Thomas Robert Alexander Harries Davis, avagy polinéziai nevén Pa Tuterangi Ariki köztiszteletben álló politikusként és kutatóorvosként kapta meg a lovagi címet (így lehet röviden Sir Tom Davis a neve, ahogy a fülszöveg írja), vagyis azért a munkáért, amelyet hazájáért, a Cook-szigetekért* végzett. Ezenkívül sportemberként értett a hajókhoz, és nagy tisztelettel hallgatta a Polinézia történelméről szóló meséket, mondákat, hősénekeket. Ez a tudás kellett ahhoz, hogy megírja regényét a Csendes-óceán történelméről. A regényt már születésekor leendő klasszikusként üdvözölték.

Meg is volt rá minden ok. Davis úgy értelmezi a történelem fogalmát, ahogyan azt ebben a kultúrában kell (azaz nem úgy, ahogyan nekünk tanították történelemórán): nem az írás feltalálásához köti a történelem kezdetét,** hanem elfogadja történelmi forrásként a nemzedékek óta szóban hagyományozott tudásanyagot. És következetesen úgy is kezeli, mint a történelmi forrást szokás: gyűjt, összevet, a réseket próbálja racionális ésszel kitölteni, és mindenekelőtt kritizál. Már nem úgy értem, hogy bírálná ezeket az eseményeket, pedig kéne, hanem úgy, hogy forráskritikát alkalmaz. Van, amit elfogad, van, amiben kételkedik. Az egyértelműen természetfölötti eredetű eseményeket például csak elvétve, sajnos, ő aztán nem csinál fantasyt*** a regényéből (kár), leginkább valamelyik szereplő szájába adja az elmesélésüket, mert egy középkori polinéziai megengedheti magának, hogy higgyen varázshatalmakban, egy XX. századi realista író meg, ha komolyan veszi magát, nem.****

Az eredmény: klasszikus történelmi regény, melyben sorra felvonulnak a középkori Polinézia uralkodóinak generációi, szemtanúi lehetünk a csendes-óceáni szigetvilág benépesülésének, államokat szerveznek, népvándorlásokat vezetnek le, életmódot váltanak, kereskednek, bosszút állnak, házasságot kötnek és törnek, mindenekelőtt pedig rengeteget vendégeskednek, hiszen háromszáz év alatt mindenre van idő. Az egészet pedig összefogja a főszereplő, azaz a hajó, amely szinte minden tulajdonosváltással nevet is vált.***** Nagy ötlet volt az írótól, hogy éppen ezt a legendás járművet helyezze a középpontba, hiszen a hajó építésétől addig, hogy már nem lehet vele vízre szállni, éppen letelik az a korszak, amely nagyot fordított a térség történelmén. És azoknak a családjában száll apáról fiúra, akik a történelemfordításban a legtevékenyebben részt vettek.

Különösen a regény első kétharmadának történetvezetése követi ezt a vonalat következetesen. A hajóépítés kezdeményezői lázadó kalandorok, utánuk egy kereskedő következik, aki vagyont halmoz fel a hajó segítségével, majd jön egy államszervező katona, aztán egy reformer, a hajó pedig mindegyikük karrierjében fontos szerepet kap. Az utolsó harmadban már akkora térben játszódnak az események, és annyira bonyolultak a családi viszonyok (ráadásul több történetszál is belép, elhangzik néhány "mese a mesében"), hogy a következetesség meg a hajó központi szerepe szinte el is tűnik, de csak azért, hogy a végére még egyszer utoljára régi fényében tündököljön. Tizenkét generációt szolgál ki.

Akkor mondom is a regény egyik hibáját, ami miatt levontam egy pontot: ennyi mindenhez szerintem kevés a háromszáz oldal. Nagyon különböző jellemeknek kellene lenniük a fenti szereplőknek, de egyszerűen nem hiszem el nekik, hogy azok, mert kétdimenziós figurák maradnak. Nem regénybe, hanem hősénekbe valók, ez meg nem hősének. Egy realista (vagy mágikus realista, beleférne az is) történelmi regényben nem ötven oldal jutna egy-egy ekkora formátumú egyéniségre, hanem egy egész kötet. Azt nem tudom, ki olvasná el (bár angolul íródott a regény, azért annak elég nagy a piaca), de hogy aki elolvasná, az jobban értené és szeretné, az biztos. Így lenne elég tér a mellékszereplőknek is, akik gyakran szintén nagyon fontosak volnának, és abszolút megérdemelnék a rendes kidolgozást, de elvétve kapják meg az őket megillető figyelmet. Persze nem róluk szólnak a hősénekek, tehát a forrás még kevesebb, mint az uralkodók esetében, na de pont ettől érdekes feladat megpróbálni kitalálni, hogy miért tették éppen azt, amit, mi állt a háttérben. Mert így elég erősen ütközik ám időnként a realista regény megírásához szükséges gondolkodásmód meg a középkori polinéziaiak világnézete. Mai ésszel felfoghatatlan dolgokat nem lehet úgy beleerőltetni egy ilyen regénybe, hogy hiteles legyen. Ha tényleg megpróbálták volna összeegyeztetni a kettőt, ahhoz regénysorozat kellett volna. Akkor nem volna ilyen harmonikus a kép, nem volna mindenki egységesen okos, ügyes, erős és szép, cserébe sokkal izgalmasabb lenne a történet.

Mert azt meg kell mondanom, hogy ennyire érdekes információkkal telezsúfolt szövegen ennyit én még nem unatkoztam. Azért végeztem vele ilyen hamar, mert túl akartam esni rajta, pedig közben folyamatosan jegyzeteltem. Nagyon ritkán éreztem azt, hogy na, most tudni akarom (mert nem tudom előre kitalálni), mi fog történni a következő oldalon. Davisnek fantasztikus mennyiségű és minőségű anyag állt rendelkezésére, és nem tudott felnőni hozzá. A stílusa száraz, nem esik jól olvasni. De hát ez egy pontnál többet nem ér. Róla is azt mondom, amit Dongaláról: ahhoz képest, hogy a természettudományos elfoglaltsága mellett, hobbiból és a kultúrája iránti elkötelezettségből írta meg, tökéletes.

Nagyságrendekkel jobban érdekelt a közbevetett temérdek kultúrtörténeti információ. Régészeti leletek alapján és a mai néprajzi jellegzetességekből visszakövetkeztetve írta meg Davis, hogy mit és hogyan termeltek, milyen épületekben laktak és miért, miből fontak kötelet, kosarat, miből készültek a fegyverek (fém és kerék nélkül!), mely égitestek alapján hogyan navigáltak, sőt azt is, hogyan szültek a nők a középkori Polinéziában. Egy adat sem ütközött az általam olvasott más történelmi és néprajzi munkák adataival, úgyhogy a regénynek ezt a részét feltétlenül hitelesnek tekintem, már amennyire elképzelhető hitelesség ebben az esetben. Engem az képesztett el a legjobban, amit a hajózásról megtudtam. Ezek úgy tudtak hajót építeni, hogy azt a hajót tényleg maximum egy cunami tehette tönkre, de még abból is csak a nagyobb fajta. Rendkívül ügyesen és gyorsan lehetett ezekkel a hajókkal közlekedni, és tényleg igaz, hogy akik ezeken a szigeteken laktak évezredekig, azok számára a tenger nem akadályt jelentett, hanem országutat, bármely irányba. Hogy aki, mondjuk, Tongáról Szamoára költözött (átlag ezer kilométeres távolság a szigetecskék között), az minden további nélkül tudott rendszeres kapcsolatot tartani a családjával. Oké, nem Skype-olt kétnaponta, de néhány évente feltétlenül meglátogatták egymást, és ezt el is várták. Ha Szamoáról Rarotongára költözött (1500 km), akkor kicsit ritkábban, de semmiképp nem jelentette azt egy ilyen költözés (hacsak nem akart egész életére földműves maradni az illető, és soha hajóra nem szállni), hogy többet nem látja a családtagjait. Heyerdahl semennyire nem túlzott az ilyen járművek teljesítőképességével kapcsolatban. Az más kérdés, hogy egyéb következtetéseivel Davis nem értene egyet, a szereplők például határozottan nem szeretnének Dél-Amerikával érintkezésbe lépni, bár tudnak a létezéséről.

Szóval Davis nem egyéb, mint a Cook-szigetek irodalmának nagy-nagy kezdeményezője. Nem tudok róla, hogy korábban létezett volna ennek a térségnek más hasonló kaliberű írója. (A himnuszukat is Davis írta a feleségével, csak azt nem tudom, melyikük a szöveget, melyikük a zenét.) Ha így van, éppen ideje volt, hogy hozzáfogjanak ezt a fantasztikus írói anyagot feldolgozni. Innen tessék folytatni, tökéletesíteni a módszert, bemutatni a térség egységét és sokféleségét a nagyvilágnak. Mondjuk (igen, nekem mindenről ez jut eszembe), egy Marshall-szigeteki vagy mikronéziai történelmi regénnyel. Amelyikben benne van Nan Madol. Nem muszáj az idén, lehet jövőre is.

Nagyon-nagyon köszönöm a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárnak, hogy lehetővé tették nekem a regény olvasását, amely sajnos egyetlen magyarországi könyvtárban sincs meg, és a neten is csak antikvár példányokat lehet kifogni, jó drágán, pedig elvileg kétszer is megjelent.

* Nem önálló állam, Új-Zéland társult állama, bár földrajzilag elég messze esik onnan, még messzebb, mint a másik irányban Ausztrália.
** Akár ahhoz is köthetné, hiszen ebben az időben Polinéziának is megvolt a maga írása, csakhogy finoman szólva szűk körűen alkalmazták: kizárólag a legmagasabb rangúak ismerhették, még azok se mind, és nem történelmi eseményeket jegyeztek le vele, arra való volt a szóbeli történethagyományozás, hanem közember fülébe nem való üzeneteket kommunikáltak.
*** A kilencvenes években még nem volt divat keverni a fantasy meg a történelmi regény műfaját, nem úgy, mint napjainkban.
**** De. Csak ezt nem mondták meg neki. :)
***** Követhetetlen volna a sok polinéziai név között, amikor az emberszereplők nevét is csak közbeiktatott családfák segítségével lehet úgy-ahogy megjegyezni, hogy mikor hogy hívják a hajót, és egyáltalán melyik a hajó neve. Ezért a könyv készültekor azt találták ki, hogy a hajóneveket tipográfiailag is elkülönítik, mindig félkövérrel szedik. Mikor egész flotta van színen, akkor így is bajos követni, melyik a főnök, de szerencsére ő a legnagyobb, meg őrajta utazik a mindenkori uralkodó, így biztosan sikerül azonosítani. 

Ezt 2019. július 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8