2019. július 1.
Ismét egy óceániai járművel jövök, ismét egy középkorban (XI-XIII. század) játszódó történelmi regényhez kapcsolódva.
A regény címe: Vaka, ez pedig nem tulajdonnév, hanem köznév. A prológustól kezdve nyilvánvaló, hogy az alcímbeli „kenu” csak hozzávetőleges fordítása annak, amit a szó Polinéziában jelent. Akár vaka, akár va'a, akár waka alakban használják, a jármű ugyanaz: egyetlen fatörzsből kialakított hajótest, egyik vagy mindkét oldalán vendéghajóval, amely segít az egyensúlyt megtartani, és lehetővé teszi, hogy előre és hátra egyforma könnyedséggel haladhasson a jármű. (Egyszerűbb is rá köznevet használni, mint tulajdonnevet; a harmadik fejezetnél tartok, a hajó még el se indult, de már háromszor nevezték át.)
A regény előszava szerint ezek a járművek olyan szerepet töltöttek be a hajdani polinéz családok életében, mint manapság nálunk az autók. Használták őket halászatra, szállításra, szigetek közötti közlekedésre. Hiszen aki óceániai szigeten lakik, az hozzá van szokva, hogy – paradox módon – nincs elszigetelve, körülötte minden irányba vezet az országút, még akkor is, ha sose használja. Léteznek más típusú járművek is, például a pa'i vagy pahi, aztán ott van a múltkori bejegyzésem témája, a tongiaki is, de ennek a regénynek a központjába egy háromszáz éven át, generációk által használt vaka került, mivel (vagy a szerző, vagy a jármű készítői szerint) az a legalkalmasabb kalandos tengerjáró utakra.
Azt már a regény olvasása előtt is tudtam, hogy Sir Thomas Davisre lehet hallgatni, lévén sportember, tapasztalt óceáni hajós. A regény első és második fejezetének legnagyobb része a hajó megépítéséről szól, és ezekből aztán még egyértelműbbé vált a szerző hozzáértése. Az illusztrációkat is ő készítette, a fenti képet a könyvből szkenneltem be. Igen, roppant méretekkel dicsekedhetett a polinéz hősénekek vakája, a hagyomány szerint mégis egyetlen óriási szálfából készítették magát a hajótestet. A többi rész, a vendéghajó, a fedélzet vagy az árboc már több darabból van összerakva, a törzs fájával egyik se versenghet. Látszik a különbség a tongiakihoz képest: fedélzet itt is van ugyan, de mérete és szerepe kisebb: az emberek nagy részét a hajótest fogja szállítani, ahogyan a könyvborító is mutatja. Fémet nem használtak hozzá, mivel nem ismerték (igen, még mindig a XI. századról beszélek), hanem mindent facsapokkal és kókuszrostkötelekkel erősítettek meg.
Már hogy ezt a kettőt értettem (szótárral), a facsapot meg a kókuszrost kötelet. :)
A szöveg maga szókincsbővítés felsőfokon, a hajózási szakszavak nagyját még magyarul se ismerem, nemhogy angolul, ezért keresgélni kezdtem a YouTube-on, ahol természetesen mindenről (is) lehet videót találni, hátha attól világosabb lesz, hogyan készülnek ezek a hajók. Mert ma is készítenek még ilyeneket, hagyományőrzés céljából, mindenfelé a Csendes-óceánon.
Például a Salamon-szigeteken, ahogy ez a videó is mutatja. Érdemes megnézni, pár perc. A szöveget nem fogjátok érteni, de így is egyértelmű, mire megy el az az irdatlan mennyiségű, kókuszrostból font kötél, és mit is jelent pontosan arrafelé az, hogy „csapatmunka”. Itt pedig több dokumentumfelvétel is megtekinthető. 1.13-tól látszik, hogyan készül a vitorlához való háncsszövet. Szintén nem menne egyedül.
Heyerdahl tutaja is kiválóan alkalmas volt az óceáni hajózásra, ez a vaka pedig, amelynek az emlékét a népköltészet őrzi, nyilvánvalóan nagyobb lehetett, azért tudta több száz évig szolgálni a polinéz tengerészeket. Persze ki tudja, mennyi igaz a népi énekekből… de a fenti videók azért elég meggyőzően mutatják, hogy nagyon is elképzelhető a létezése. Meg a mérete.
Egy másik bejegyzést is írtam egyébként a regényhez kapcsolódó kultúrákról, itt lelitek.
