Ezt a kisregényt gyűjteményes kiadásban szokták megjelentetni, A homokemberrel és a Scuderi kisasszonnyal együtt. Mivel a háromból csak kettő függ össze, és azok sem a cselekményükben, három blogbejegyzést írtam róluk. A másik kettő a fenti linkekre kattintva olvasható.

Ha száz évig élek, se tudok erről a könyvről annyi értelmes dolgot összehozni, mint a mítoszszakértő Arianrhod molytárs, úgyhogy itt rögtön az elején adok egy jó tanácsot: inkább őt olvassátok, mint engem, a szövegét ezen a linken találjátok. Ha ezt most abbahagyjátok, nincs harag. :)
– —- – —-
A múlt héten olvastam újra a regényt. (Összesen kb. két órát vett el az életemből, annyit igazán rá lehet szánni annak is, aki nem szereti.) Amióta megjelent és tarol a Harry Potter, azóta nem fogom fel, miért nem lehet legalább nyomokban szeretni szegény Virágcserepet, amelyik pont ugyanolyan világépítéssel dolgozik, maximum több filozófiával és kacifántosabb mondatszerkesztéssel csinálja. Igen, tudom, kötelező. Igen, tudom, nem mindenki szereti a filozófiát meg a kacifántos mondatokat. Ezért írtam, hogy „legalább nyomokban szeretni”. Amikor gyerekként olvastam, ugyanazzal a szemmel olvastam (persze nem tudatosan), amelyikkel pár év különbséggel Rowlingot. Mesének néztem, és meseként nagyon tetszett.

Mert miről is van itt szó? Adott egy hétköznapi emberekből álló hétköznapi világ, ahol egyeseknek az átlagostól eltérő érzékenységű a szemük-fülük, és időnként hirtelen észreveszik, hogy szakadozik a hétköznapiság szövedéke. Ugyanis a hétköznapi emberek között lakik két legkevésbé sem hétköznapi figura: a civil életben ők a levéltáros és a dajka, a másik, párhuzamos (varázs)világban viszont szalamandra és boszorkány, alias jó és gonosz. Nekik kell a végén isssszonyatos nagy csatát vívniuk. A két világ között persze lehetséges az átjárás (mit átjárás: cikázás!*), oda-vissza, bizonyos feltételekkel. A képzelőerőn kívül nem árt hozzá némi vitriol sem. A vicomte nevű molytárstól tanultam, hogy ezt hívják szaknyelven portálfantasynek. Mind a hétköznapi, mind a varázslatos tér nagyon tisztességesen össze van rakva. Az egyik a XIX. század eleji Drezda a maga igencsak szigorú nyárspolgári szabályaival, amelybe belefér az, hogy valaki mattrészegre igya magát, de az nem, hogy magában beszéljen (én nem is tudom, honnan ismerős). A másik német, görög, arab-perzsa és indiai mesék-mítoszok ötvözetéből alakul ki, de ezt Arianrhod kolléganő nálam százszor jobban leírta már, a bejegyzés elején találjátok az értékeléséhez vezető linket. Maximum annyival távolibb ez Rowling varázsvilágánál, hogy nemcsak görögül meg latinul varázsolnak benne („vingardium leviosa”). Mi nem tetszik ezen, nem értem.

Azaz persze, hogy értem. Nyugi. 

Most furát fogok mondani: Hoffmann kartársnak van egy nagyon-nagyon sajátos groteszk, időnként abszurd humora, azt meg vagy veszi valaki, vagy nem. Abban a korban, amikor ezt a könyvet olvastatják a „néppel”, sok emberkének nehéz elhinni, hogy ha valamit ő emeletes nagy marhaságnak lát, az könnyen lehet, hogy annak is volt szánva. Hogy attól, hogy valami kötelező, még nem biztos, hogy kötelező komolyan is venni. Ez persze nem az ifjúság hibája. Ha valakinek hátulgombolós korától kezdve folyamatosan azt adogatják be, hogy amit a suliban tanítanak, az kizárólag komoly és unalmas lehet, az egyáltalán nem vagy alig fogja elhinni, hogy egy ilyen közrettegésnek örvendő opuson egész nyugodtan röhöghet is. Hoffmann is azt csinálja. Kifigurázza a drezdai polgárokat, akiknek az elmés társalgás netovábbja, ha valaki meg tudja mondani, hány óra van, és közben nem borítja fel az asztalt. De kifigurázza a varázslényeket is, akiket sem bölcs jóságuk, sem elvetemült gonoszságuk nem tart vissza attól, hogy adott esetben belemásszanak az égő puncsba, vagy marharépává változzanak. (Mellesleg mindkét cselekvés a maga kisszerűségében tökéletesen megfelel mítoszi természetüknek is.) Aztán az egy dolog, hogy nem mindenkinek ugyanaz a vicc tetszik.

Megjegyzés: Nekem most esett le, hogy Heerbrand 1. nem öreg, 2. akármilyen földhözragadt, szintén lát valamit a varázsvilágból.**

Utóirat:
Ez a kisregény, bár önmagában is kerek egész, igazából együtt olvasandó más Hoffmann-művekkel, úgy sokkal érthetőbb, és sokkal közelebb jön a mai olvasóhoz. Ezért írtam részletesen A homokemberről is, amellyel, ha nem is cselekményében, de összefügg. Megjegyzés: Ha valaki Az arany virágcserép olvastán azt állítja, hogy Hoffmann hülye volt avagy részeg, az A homokember olvastán ezt az állítását vissza szokta vonni. 

* A levéltáros vagy a dajka házában játszódó részek jó darabig folyamatosan oda-vissza kapcsolnak a két világ között, hogy az embernek időnként szédül a feje. Két sor itt, két sor ott. Egészen addig, amíg a muglik nem-varázstudó szereplők ki nem állnak egy-két próbát. Onnantól fogva ez a billegés abbamarad, és ők láthatják a varázsvilágot folyamatosan olyannak, amilyen.
** Ez a lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz: Úgyhogy most már belenyugszom, hogy éppen ő lesz Veronika párja, amit egyedül utáltam ebben a regényben idáig. Mert továbbra is lándzsát török amellett, hogy Veronika, bár a sötét oldalra áll, igen-igen értékes ember, aki megérdemli a boldogságot. Az egy dolog, hogy őneki nem a levéltárossal, hanem a dajkával van szerencséje találkozni. De legalább csinál valamit azért, hogy megkapja a szerelmét, nem várakozik türelmesen a ház túlsó szobájában, zongoraórákat véve. 

10/10

Ezt 2017. július 28-án írtam. A bejegyzésben látható festmények Kay Konrad alkotásai, itt találhatóak, és még rajtuk kívül több illusztráció is.