Majdnem pont ugyanazt tudja, mint az első kötet, éppen csak egy ponttal marad el mögötte. 

Ahogy az első részben, itt is föllelhetők a határátlépések minden értelemben: a szereplők végigbolyongják a történetet, országokon belül és országhatárokon át, családban és családon kívül, idősíkok között, vallások között, élet és halál között, fogságba esve, szökve, önként útra kelve, és akkor még a műfajok/regiszterek közötti határátlépésekről nem is beszéltem. Mert már megint jókat lehetne vitatkozni azon, hogy ez most alternatív történelmi regény vagy mágikus realista regény vagy történelmi fikció (a fantasy mint műfaj ezúttal sajnos nem játszik, pedig kibírtam volna). Hogy arisztokratikus („magas”) irodalom vagy népszerű („szórakoztató”). Adott egy (vagy inkább több) rejtély a legelején (illetve az egyik még az első részből örökítődött át), amelyet meg kell fejteni, de persze több megfejtés is lehetséges, és amikor megfejtődik, már egyrészt nem foglalkoztat senkit, másrészt újabb rejtélyek bukkannak fel a nyomában.

Ahogy az első részben, itt is a fentiekből következnek az alapproblémák: Mi az idő, merre tud folyni és merre nem, léteznek-e átjárók az elveszett és a meglevő, a múlt, a jelen és a jövő között, és ha igen, hol és hogyan és főleg kinek a számára léphetők át? Hogyan tájékozódhat az ember ebben a kora középkori, szétfolyó kontúrú világban, állandóan a tenger és a szárazföld között egyensúlyozva? Hogyan működik hatalom és alárendelt viszonya? (Ez jóval erősebb hangsúlyt kap, mint az első részben. A tökéletes állam megépül, csak éppen a fene akar benne lakni, hideglelést lehet kapni tőle.)

Ahogy az első részben, itt is központi alakká válik Riolda, aki még mindig igen szimpatikus figura, kicsit mintha Odüsszeusz női változata volna: a hatalmat elsősorban felelősségnek tekinti, ezért bírja ki évekig otthon, de közben annyira unja magát, és annyira kíváncsi a külvilágra, hogy első szóra ugrik, amikor kifelé hívják, aztán persze mindenáron haza akar jutni, mert továbbra is szereti a családját és a népét, és igazán nem tehet róla, ha közben újabb és újabb kalandokba keveredik, úgyhogy keresztülviszik fél Európán. Az okossága és a józansága tartja a felszínen, no meg az állandó honvágya.

És ahogy az első részben, itt is megmarad az a jellegzetes elfolyó, kicsit álomszerű stílus, a bizonytalanságot tükröző költői kérdéseivel.

Amelyek egy cseppet mintha idegesítettek volna is már. Ez az egyik oka annak, hogy vesztett nálam a könyv egy pontot. Nem tudnám megmondani, hol lépte át azt a határt (!) a regénynyelv, amelyen túl már modorosnak éreztem. Az is lehet, hogy nem is modoros, csak sok. Pedig nem hosszú a könyv. Aztán az is zavart, hogy hiába adja meg az egésznek a keretet Riolda utazása, valahogy mégis inkább különálló jelenetek sorjázása volt a könyv, mint összefüggő történet.

Mindenesetre a trilógia harmadik kötete már itten van az olvasómon, most vettem.

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. szeptember 22-én írtam. 

Ez a recenzió 2019. szeptember 17-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Bizonytalan körvonalak, elcsúszó idősíkok, határáthágások jellemzik Bánki Éva regényét, a Fordított időt, amely egy trilógia első kötete, de önmagában is értelmezhető, lekerekített történet.

Az ilyen regényekről jut az ember eszébe, hogy a „szöveg” és a „szövet” szó töve ugyanaz. Nem újdonság, hogy a cselekmény több szálon fusson, és a szálak olykor érintkezzenek egymással. Az sem, hogy ezt a több szálon futó cselekményt idősíkváltások is bonyolítsák. Ezeknél sokkal inkább az teszi erősen szövetszerűvé – és egyedivé – Bánki Éva művét, ahogyan ezeket a szálakat összekötik egy sajátos költői nyelv szófordulatai és metaforái, illetve az ismétlődő filozófiai kérdésfeltevések.

Itt olvasható tovább:
http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/6897-szoveg-es-szovet--tortenelem-es-normaszeges

A második és a harmadik kötetről itt és itt írtam. 

Tényleg nem egyszerű kezdeni valamit ezzel a furcsasággal, amelynek még a műfajában se vagyok biztos. Körülbelül a négyötödéig értettem, miről szól, aztán vége lett a történetnek is, meg a megértésnek is. Miközben ez határozottan jót tett a szöveg minőségének, majdnem megkapta az öt csillagot. Örülök, hogy felrakták az 1001 könyv listájára, bár én biztosan elolvastam volna egyébként is, mert megvolt a Brontëk könyvtárában, és emlékeim szerint tanultunk is róla.

A cím megtévesztő, mert a benne szereplő „justified sinner” nem azt jelenti, amit én világéletemben hittem, hogy „megtért bűnös”. (Egyébként én egy évvel ezelőttig nem is tudtam, hogy ez regény, azt hittem, tényleg önéletrajz.) Nem is tudom, van-e magyarul jó szó arra az elég extrém puritán felfogásra, hogy „olyan bűnös, akiről kiderül, hogy még születése előtt üdvösségre predesztinálta Isten”. Aki ezek után bármit megtehet, hiszen Isten tervében ő mint üdvözült szerepel, nincs félnivalója. Persze, hogy ilyen nem létezik, de hát pont ennek a fajta nagyon vad gondolkodásmódnak a kritikája a regény, egyébként szintén protestáns nézőpontból. Ez a a két dolog (a protestáns nézőpont meg a szélsőséges puritanizmus kritikája) holtbiztos. A többiben vagyok bizonytalan.

Ezt a könyvet vittem a Molyklubra, amikor a hét főbűnről kellett olvasni, mert a betéttörténet főszereplő-elbeszélője iskolapéldája a gőgnek. Onnantól kezdve, hogy a betéttörténet elkezdődött, osztatlan csodálatom övezte a szerzőt, aki kitalált és hibátlanul végigvitt egy ennyire emberidegen nézőpontot. Ez az egyes szám első személy, ez egy abnormálisan öntelt, mégis szánni való és nevetséges, valamint sajnos igen kártékony tökfej (juszt se írok csúnyábbat, de azért gondolom), szóval ez az ön- és közveszélyes idióta feneketlen mélységig meg van győződve arról, hogy ő a tökéletes erényesség mintapéldája, mégpedig egyfelől a predesztinációnak köszönhetően, másfelől megszolgáltan, és aki nem őt követi, az tuti kárhozatba jut (némi pisztolyos/szikláról lelökéses/fojtogatós segítséggel vagy anélkül). Még jó, hogy könnyedén fogást talál rajta a Sátán. Onnantól kezdve előbb csúszni kezd, majd sebesebben, végül már nyaktörő iramban rohan a kárhozat felé, akárcsak katolikus rokona és bűntársa a gőgben, azaz Lewis szerzetese.

Vagy mégsem a Sátánnal találkozik? Igaz, hogy ez a fura, titokzatos Gil-Martin (akinek persze nem ez az igazi neve) gyanúsan sátáni tulajdonságokkal rendelkezik (például eltorzított Bibliát hord magánál, és annyira változékony a megjelenése, hogy saját arca nincs is, viszont bárkiét felveheti), de az is igaz, hogy a regény vége felé már sokkal inkább doppelgängernek tűnik. Ráadásul nem győzi emlegetni, hogy azért kell neki éppen ez a Robert nevű majom, mert az Isten választottja, üdvösségre predesztinált, rendkívül erényes ember. Persze, a Sátánhoz illő szerep pont a jókat kárhozatba vinni... de hát Roberttől oly távol áll a jóság, mint Makó nem is Jeruzsálemtől, hanem Vlagyivosztoktól, és ha valakinek, hát a Sátánnak tudnia kellene erről.

Nem hagyhatom szó nélkül azt, ahogyan a regény előfutárkodik a posztmodernnek, ahogyan játszik a „mese a mesében" írói fogásával, vagy azt, ahogyan megcsavarja a végén a kerettörténetet. Nem hagyhatom szó nélkül a kerettörténet női szereplőit sem, különösen azt a szó szerint lélegzetelállítóan bájos könnyedséget, amellyel a regény elsiklik Mrs. Logan és Mrs. Calvert társadalmi státusza fölött, ellenben átmegy a Bechdel-teszten. Mindkettejük esetében indokolt volna behozni egy XIX. század eleji regénybe a bujaság bűnét, ehhez képest az egyetlen szereplő, aki bármelyiküket ezzel vádolja, megyen a levesbe, az elbeszélő pedig gondoskodik róla, hogy mindkettő megkapja az olvasótól a neki járó tiszteletet, sőt részvétet. Meg a Mrs. címet, pedig mindkettő elmondhatná, hogy magyar klasszikust idézzek: „uram se vót, az is meghótt”. Nem hagyhatom szó nélkül ugyanakkor azt sem, ahogyan a harmadik női szereplőt elintézi ugyanaz az elbeszélő. A bigottságáért meg a hülyeségéért persze megérdemli az elintézést, csakhogy őt nőiségében is megalázzák, ami legalábbis nagyon elgondolkodtatja a mai olvasót. Itt teljesen normálisnak, sőt elvártnak tekintik a családon belüli – éspedig nem akármilyen durva – erőszakot, azt pedig már nem mondhatom méltányos büntetésnek se a bigottság, se a hülyeség esetében. Kell is ellenpontnak ez a Logan–Calvert páros, akikről egyébként egyszer el nem hangzik, hogy az egyik kitartott nő, a másik meg kocsmákban megélhetést kereső prostituált. Sőt: ők az igazság bajnokai, az igazságszolgáltatás hibáinak hős kiigazítói.

Szóval ennek az erőszaknak köszönhető a pontlevonás? Hát például. A kedves, joviális apafigura példaértékűségéből sokat levon az, ahogyan a feleségével viselkedik. Aztán még a stílusnak is köszönhető. Nem a rengeteg skóciai tájszó miatt, azokkal nehezen boldogultam ugyan, de segített a jegyzet, egyébként meg még jól is áll a szövegnek, főleg a vége felé a cselédlegény boszorkányos meséjében. (Az önmagában húzna felfelé egy pontot.) Hanem az időnként nyomasztó lassúsága és körmönfontsága miatt. Lehet, hogy illik a főszereplőhöz. Az meg biztos, hogy fáradtan olvastam, és ezért engedtem el időnként olyan könnyen a szöveget. Na de a szöveg se segített megtartani a figyelmemet. Úgyhogy nyolc pont. Punktum.

Amúgy jó könyv, de csak felsőfokú nyelvtudással bíróknak ajánlom, a skót tájnyelv gyakorisága miatt.

Ezt 2019. szeptember 19-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Azért szeretek klasszikus filozófiákat olvasni, mert sok későbbi mű előzményeit megtalálhatom bennük, ezáltal a későbbiek könnyebben érthetővé válnak. Ezt a könyvet is ebből a célból vettem elő. Mindkét művet, amelyek ebben a kötetben jelentek meg magyarul, Hamvas Béla ajánlja „A száz könyv” című művében.

Valószínűleg nem erre a fordításra gondolt.

Az első könyvvel még csak-csak boldogultam valahogy, többször is végigolvasva az egyes pontokat. Az, hogy mindkét könyv tartalmaz modern magyarázatokat is, egyrészt örvendetes, és köszönöm a szerkesztők munkáját, másrészt én személy szerint nem mindig szeretem, ha helyettem próbálják megérteni azt, amit nekem kéne. Olyankor gyanakodni kezdek, hogy a modern magyarázat esetleg túlságosan is modernre sikeredik. Az első könyvben ez a gyanúm nem vált be, a magyarázatok tényleg segítettek a megértésben.

A második: teljes csőd. Részint a fordítóé, részint az enyém. A magyarázatok pedig nemhogy világosabbá tettek volna bármit is (nem, itt nem a Patandzsali-féle értelemben használom a „világos” szót), hanem még messzebbre vittek be az erdőbe. Beismerem, nem is nagyon erőltettem meg magam, de mivel az első részbe tényleg beleadtam mindent, azért más is ismerje be, hogy nem biztos, hogy a dolog csak rajtam múlt. Pár oldal után az az intenzív érzésem támadt, hogy a fordító önkényesen ad az általa használt szavaknak olyan jelentéseket, amelyek azokhoz a szavakhoz nem tartoznak, és azt várja, hogy az olvasó lásson bele az ő fejébe. Eleve nagyon tömör, nehéz szövegről van szó, hát még így.

Azt, hogy elolvastam, nem bántam meg. De pontot nem kap. Egyrészt azért, mert ennyi minden múlt a fordításon. Másrészt azért, mert sajnos nem egyszerűen előzményeket kaptam a későbbi alkotók életműveihez, hanem konkrétan semmi olyat nem tudtam meg a könyvből, amit már az utódok műveiből ne tudtam volna. (Ez speciel lehet az én hibám. Lehet, hogy én nem vettem észre azt, ami nem felelt meg az előzetes elvárásaimnak.) Harmadrészt azért, mert – mi tűrés-tagadás – határozottan nem én vagyok a célcsoport.

Egyszer talán még megpróbálkozom vele. Ha újrafordítják.

Ezt 2019. szeptember 11-én írtam. 

Fantasztikus, inspiráló életrajz, és korrajznak sem utolsó.

Ève Curie jó újságíróhoz méltó módon írt az anyjáról: biztos vagyok benne, hogy minden, amit leírt, ellenőrizhető, visszanyomozható, legfeljebb nem a teljes igazságot közölte. Így eszményítettnek tűnhet a kép. (Valahol a vége felé meg is jegyzi, hogy valószerűtlen lehet ennyi rokonszenves ember egy könyvben, ám ettől még az olvasó legyen szíves elhinni, hogy azok a rokonszenves emberek tényleg megjelentek Marie Curie életében.)

Csak hát annyi a dinamizmus, annyi a lelkesedés a stílusában, amennyi kisebb jelentőségű életművet is elvinne a hátán, nemhogy olyasvalakiét, akiből eszményítés nélkül is süt a zsenialitás. Ráadásul időnként azért – főleg a saját életét illetően – az anyja tévedéseit sem tagadja le. Ettől nem lesz tárgyilagos, de valahogy hitelesebbnek tűnik.

Marie Curie jelentőségét nem kell sokat emlegetni, van neki emlegetés nélkül is. Azok közé tartozik, akik nemcsak örökérvényűt alkottak, hanem örökérvényű hírnevet is tudtak kivívni maguknak. Pedig Isten látja lelkét, nem tehetett róla. Mármint nem az alkotásról, hanem a hírnévről. Ő csak élte a maga tudós-életét – férjével együtt, amíg tehette, előtte-utána szerzetes módjára* –, aztán ki tehet róla, ha egyszer csak idegesíteni kezdték mindenféle firkászok meg fényképészek. Nem kell tehát sokat emlegetni, csak éppen egy kicsit, mert biztos, hogy a nagyközönség olyan találmányokról is tudomást szerezhet a könyvből, amelyekről korábban fogalma se volt. Legalábbis ha magamból indulok ki.

A könyv közepe Pierre Curie-életrajznak is beválna. Sírni valóan szép, amit és ahogyan a házaspár közös munkájáról ír a lányuk. (Na jó, mondjuk, kilencvenöt százalékig sírni valóan szép, mert azért amit a házimunkáról ír, attól virtuálisan kissé megcsóváltam a fejemet.) Hát mit mondjak, nem csoda, hogy az egyik vejük végül felvette a házaspár vezetéknevét. Az lett volna a meglepő, ha nem teszi.

Szegény Ève Curie élete viszont nem lehetett piskóta. Ekkora egyéniségek mellett felnőni, ennyi Nobel-díjas között tudományos karrier nélkül maradni – nem kevés frusztrációba kerülhetett. Annál nagyobb az érdeme, hogy ezt az életrajzot éppen így alkotta meg. Csak azt sajnálom, hogy nem hamarabb került a kezembe.

* Na, például ez az, amiről utólag megtudtam, hogy nem volt igaz, talált párt a férje halála után, de ennyi szabadsága van egy újságírónak – bizonyos részleteket elhallgatni. Meg is értem (bár nem helyeslem), hogy a lánya nem szívesen foglalkozott ezzel.

Ezt 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Amikor elkezdtem a világolvasást, elsők között találtam ki, hogy amikor a Vatikán irodalmára kerítek sort, akkor csakis Szent II. János Pál pápától olvashatok. Először is gyerekkorom óta nagyon tisztelem, másodszor bajosan tudnék olyan szerzőt találni, aki nála hosszabb ideig volt vatikáni állampolgár.

A könyv címe a papi hivatásra utal. Elvileg Karol Wojtyła önéletrajza volna, gyakorlatilag minden alá van rendelve annak, amit a cím jelent. Legyen szó bármiről (családról, iskoláról, színészi mesterségről stb.), semmi sem önmagában fontos, hanem azért, ami köze a papi hivatás felé vezető úthoz van. Csakugyan önéletrajz, de nagyon sajátos fajta. Egyébként nem ér véget a pappá szenteléssel sem, sőt: állandóan hangsúlyozza a könyv, hogy a lélek továbbra is alakul, gyarapodik, újabb és újabb nézőpontokat vesz észre, újabb és újabb elemekkel gazdagítja a hivatását. Engem a legjobban az fogott meg, ahogyan a színészet szerepéről ír. Avantgárd színházat találtak ki, amelyben a szó a legfontosabb (a színészi játéknál is fontosabb, díszlet meg nincs is), ez pedig hozzásegítette Karol Wojtyłát ahhoz, hogy jobban megértse a pap által kimondott szó, illetve az isteni Ige erejét.

Éppen azért, mert az önéletrajziság, bár jelen van, de alárendelt szerepben van, jól illik a végére az a két fejezetnyi elmélkedés a papi hivatásról. Hogy azokat, akik önéletrajzot várnak, zavarni fogja, az viszont biztos. Tárgyilagosságot itt ne keressen senki.

Részemről nehéz lenne tíznél kevesebb pontot adni a könyvnek, annyi jóság, szépség és emberszeretet van benne. Nem bántam meg, hogy ezt választottam.

Ezt 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Ahogy már több értékelő leírta: nem arról szól, amire a cím utal.

Majdnem a fele életrajz és tanulmány Kőrösi Csoma Sándorról és a tibetológiáról. Ez tízes skálán húsz pont, gondolkodás nélkül, pedig akár le is vonhatnék az angol gyarmatbirodalom dicséretéért, de nem vonok. Ez a fantasztikus, hihetetlen tehetségű és munkabírású ember, és amit ez végigcsinált, a legnagyobb tiszteletet érdemli. Komolyan mondom, irigylem. Függetlenül attól, hogy milyen szörnyű körülmények között kellett dolgoznia. Vagy még azért is.

A továbbiakat ő maga írta, de Buddha életét és tanításait ebből nehezen fogja megismerni bárki. Kivonatolt buddhista iratokról van szó, rövid tartalmi ismertetőkről, amelyek szerintem kizárólag szakmai berkekben lehetnek fontosak. Az nagyszerű, hogy szakmai berkekben van ilyen, biztosan megbecsülik, csak nem én vagyok a célközönség. Én a nagy részéből a kerek világon semmit nem értettem, és a maradékot is alig tudtam követni. Nem beszélve arról, hogy ha (a sajátomtól eltérő) vallási iratokat olvasok, akkor is az irodalmár szemével olvasok, a stílust, az érvelési módot, a gondolkodásmódot figyelem, ebből meg pont az nem derül ki. Ez könyvtári katalógus.

Úgyhogy nem merem pontozni. Nem is értem, miért kellett így kiadni. Inkább raktak volna össze egy részletesebb életrajzot Kőrösi Csomáról. 

Ezt 2019. augusztus 27-én írtam. 

Igen, tudom, nincs olyan, hogy afrikai mese. Mint ahogyan európai mese sincsen, hanem portugál, görög és dán, sőt tájról tájra, faluról falura is változnak.

Amikor azonban ez a mesegyűjtemény keletkezett (több, mint száz éve), akkor nagyon nagy fegyvertény volt, hogy egyáltalán komolyan vette valaki ezt a mesekincset. Minden tiszteletem Frobeniusé, hogy összegyűjtötte és több kötetbe rendezte a különböző népek meséit. Nem afrikai mesékként aposztrofálta őket, mindenhová feljegyezte azt is, hogy melyik milyen nép képviselőitől való, és hol élnek azok az emberek, akiktől gyűjtötte. Nem ismerem a mesék eredetijeit, de amit én látok, az az, hogy látványosan tiszteletben tartja ezeket a kultúrákat, nem írja át a meséket, még azokat sem, amelyek nagyon eltérnek az európai értékrendtől (már ha van olyan, mert az sem egységes, ugye), és még azt is tudja, hogy a komédiát komolyan kell venni.

Ez simán megérne tíz pontot. Az élmény meg maximum hatot. Szóval átlagolunk.

Lehet, hogy a hetvenes évek elején ez a gyűjtemény frissnek és vidámnak hatott, nem ismerem a kontextust, amelyben megjelent. De számomra így a húszas évek küszöbén a kötet legtöbb meséje inkább elszomorító volt. Nem a nagyon vaskos, obszcén humorú mesékre gondolok, azok a maguk módján tudnak tréfásak lenni, legfeljebb nem az én stílusom. Hanem azokra, amelyeknek a komikuma abból fakad, hogy a kigúnyolják, kinevetik, megalázzák azokat, akik amúgy is ki vannak szolgáltatva a társadalmi helyzetük miatt. Amelyek igazságos büntetésként állítják be a kinevettetést akkor is, ha az nem bűntényre, csak a normától eltérő viselkedésre reagál. Ha olyan komolyan veszem a komédiát, mint Frobenius, akkor ezeket a meséket tiszta szívvel hajítom ki a kánonból.

Na, azért vannak olyan mesék is a kötetben, amelyek nem bántanak senkit, mégis élvezetesek, kalandosak. Sőt olyan is, amelyiken még én is tudtam illetlenül vihogni, pedig a humort a legnehezebb közvetíteni a kultúrák között, mert háttér nélkül nem érthető, viszont ha magyarázni kell a hátteret, pont a humort öljük meg. Na, ebben van olyan is, amelyik egyértelmű. 

Ezt 2019. augusztus 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Még mindig tíz pontot ér nálam Krúdy utolsó regénye…

…regény a fenét. Ez nem regény, ez egy kétszáz oldalas varázsige. Vagy hat, vagy nem. Énrám hat. Elég régóta. Mást nem tudok tenni, mint megpróbálni elmagyarázni, miért hat.

Majd húsz éve, hogy utoljára olvastam. Akkor ugyanazzal hatott, amivel Jókai: pusztán a stílusával. Mivel én voltam/vagyok az a bizonyos fordítva bekötött olvasó, akit direkt az szórakoztat egy Jókai-regényben, amitől mindenki másnak hányingere vagy állkapocsgörcse támad: azok a gyönyörű-dinamikus-anekdotikus-humoros leírások. Így már könnyű volt Krúdynak ezt az írását olvasni, amely konkrétan semmi másból nem áll, csak szépségből, dinamizmusból, anekdotából meg humorból, és amelynek csak úgy kúsznak-indáznak előre a mondatai, miközben viszik a hátukon az embert. És az a rengeteg evés-ivás. Azok a villásreggelik, pörköltek, péksütemények. Azok a halételek! Azok maradandó nyomot hagynak. Én most jöttem rá, hogy annak a Vájszné-féle halikrás levesnek azóta is keresem az ízét, de még sehol nem találtam olyat, ami ugyanolyan érzetet keltene bennem, mint a leírása. Hát szóval üres hűtővel hozzá ne fogj.

Újraolvasva mással is hat, de azt még nehezebb megragadni.

Ez a könyv nemcsak azért játszódik farsang és böjt között, Dorottya napján, mert valamikor minden történetnek játszódnia kell. Hanem azért, mert a maga módján éppen úgy karneváli irodalom, mint a IV. Henrik, amelyet pont a múlt hónapban olvastam. Még Falstaff is van benne, csak Pista úrnak hívják, és Pesten lakik. :) De tényleg, nem én találom ki. Erre nem is emlékeztem az első olvasásból, most fedeztem fel meglepetten, hogy az elbeszélő többször is Falstaffnak hívja ezt a szereplőt. Nem is túloz. Ez karneváli irodalom, olyan figurákról, akik folyamatosan átlépik a társadalom által szigorúan megszabott határokat. Sőt: akik közül nem egy maga az eleven határáthágás. A folyamatos fecsegésen túl – vagy éppen annak felhasználásával – igen komoly dolgokról van szó ebben a szövegben.

Itt van például ez a több ezer éves definíció szerint határátlépésre kitalált hely, a kocsma. A legkülönbözőbb korú, nemű, társadalmi helyzetű, iskolázottságú, vallású, igényű és stílusú emberek találkozóhelye kb. a Gilgames-eposztól napjainkig. Amelynek ugyan megvan Krúdynál a maga hierarchiája (mert, ahogy a szereplők megjegyzik, aki demokráciát akar, ne kocsmába menjen, hanem villamosra, de arra meg úriember nem száll föl, szóval még sincs rajta demokrácia), megvan a maga uralkodója, kiszolgálója, száműzöttje, sőt forradalmára, de ez a rend pillanatok alatt fölülírható, és fölül is írják. Minden mondatnak súlya van, nem beszélhet bárki bármit, vagy ha megteszi, annak következménye van, még a szavak jelentése is sajátságos. Folyamatos konfliktusok, ütközések világa a kocsma, szó szerint is.*

Még hogy nem történik semmi. Történik bizony, csak megérteni nem könnyű ezt az egyszerre nyitott és zárt közeget. Még a csoda is megtörténik. Azt a legnehezebb megérteni. Hogy kik is azok pontosan, akik váratlanul megjelennek ebben a kocsmában, és milyen szerepet játszanak arra a pár órára egymás életében. Vagy hogy mi (vagy inkább ki) és miért vet véget aztán a karneválnak.** Hiszen biztosat még azokról sem tudnak a szereplők, akiket jól ismernek. Arra viszont bármikor készek, hogy mindenfélét elképzeljenek. És az elképzeléseik ezen az egyetlen napon, ha csak egyetlen percre is, testet öltenek, megjelennek, a mese pillanatokra valóra válik, a karnevál ütésben és táncban ér véget. Aztán mindenki visszatér a hétköznapi életéhez. Vagy nem.

Aztán nem mehetek el amellett sem, ahogyan ez a könyv (még mindig nem regény, de nehéz megállni, hogy ne írjam le ezt a szót) a nemekkel bánik. Mert ha már határátlépés, ha már a társadalom által előírt normák megszegése, akkor miért pont a nemek maradnának szigorú keretek között? Ott van Vilmosi Vilma kisasszony a félig női, félig férfi nevével és öltözékével, nem beszélve a viselkedéséről. Ott van az előírásszerűen láthatatlanul, a konyhában tartózkodó fogadósné, aki a hagyomány által előírt helyéről – legalább olyan erővel irányítja a kocsma életét, mint a vendégsereg kezelésére szakosodott férje, és ráadásul újra meg újra elő is jön a vendégek közé.*** Ja, és a férje Jancsinak hívja. (Egyébként Johanna.) Vagy ott van a társaságból jócskán kilógó „Szerkesztő”, aki normális vagy éppen abszurd női álnevek alatt publikál, hogy megéljen, sőt az összes névre hallgat is, és van is szerepe annak, ahogyan a többiek az egyik publikációjára hivatkoznak.

A legnagyobb ellentét talán a mítoszok világa és a húszas évek hétköznapi Pestje között feszül. Mert az, hogy egy helyszínben – ha akarja a szerző, ha nem – benne foglaltatik több ezer év irodalma, mindazok a művek, amelyekben valaha írtak róla, önmagában mitikussá teszi azt a bizonyos kocsmát. Hát még így, hogy farsang és böjt között jár az idő, ráadásul éppen egy nemzedékváltás közepén, lásd a végkifejletet. Ez az örökkévaló téma nem akadályozza meg se a pörköltszag terjedését, se a fogpiszkálók köpködését. (A korszak fogpiszkáló-használata elég undorító, nem csinálnám utánuk, bár az ökolábnyom így jóval kisebb volt akkortájt, az tény. De hát nemcsak ezért, ugye.) Csoda és földhözragadtság nem zárják ki egymást.

Én meg az olyat szeretem. Azt hiszem, ezzel hat rám ma ez a könyv. Lehet, hogy mással is, de azt majd megírom máskor.

* SPOILER Majdnem kitör a verekedés, végül csak egy pofon csattan el.
** SPOILER Ez a Stranszki, ez a megtestesült Nagyböjt.
*** SPOILER Még a nagy zárótáncban is központi szerepet játszik.

Ezt 2019. augusztus 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Amikor májusban előkerült a polc hátsó sorából a Portugál szonettek, akkor találtam ki, hogy Elizabeth Barrett Browningról nekem olvasni kell, mégpedig pont ezt a feldolgozást. Hiszen az alaptörténetet ismerem, talán még vizsgáztam is belőle annak idején, akkor lássuk, mit tesz hozzá Woolf.

Nos, Woolf nyilvánvalóan számít arra, hogy az olvasóinak van fogalmuk Elizabeth Barrett Browningról, de még a férjéről is, úgyhogy nagyon sok információra, amit egyéb életrajzok a középpontba helyeznek, éppen hogy csak utal. (Ha nagyon muszáj, ír róla végjegyzetet.) Itt az kerül a középpontba, ami máshol a perifériára: a költő kapcsolata kedves spánieljével. :) Nem egyszerű gazda-háziállat viszony, több annál: olykor szinte egymás tükörképévé válnak, egyszerre hasonlóak és ellentétesek. Együtt tapasztalják meg a bezártságot, sőt a börtönt,* és együtt a szabadságot is. Igen: egy ki- és felszabadulás története ez.

Nekem ez igazából kísérleti regénynek tűnik, komolyan veendő játéknak. Az, hogy egy állat nézőpontjából íródik (kivéve, amikor a gazda levelezését idézi), nem azt jelenti, hogy emberi vonásokkal és gondolkodásmóddal ruházza fel a kutyát, aztán előadja, hogy Flush mit lát a Browning házaspár életéből. Tényleg mindent elkövet, hogy „kutyásítsa” azt a nézőpontot, még ha közben a maga sajátos Woolf-stílusát nem is veszíti el. (Bocs a szándéktalan szójátékért.) Nem egészen úgy dolgozik, ahogy azt a moderneknek tanították tudatáram-technikából, de valami nagyon hasonló módon. Különösen, amikor arról van szó, hogy Flush elsősorban az orrával érzékeli a világot, és egyrészt természetesen jóval több szagot érzékel, mint az emberek, másrészt jóval több mindenre használja a szaglását. Ennél közelebb, mint ami itt Woolfnak sikerült, elég nehéz lenne jutni ahhoz, hogy hogyan lehet megjeleníteni a kutyák sajátos „szagnyelvét”.

(Azért amikor nem a szagok vannak soron, akkor kap egy fricskát az angol társadalom is, amelyet nem kicsit parodizál a regény elejének kutyahierarchiája.)

Szóval kísérletnek sem utolsó a regény, életrajzként is működik a maga módján, meg még nagyon szép is. A fordítónak nagy-nagy kalapemelés ezekért a sodró lendületű mondatokért, ezért a szókincsért, igen nehéz dolga lehetett. Majd csak eljutok egyszer odáig, hogy tizenöt év után végre elővegyem az Aurora Leigh-t is.

U.i.: Felhívom még a figyelmet a regény elejének Miss Mitfordjára, aki a maga szelíden viktoriánus módján szintén normaszegő, ha nem is látványosan, és nem is tudja ezáltal megoldani az élete legszomorúbb problémáját.

* SPOILER A nőt ugyan nem vetik szó szerint fogságba, mint a kutyát, de kb. úgy bánik vele a családja. Majd negyvenévesen még gyereknek nézik, ellenőrzik az étkezéseit, nem veszik komolyan, számára létfontosságú információt titkolnak előle, minden törvényes módon akadályozzák abban, hogy a saját életét élje.

Ezt 2019. augusztus 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10