségre, hanem egy egész kötet. Azt nem tudom, ki olvasná el (bár angolul íródott a regény, azért annak elég nagy a piaca), de hogy aki elolvasná, az jobban értené és szeretné, az biztos. Így lenne elég tér a mellékszereplőknek is, akik gyakran szintén nagyon fontosak volnának, és abszolút megérdemelnék a rendes kidolgozást, de elvétve kapják meg az őket megillető figyelmet. Persze nem róluk szólnak a hősénekek, tehát a forrás még kevesebb, mint az uralkodók esetében, na de pont ettől érdekes feladat megpróbálni kitalálni, hogy miért tették éppen azt, amit, mi állt a háttérben. Mert így elég erősen ütközik ám időnként a realista regény megírásához szükséges gondolkodásmód meg a középkori polinéziaiak világnézete. Mai ésszel felfoghatatlan dolgokat nem lehet úgy beleerőltetni egy ilyen regénybe, hogy hiteles legyen. Ha tényleg megpróbálták volna összeegyeztetni a kettőt, ahhoz regénysorozat kellett volna. Akkor nem volna ilyen harmonikus a kép, nem volna mindenki egységesen okos, ügyes, erős és szép, cserébe sokkal izgalmasabb lenne a történet.

Mert azt meg kell mondanom, hogy ennyire érdekes információkkal telezsúfolt szövegen ennyit én még nem unatkoztam. Azért végeztem vele ilyen hamar, mert túl akartam esni rajta, pedig közben folyamatosan jegyzeteltem. Nagyon ritkán éreztem azt, hogy na, most tudni akarom (mert nem tudom előre kitalálni), mi fog történni a következő oldalon. Davisnek fantasztikus mennyiségű és minőségű anyag állt rendelkezésére, és nem tudott felnőni hozzá. A stílusa száraz, nem esik jól olvasni. De hát ez egy pontnál többet nem ér. Róla is azt mondom, amit Dongaláról: ahhoz képest, hogy a természettudományos elfoglaltsága mellett, hobbiból és a kultúrája iránti elkötelezettségből írta meg, tökéletes.

Nagyságrendekkel jobban érdekelt a közbevetett temérdek kultúrtörténeti információ. Régészeti leletek alapján és a mai néprajzi jellegzetességekből visszakövetkeztetve írta meg Davis, hogy mit és hogyan termeltek, milyen épületekben laktak és miért, miből fontak kötelet, kosarat, miből készültek a fegyverek (fém és kerék nélkül!), mely égitestek alapján hogyan navigáltak, sőt azt is, hogyan szültek a nők a középkori Polinéziában. Egy adat sem ütközött az általam olvasott más történelmi és néprajzi munkák adataival, úgyhogy a regénynek ezt a részét feltétlenül hitelesnek tekintem, már amennyire elképzelhető hitelesség ebben az esetben. Engem az képesztett el a legjobban, amit a hajózásról megtudtam. Ezek úgy tudtak hajót építeni, hogy azt a hajót tényleg maximum egy cunami tehette tönkre, de még abból is csak a nagyobb fajta. Rendkívül ügyesen és gyorsan lehetett ezekkel a hajókkal közlekedni, és tényleg igaz, hogy akik ezeken a szigeteken laktak évezredekig, azok számára a tenger nem akadályt jelentett, hanem országutat, bármely irányba. Hogy aki, mondjuk, Tongáról Szamoára költözött (átlag ezer kilométeres távolság a szigetecskék között), az minden további nélkül tudott rendszeres kapcsolatot tartani a családjával. Oké, nem Skype-olt kétnaponta, de néhány évente feltétlenül meglátogatták egymást, és ezt el is várták. Ha Szamoáról Rarotongára költözött (1500 km), akkor kicsit ritkábban, de semmiképp nem jelentette azt egy ilyen költözés (hacsak nem akart egész életére földműves maradni az illető, és soha hajóra nem szállni), hogy többet nem látja a családtagjait. Heyerdahl semennyire nem túlzott az ilyen járművek teljesítőképességével kapcsolatban. Az más kérdés, hogy egyéb következtetéseivel Davis nem értene egyet, a szereplők például határozottan nem szeretnének Dél-Amerikával érintkezésbe lépni, bár tudnak a létezéséről.

Szóval Davis nem egyéb, mint a Cook-szigetek irodalmának nagy-nagy kezdeményezője. Nem tudok róla, hogy korábban létezett volna ennek a térségnek más hasonló kaliberű írója. (A himnuszukat is Davis írta a feleségével, csak azt nem tudom, melyikük a szöveget, melyikük a zenét.) Ha így van, éppen ideje volt, hogy hozzáfogjanak ezt a fantasztikus írói anyagot feldolgozni. Innen tessék folytatni, tökéletesíteni a módszert, bemutatni a térség egységét és sokféleségét a nagyvilágnak. Mondjuk (igen, nekem mindenről ez jut eszembe), egy Marshall-szigeteki vagy mikronéziai történelmi regénnyel. Amelyikben benne van Nan Madol. Nem muszáj az idén, lehet jövőre is.

Nagyon-nagyon köszönöm a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárnak, hogy lehetővé tették nekem a regény olvasását, amely sajnos egyetlen magyarországi könyvtárban sincs meg, és a neten is csak antikvár példányokat lehet kifogni, jó drágán, pedig elvileg kétszer is megjelent.

* Nem önálló állam, Új-Zéland társult állama, bár földrajzilag elég messze esik onnan, még messzebb, mint a másik irányban Ausztrália.
** Akár ahhoz is köthetné, hiszen ebben az időben Polinéziának is megvolt a maga írása, csakhogy finoman szólva szűk körűen alkalmazták: kizárólag a legmagasabb rangúak ismerhették, még azok se mind, és nem történelmi eseményeket jegyeztek le vele, arra való volt a szóbeli történethagyományozás, hanem közember fülébe nem való üzeneteket kommunikáltak.
*** A kilencvenes években még nem volt divat keverni a fantasy meg a történelmi regény műfaját, nem úgy, mint napjainkban.
**** De. Csak ezt nem mondták meg neki. :)
***** Követhetetlen volna a sok polinéziai név között, amikor az emberszereplők nevét is csak közbeiktatott családfák segítségével lehet úgy-ahogy megjegyezni, hogy mikor hogy hívják a hajót, és egyáltalán melyik a hajó neve. Ezért a könyv készültekor azt találták ki, hogy a hajóneveket tipográfiailag is elkülönítik, mindig félkövérrel szedik. Mikor egész flotta van színen, akkor így is bajos követni, melyik a főnök, de szerencsére ő a legnagyobb, meg őrajta utazik a mindenkori uralkodó, így biztosan sikerül azonosítani. 

Ezt 2019. július 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Még mindig a XI. századi csendes-óceáni szigetekről olvasok. (Előző bejegyzésemért kattints ide.) Fém nincs, kerék nincs, aki arrébb akar tenni valamit, felkapja és viszi. (Mondjuk, megértem, hogy akkora szigeteken sok értelme nem volt a kerék kifejlesztésének, inkább hajóra volt szükség, abban meg profizmusra vitték.) A regény szerint egy ember saját súlyának megfelelő terhet képes cipelni, mármint ha annak a tehernek jó a fogása, és a felemeléshez segítséget kap.

Az előbbiben segít a jó kosár. Meg abban is, hogy ha hajózni akar az ember, elegendő élelmiszert vihessen magával. Itt úgy néz ki a munkamegosztás, hogy a fiatal férfiak és fiúk vágják a kókuszpálma levelét, a nők meg fonják a kosarakat.

Természetesen azonnal videó után néztem, pillanatok alatt találtam is. Amelyikből a kép való, az nagyon rövid (egyébként Vanuatuban készült, az már Melanézia, de ezt a nevet persze európaiak adták, tekintet nélkül a helyi kultúrára). Ez hosszabb is, részletesebb is. Szemüveges új-kaledóniai néni (hogy én mikor fogok így tudni franciául) bemutatja a kosárkészítést a levélvágástól az utolsó csomó elkötéséig.

Azért is ezt a videót választottam, mert alatta ott a szomorú szöveg: a néni anyanyelvének egyik utolsó beszélője. A videó készültekor, azaz 2013-ban már csak öten beszélték az arhö nyelvet. Életemben nem hallottam róla, de az ilyen hírek mindig elszomorítanak. Az annyit jelent, hogy a nyelvhez kötődő gondolkodásmódot se sokan ismerik már, még akkor sem, ha biztosan vannak lelkes hagyományőrzők, akik újra megtanulhatják.

Ezt 2019. július 1-én írtam.

2019. július 1. 

Ismét egy óceániai járművel jövök, ismét egy középkorban (XI-XIII. század) játszódó történelmi regényhez kapcsolódva. 

A regény címe: Vaka, ez pedig nem tulajdonnév, hanem köznév. A prológustól kezdve nyilvánvaló, hogy az alcímbeli „kenu” csak hozzávetőleges fordítása annak, amit a szó Polinéziában jelent. Akár vaka, akár va'a, akár waka alakban használják, a jármű ugyanaz: egyetlen fatörzsből kialakított hajótest, egyik vagy mindkét oldalán vendéghajóval, amely segít az egyensúlyt megtartani, és lehetővé teszi, hogy előre és hátra egyforma könnyedséggel haladhasson a jármű. (Egyszerűbb is rá köznevet használni, mint tulajdonnevet; a harmadik fejezetnél tartok, a hajó még el se indult, de már háromszor nevezték át.)

A regény előszava szerint ezek a járművek olyan szerepet töltöttek be a hajdani polinéz családok életében, mint manapság nálunk az autók. Használták őket halászatra, szállításra, szigetek közötti közlekedésre. Hiszen aki óceániai szigeten lakik, az hozzá van szokva, hogy – paradox módon – nincs elszigetelve, körülötte minden irányba vezet az országút, még akkor is, ha sose használja. Léteznek más típusú járművek is, például a pa'i vagy pahi, aztán ott van a múltkori bejegyzésem témája, a tongiaki is, de ennek a regénynek a központjába egy háromszáz éven át, generációk által használt vaka került, mivel (vagy a szerző, vagy a jármű készítői szerint) az a legalkalmasabb kalandos tengerjáró utakra.

Azt már a regény olvasása előtt is tudtam, hogy Sir Thomas Davisre lehet hallgatni, lévén sportember, tapasztalt óceáni hajós. A regény első és második fejezetének legnagyobb része a hajó megépítéséről szól, és ezekből aztán még egyértelműbbé vált a szerző hozzáértése. Az illusztrációkat is ő készítette, a fenti képet a könyvből szkenneltem be. Igen, roppant méretekkel dicsekedhetett a polinéz hősénekek vakája, a hagyomány szerint mégis egyetlen óriási szálfából készítették magát a hajótestet. A többi rész, a vendéghajó, a fedélzet vagy az árboc már több darabból van összerakva, a törzs fájával egyik se versenghet. Látszik a különbség a tongiakihoz képest: fedélzet itt is van ugyan, de mérete és szerepe kisebb: az emberek nagy részét a hajótest fogja szállítani, ahogyan a könyvborító is mutatja. Fémet nem használtak hozzá, mivel nem ismerték (igen, még mindig a XI. századról beszélek), hanem mindent facsapokkal és kókuszrostkötelekkel erősítettek meg.

Már hogy ezt a kettőt értettem (szótárral), a facsapot meg a kókuszrost kötelet. :)

A szöveg maga szókincsbővítés felsőfokon, a hajózási szakszavak nagyját még magyarul se ismerem, nemhogy angolul, ezért keresgélni kezdtem a YouTube-on, ahol természetesen mindenről (is) lehet videót találni, hátha attól világosabb lesz, hogyan készülnek ezek a hajók. Mert ma is készítenek még ilyeneket, hagyományőrzés céljából, mindenfelé a Csendes-óceánon.

Például a Salamon-szigeteken, ahogy ez a videó is mutatja. Érdemes megnézni, pár perc. A szöveget nem fogjátok érteni, de így is egyértelmű, mire megy el az az irdatlan mennyiségű, kókuszrostból font kötél, és mit is jelent pontosan arrafelé az, hogy „csapatmunka”. Itt pedig több dokumentumfelvétel is megtekinthető. 1.13-tól látszik, hogyan készül a vitorlához való háncsszövet. Szintén nem menne egyedül.

Heyerdahl tutaja is kiválóan alkalmas volt az óceáni hajózásra, ez a vaka pedig, amelynek az emlékét a népköltészet őrzi, nyilvánvalóan nagyobb lehetett, azért tudta több száz évig szolgálni a polinéz tengerészeket. Persze ki tudja, mennyi igaz a népi énekekből… de a fenti videók azért elég meggyőzően mutatják, hogy nagyon is elképzelhető a létezése. Meg a mérete.

Egy másik bejegyzést is írtam egyébként a regényhez kapcsolódó kultúrákról, itt lelitek.

Ez a recenzió 2019. július 4-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Szatírát írni hálás feladat is, hálátlan is.

Hálás feladat, mert nevetni mindenki szeret. Ha ráadásul az ember kárvallottja is azoknak a társadalmi problémáknak, amelyeket a szatíra kifiguráz, akkor nemcsak a poénnak örül, hanem annak is, hogy valaki kimondja helyette azt, ami neki fáj. Ráadásul úgy, hogy egyúttal ki is nevetteti a probléma okozóját, segít az embernek fölébe emelkedni, mintegy megsemmisíti. Ez a szatíra feladata évszázadok óta, erre találták ki. Egyúttal azonban hálátlan feladat is. A szatírák ugyanis, éppen azért, mert társadalmi problémákat nevettetnek ki, nagyon hamar avulnak. Mihelyt a probléma megszűnik, vagy újak váltják föl, a közönség nem érti többé, min kellene nevetnie. Ha pedig „magyarázzák a viccet”, azzal köztudottan végképp megölik.

Kivétel, ha a szatíra elvont.

Ha egy szatirikus regény olyan kitalált világot épít fel, amely úgy utal konkrét problémákra, hogy közben jelképessé válik minden helyszíne, szereplője, cselekményeleme. Jelképessé, tehát általánosíthatóvá. Így már nemcsak konkrét problémákról szól, hanem általános emberi hibákról vagy bűnökről is.

Nem tudom, mit fog jelenteni Kal Pintér Mihály regénye az olvasók számára húsz, harminc, ötven év múlva. Azt viszont tudom, hogy az ilyen szatírák szoktak fennmaradni.

Tovább itt lehet olvasni.