Az a fajta könyv, amelyikre akkor sem adhatnék tíz pontnál kevesebbet, ha rosszul volna megírva. Egyszerűen nem volna hozzá képem.

Ez nem fejlődésregény, nem önéletrajz, nem társadalomrajz, nem is helyzetjelentés Afrika rémségeiről, bár mindegyikből van benne valami, egyikből több, másikból kevesebb. Ez, kérem, jogos indulatoktól fűtött szónoki beszéd kétszáznegyven oldalban, keménykötésben, személyesen a szociálisan kicsit is érzékeny és/vagy környezettudatos olvasóhoz. Szónoki beszéd, azon belül is prédikáció.*

Zambia irodalmából akartam olvasni, lehetőleg olyat, amiből meg is tudok valamit Zambiáról. Hát megtudtam. Azt is, amit nem akartam tudni. Emlékszem, mennyit írtak és beszéltek a kilencvenes években az AIDS-járványról. Hogy vannak olyan területek, ahol tömegek pusztulnak bele. Hogy nemi úton terjed és injekciós tűkkel, de adott esetben rengeteg kicsi gyerek is megkaphatja, sőt már fertőzötten születhetnek. (Emlékszem igen szörnyű címlapfotókra, csontsovány babákról.) Aztán elhallgattak a hírek, és nem tudtam, hogy ez a járvány még évtizedekig folytatódott, és pusztán a higiénia és az elemi orvosi ellátás hiánya is okozhatta, hogy megkapja valaki. Mondjuk, több millióan. Azt nem tudom, hogy most mi a helyzet pontosan, mert ennek a könyvnek az adatai tízévesek, de még ha esetleg a járvány alább is hagyott, sokkal-sokkal többről szól a könyv, mint „csak” egy járványról. A környezeti katasztrófa egyik gyökere itt található, erről is beszél a zulu uralkodók kései utódja.

Először nem értettem, hogy egy olyan könyv, amelynek már a bevezetéséből nyilvánvaló, hogy valójában szónoki beszéd lesz, miért kezdődik a szerző családjának és életének bemutatásával. Vagy inkább miért szán rá olyan sok időt? Mondjuk, érdekes megtudni, milyen volt az elit tagjaként fölnőni a függetlenedő Zambiában, amelynek gazdaságát felvirágoztatta a rézbányászat. (Mármint leginkább a gyarmatosítók utódai és a betelepülők számára, mert a gazdaság haszonélvezői között azért viszonylag ritkán fordult elő fekete. A szerző családja, ezt gyakran hangsúlyozza, tényleg kivételezett helyzetben volt.) A könyvnek ez a része emlékeztet a legjobban egy memoárra, és van is benne sok rokonszenves és ellenszenves dolog, mint nagyjából minden memoárban, legfeljebb erős helyi színezettel. Sorra megismerkedünk az apával, az anyával, a sok testvérrel, unokatestvérrel, baráttal, aztán jó sok részletet megtudunk arról, kit hogyan iskoláztattak, milyen kilátásokkal indult neki az életnek, milyen igazságos vagy igazságtalan döntések kísérték az útján, és ez mennyire jellemző vagy nem jellemző az ország kultúrájára. Információdömping világolvasóknak.

Aztán felfogtam. Azért van erre szükség, hogy mire a könyv második feléhez, a voltaképpeni mondanivalóhoz, a megírás okához és céljához elérünk, már személyes ismerőseiként kezelje az olvasó a szereplőket – és fölfogja, hogy miért pótolhatatlan veszteség, mi több, pazarlás, ha eltűnnek. Mert összeomlik a gazdaság, válságosra fordul az egészségügy helyzete, a környezeti károk miatt elfogy a megfelelő ivóvíz, a talajról nem is beszélve, és egész területek lakossága fertőződik meg az új halálos betegséggel azért, mert nincs – de mennyire nincs – minden oltáshoz és vérvételhez új injekciós tű, vagy éppen azért, mert nem szól nekik senki, hogy kesztyű nélkül beteg családtagot ne ápoljanak, főleg akkor ne, ha, mondjuk, előző nap felhorzsolták a kezüket. Veszteség, mert ismerőseinkként halnak meg a szereplők, és pazarlás, mert láttuk, hová jártak iskolába, mi volt az életcéljuk, mire lettek volna képesek, és milyen feladatot nem fognak elvégezni soha többet. A járványoknak ezt az arcát ritkán látni.

Tehát egyáltalán nem kizárólag világolvasóknak ajánlom.

Van persze hibája elég. Sok mindent túlhangsúlyoz, még több minden kimarad. Egészen biztos, hogy nem is mindig van igaza, sőt, hogy időnként csúsztat. Ettől még bőven sok az, amiben igaza van, és mindenkit lebeszélek arról, hogy csak úgy elmenjen mellette. Amit leír, annak nagyon nagy része nemhogy nem avul el (sajnos), hanem még nem is csak Afrikára tartozik.

Utóirat: Van a könyvnek egy borzasztóan erős vallásos felhangja. A „borzasztóan” itt nem puszta szólam, oldalakon keresztül épül rá a retorika, ezért írtam az elején, hogy ha műfajt kell mondani, akkor ez a könyv leginkább prédikáció. Az olvasói készüljenek fel arra, hogy a templomban se hallottak ennyiszer Istenről és a Bibliáról, mint itt. Amin ez a nő keresztülment, azt nem is tudta volna ép ésszel másképpen feldolgozni.

* És egyszerűen nem fogom fel, hogy lehetséges, hogy a szerző által létrehozott alapítvány Facebook-oldalának még száz követője sincs, a weboldala pedig megszűnt, holott a könyv megjelenésekor még Zambia miniszterelnöke is ajánlotta személyesen, és nincs előttem, hogy a benne foglalt problémák azóta mind megoldódtak volna. Feladta talán? Hogy bármilyen visszaélés történt volna, annak nem látom nyomát a neten.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. augusztus 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10