Nohát, kérem.
Előrebocsátom, hogy nekem a Dekameron nem igazán tetszett. A Heptameront csak azért akartam elolvasni, mert 1. klasszikus, 2. Huizinga dicséri, 3. egy könyvtári selejtezéskor 50 Ft-ért ideadták.
Ehhez képest jól meglepődtem, hogy csak úgy „gondulomra” leszedem a polcról, ráadásul éppen egy García Márquez-regény olvasása közben, valamit keresgélve, és konkrétan a továbbiakban nem tudom letenni. A közepe felé előfordult ugyan, hogy gyorsolvasásra kapcsoltam az agyam, de ahhoz képest, hogy XVI. század, elég ritkán.

Bevallottan a Dekameron iránti tiszteletből, a Dekameron mintájára készült, de a tisztelet nem tartja vissza attól, hogy versengjen a mintaképpel. Fogalmam sincs, miért nem tekintették a továbbiakban akkora klasszikusnak, mint a Dekameront, és miért nem lett akkora hírneve/elismertsége, de van egy halvány sejtésem, hogy azért, mert a szerző nőnek született… Nevezzenek nemem iránt elfogultnak, de ez a könyv bizony jobban van megírva a Dekameronnál.

Először is nem annyira repetitív. A Dekameronból kb. a harminckettedik megcsalt férjnél lett elegem, esetleg a huszonkilencedik kéjvágyó szerzetesnél. Itt is ismétlődnek bizonyos történetsémák, de Boccacciónál sokkal jobban ügyel a változatosságra. Valószínűleg ebben segítségére volt az is, hogy Boccacciónál sokkal kevésbé támaszkodik korábbi forrásokra, hanem folyamatosan a hitelesség és az igazmondás igényével lép fel. Négyszáz év után már persze lehetetlen ellenőrizni, mi számított megtörtént esetnek és mi nem (bár a lábjegyzetek nagyon lelkiismeretesen jelzik, hogy hol melyik történelmi alakról van szó), de hogy ettől változatosabb lesz a könyv, az biztos. Két kezemen meg tudom számolni, hány történetet vesz át másoktól.
(Nem mintha kifogásom lenne az ellen, hogyha egy író mástól vesz át egy történetet – a reneszánsz korban ez teljesen természetes is volt, sőt elvárták –, amennyiben egyedi módon dolgozza fel.)

Másodszor: a maga elegáns és udvarias módján sokkal-sokkal alaposabban fejtetőre állítja saját korának világát, és sokkal erősebben szembemegy a társadalmi elvárásokkal, mint Boccaccio. Sablonokat használ ő is, de úgy, hogy jó pár sablonon ügyesen, szinte észrevétlenül csavar egyet. Vigyáz arra, hogy ha az egyik történetben a társadalmilag alacsonyabb rangú kapta a fricskát, akkor a következőben ő váljon hőssé. Hány Boccaccio-hős van (a hőst úgy értem, hogy hősiesen viselkedő szereplő), akinek nincs nemesi rangja?! Hány házasságon kívüli szerelmi viszonyt folytató asszony válik példamutató figurává?! Hogy csak a legkirívóbb példákat említsem.

Harmadszor: itt a kerettörténetnek is van szerepe. Jellemváltozást ne tessék várni, de jó kis vitákat igen. A szereplők nemcsak végighallgatják egymás történeteit, hanem alaposan meg is vitatják azokat. Néha persze erőltetettnek tűnnek a viták, érezhetően csak a teret töltik ki, de máskor tényleg rendesen odamondogatnak egymásnak, függetlenül attól, hogy mindig tisztelettel és udvariasan bánnak a másikkal. Ha valaki nagyon elragadtatná magát, az se tartós, hagyja, hogy kibékítsék. Igazából minden szereplő elfogadja a többit annak, ami. Igazi többszólamú regény ez a mű. Mindenkinek a szólama elegendő teret kap.

Eléggé protestáns könyv amúgy. Persze misére járnak a szereplők, naponta kétszer, lelkiismeretesen és örömmel, de bele-belekerülnek olyan apró utalások, hogy „csak a hit által igazul meg az ember” stb. Ami pedig aztán mindennek a teteje: minden nap azzal kezdődik, hogy felolvasnak a Szentírásból, és a felolvasó utána leckét is tart, írásmagyarázatot. Ez a felolvasó pedig hangsúlyozottan nem pap, még csak nem is egyházi személy.
Amúgy meg nő. Mondom én, hogy alaposan fel van itten forgatva a világ. :)

Kár, hogy nincs befejezve a könyv. Annyira szép és furcsa, ahogy a vége felé valaki örömmel jelenti, hogy nemsokára kész a híd, a szereplők napokon belül elhagyhatják ideiglenes menedéküket – a szereplők persze sajnálják, mert akármeddig elmesélgetnének egymásnak –, az olvasó meg tudja, hogy ekkor már mennyire beteg volt Navarrai Margit… talán egy kicsit arra is utal a könyv, hogy az ő hídja is készül már, egy másik világba, bár nem szívesen hagyja el ezt az ittenit.

Megjegyzendő: Az eleje elég nehezen követhető (ki kinek a kicsodája, és milyen hús-vér történelmi alak szolgált a mintájául), de ha valaki nem tudja követni, ne sajnálja. Bőven elég, ha annyit felfog, hogy a tízből melyik szereplő férfi és melyik nő. A későbbiekben, amikor már megszokta a sok jelképes álnevet, ráér visszalapozni, és tisztázni a tisztázni valókat.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. augusztus 25-én írtam.

Pontszám: 10/9