Még mindig a XI. századi csendes-óceáni szigetekről olvasok. (Előző bejegyzésemért kattints ide.) Fém nincs, kerék nincs, aki arrébb akar tenni valamit, felkapja és viszi. (Mondjuk, megértem, hogy akkora szigeteken sok értelme nem volt a kerék kifejlesztésének, inkább hajóra volt szükség, abban meg profizmusra vitték.) A regény szerint egy ember saját súlyának megfelelő terhet képes cipelni, mármint ha annak a tehernek jó a fogása, és a felemeléshez segítséget kap.

Az előbbiben segít a jó kosár. Meg abban is, hogy ha hajózni akar az ember, elegendő élelmiszert vihessen magával. Itt úgy néz ki a munkamegosztás, hogy a fiatal férfiak és fiúk vágják a kókuszpálma levelét, a nők meg fonják a kosarakat.

Természetesen azonnal videó után néztem, pillanatok alatt találtam is. Amelyikből a kép való, az nagyon rövid (egyébként Vanuatuban készült, az már Melanézia, de ezt a nevet persze európaiak adták, tekintet nélkül a helyi kultúrára). Ez hosszabb is, részletesebb is. Szemüveges új-kaledóniai néni (hogy én mikor fogok így tudni franciául) bemutatja a kosárkészítést a levélvágástól az utolsó csomó elkötéséig.

Azért is ezt a videót választottam, mert alatta ott a szomorú szöveg: a néni anyanyelvének egyik utolsó beszélője. A videó készültekor, azaz 2013-ban már csak öten beszélték az arhö nyelvet. Életemben nem hallottam róla, de az ilyen hírek mindig elszomorítanak. Az annyit jelent, hogy a nyelvhez kötődő gondolkodásmódot se sokan ismerik már, még akkor sem, ha biztosan vannak lelkes hagyományőrzők, akik újra megtanulhatják.

Ezt 2019. július 1-én írtam.