Most vagyok gondban. Elég nehezen tudtam mit kezdeni ezzel a könyvvel, többféle értelemben is. Nem azt adta, amit vártam – mondjuk, ez még önmagában nem lenne probléma. :)
Először is természetesen óriási élmény volt eredetiben olvasni, főleg éppen ezt a példányt, és úgy, hogy az enyém. (Paris, Calmann-Lévy, 1921/22, „revue et corrigée par l'auteur”, azaz átnézte és korrigálta a szerző; könnyű, kézbe simuló, puha papíros, kemény borítós kiadás, még a háború előtt újrakötve. Felért egy időutazással.)
Régen olvastam utoljára franciául, nem véletlenül tartott egy hónapig a végére érni. Pedig azért annyira nem nehéz. A XIX. század végén íródott, de a XVIII. században játszódik, azt idézi fel mind eseményeiben, mind ízlésében. Időutazás már a maga korában is. Ráadásul, ha a francia Wikinek igaza van, „pastiche”, azaz egy korábbi szöveg, a „Le Comte de Gabalis” című rózsakeresztes irat újrafeldolgozása, nem kevés iróniával, elég rendesen parodizálva az alkímia/mágia képviselőit.
Eddig tökéletes is lenne. Szeretem az intelligens könyveket, főleg, ha jó a humoruk. Ennek jó. 

Adott egy elbeszélő, Jacques Tournebroche (a magyar fordításban Nyársforgató Jakab), aki az apja vendéglőjében hatéves korától a tűzhely fölötti nyársat forgatja, ölében az ábécéskönyve, olvasni tanul. Rokonszenves egyéniség. Adott egy főszereplő, Coignard abbé, aki az immár olvasni tudó Jacques-ot szárnyai alá veszi, latinra és görögre tanítja, és szép karriert ígér neki. Mindvégig fiaként kezeli, Jacques pedig apjaként szereti. Még rokonszenvesebb egyéniség. Tulajdonképpen róla szól a mű. Az előszóban Jacques bevallott célja az, hogy a mesteréről írjon, és valóban: a regény eleje-vége, mielőtt ő megjelenik a színen, és miután ő eltűnik a színről, az alig néhány oldalt tesz ki. A tanítvány saját élete saját magát se érdekli, kizárólag addig, amíg a mestere szerepel benne.

Egyértelműen ez a derék abbé a regény „hőse”, bár minden, csak nem hős: öregedő, pocakos, szemüveges pap, aki rendkívül szeret enni és inni, talán éppen azért, mert egyikből se jutott neki soha annyi, amennyit érdemelt volna, valamint bájos-lovagiasan tud udvarolni minden útjába kerülő csinos lánynak, akik a stílusa miatt igen nagyra is becsülik; de mindenekelőtt mélységesen szerelmes a könyvekbe, különösen a régi könyvekbe. Egyáltalán nem feddhetetlen, mégis akár szent embernek is mondható. Szelíd, nyugodt, mosolygós bácsi, aki a mennyei dolgok iránt feltétlen tisztelettel viseltetik, miközben a földi világot tiszta racionális elmével szemléli. Bölcs elnézéssel viseltetik a világ minden bűnei iránt, és úgy tud a regénybeli kalandok során ő maga is beléjük keveredni, sőt elkövetni őket, hogy az a legkevésbé sem befolyásolja… mit is? A világ harmóniáját és a saját életének békéjét, igen. (Ezt a kifejezést meddig kerestem, hogy igazán pontos legyen… De most komolyan.) Végtelen szeretettel van megalkotva ez a figura. Az alvilágba leszálló, és ott magabiztosan tájékozódó ókori filozófusok méltó örököse.

De akkor miért ad éppen Coignard abbénak a szájába olyan mondatokat az elbeszélő, amelyeket a legkevésbé se lehet ezzel a jellemmel összeegyeztetni? Aki mindenkivel békében él, és megértéssel viseltetik az egész világ iránt, az hogy viselkedhet többször is következetesen és durván kirekesztő módon? Az antiszemita vagy nőgyűlölő kijelentései úgy estek, mintha puha fűben tett séta közben hirtelen éles kő állna a lábamba. Tényleg. Minek ez? Jó, értem, bizonyára megfeleltek az adott kor gondolkodásmódjának és sablonjainak, de egy ennyire intelligens regénytől az ember éppen azt várná, hogy ha mindent ironikusan kezel, akkor legyen szíves már ezeket is…
…és ami Mosaïde karakterét illeti, az annyira nem egyéb sablonnál, hogy már szabályos fájdalmat okoz olvasni róla. Aki Coignard abbét, vagy, ami azt illeti, a mellékszereplők közül pl. Astaracot, Jahelt, Ange barátot ennyire ügyesen tudta összegyúrni, az Mosaïde-ot miért nem?

Mert Astarac, az zseniális. Mármint nem ő, hanem ahogy meg van csinálva. Meg az is őrajta látszik a legjobban, hogy az elbeszélői hang mennyire jól meg van csinálva. Hiszen végig Jacques szemszögéből látjuk, aki sem nem annyira okos, mint Coignard abbé (ő csendes őrültnek tartja Astaracot, és az „élni és élni hagyni”-elv alapján bánik vele), sem nem olyan fanatikus, mint Astarac, pusztán érdeklődő állampolgár. Így aztán jó darab ideig a levegőben lóg, hogy most Astarac kitűnő alkimista, hazug gazember vagy szánalmas hülye. Még majdnem hisz is neki az olvasó. Meg Jacques is. Aztán egyértelmű bizonyítékot talál arra, hogy Astarac nem mond igazat. Aztán jön az apró tűszúrásnyi, cseppet sem egyértelmű bizonyíték arra, hogy igazat mond. Aztán… igen jók ezek a csavarok! :) Nagyon tetszik, hogy éppen a regény legfontosabb pontjain nem lehet eldönteni, mi miért és hogyan történik.
Csak egy a bizonyos: hogy akár tud aranyat csinálni, akár nem, emelkedetten gyönyörű filozofikus beszédeket tartani, azt nagyon szeret (mikor az ember a stílusát már értékelni tudja, még élvezetes is), de a neki elvégzett munkáért fizetni, azt nagyon nem… Igen ellentmondásos, igen emberi. (Az illusztrációt itt találtam.)

Jahel meg aztán tényleg kész! A kedvenc szereplőm. :) Miatta nem tudok mit kezdeni a regénnyel. Szeretném, ha ő lehetne a Coignard szövegéből hiányolt irónia, húsból és vérből gyúrva. Csak nem tudom eldönteni, hogy tényleg ő-e az. És így nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a könyvet vagy nem. Úgy tud bűnös lenni, hogy közben tisztességes, úgy színlel, hogy közben Jacques-kal és saját magával szemben a sértésig őszinte. Okos is, tapasztalt is, pontosan tudja, mit várhat az élettől, és kivel meddig mehet el, és ami eszköz a rendelkezésére áll (szánalmasan kevés) ahhoz, hogy boldogulni tudjon, azt ki is használja, de közben boldogságot is akar, és azt is megszerzi. Hogy meddig tud így, szó szerint borotvaélen táncolni, az elég kétséges – kíváncsi lennék a történetének a folytatására, bár gyanítom, nem lenne éppen napsugaras.

(A kép az 1975-ös filmváltozatból való, Jahel és Jacques látható rajta, illetve az őket megjelenítő színészek, Chantal Nobel és Didier Haudepin. Részletes információ és egyéb képek itt.)

Ange barát… mintha Coignard abbé paródiája lenne: babonás, szemtelen, tehetetlen vén bűnös, megáldva vagy megátkozva jó sok érzékenységgel. A regény legváratlanabb pontjain jön elő, és mindig idegesítő, mint a rugóra járó bohóc, amelyik az ember szemébe ugrik, ha kinyitjuk a dobozát.

Lehetne itt még sorolni a szereplőket, bár nincs belőlük sok, ugyanazok bukkannak fel újra meg újra. De milyen furcsa az, hogy egész végig éppen csak Jacques-ról nem tudunk meg szinte semmit. Kizárólag azzal foglalkozik, hogy a nála okosabbak (amilyet rengeteget talál) oldalakra rúgó, időnként elég fárasztó párbeszédeit lejegyezze. Ha néha kimondja a véleményét, abban sincs sok köszönet, mert olyankor nagyon látszik, hogy több a jó szándéka, mint az esze. (Az illusztrációt itt találtam.)

Most már azért be kéne fejezni ezt az értékelést… :)
Egyvalamit még, ami a regényolvasás műveletét illeti. A könyv elején rengeteget szótároztam, érzékelhetően fogyott az utóbbi hónapokban a szókincsem. Nagyjából a felétől kezdve viszont szinte már egyáltalán nem kellett. Volt, hogy oldalakat olvastam végig úgy (persze a normál tempómnál jóval lassabban), hogy ki tudtam találni még a sose látott szavak jelentését is. Az, hogy a XVIII. században játszódik, nem sokat jelent, legfeljebb egy-két furcsa nyelvtani szerkezetet meg némi korabeli szóhasználatot, de mindkettőn hamar túlteszi magát az ember. Amit szótárban nem lehet megtalálni, azt a könyvhöz kapcsolt karcokban megírtam. Ha valaki ezzel a könyvvel szeretne gyakorolni, bátran tegye.

Ezt 2015. január 31-én írtam. 

A képeket itt, itt, itt, itt és itt találtam.

Pontszám: 10/8