Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Keserű komédia (Molière: Tartuffe)

2020. március 11. - Timár_Krisztina

tartuffe.jpgÚjraolvasás vége.
Nna, csak fölment kilenc pontra. Többet nem adok. Juszt sem.

Diákként nem értettem, hogy mitől komédia. Pedig még meg is néztem színházi felvételen, színészóriásokkal, az néha tényleg vicces volt, de valahogy nem tudtam nevetni rajta. Most se tudok. Csakhogy most már nem is hiszem azt, hogy ennek viccesnek kéne lenni, és attól lenne jó. Vagy hogy attól lenne komédia. A komédia sajnos nem mindig mulatságos, bőven elég, ha nevetséges helyzetet teremt. A végkifejlet pedig túl keserű volt nekem diákként ahhoz, hogy legalább attól feloldódjak. Most még keserűbb.

Persze gusztus dóga, hogy kinek tetszik az olyan komédia, amelyik kinevet. Amelyik fölülről szemléli a világot, és kigúnyolja annak visszásságait: jelen esetben az álszentséget és a hiszékenységet. Amelyik rombol. Nekem nem tetszik. Nekem a felvilágosodás kori klasszikus komikus művek „amblokk” nem tetszenek. Még akkor sem, ha olyasmit rombolnak, ami megérdemli. Túlságosan sok rokonszenves embert temet(ne) maga alá az a rom. Ja, és a Tartuffe ráadásul még azért sem tetszik, mert nagyon, de nagyon rosszul esik, ahogy elbeszélnek egymás mellett a szereplők. Mintha fal volna közöttük, mintha nem is beszélnének egy nyelvet. A vége felé már majd megbolondulok, annyira kétségbeejtő a megértés hiánya. Azért kerül olyan sok agresszióra utaló megjegyzés a szövegbe – ezek között az emberek között másféle kommunikáció már nehezen képzelhető el, mint a verés.

Most azért kap mégis négy és fél csillagot, mert ott vannak azok a rokonszenves emberek. Akik elképesztően hűségesek Orgonhoz. De MIT ESZNEK rajta?! Mit tud ez a lehetetlen alak, hogy azok sietnek elsőként a segítségére, akiket a legkegyetlenebbül sért meg?! Mert az nem igaz, hogy ha nincs a közelében Tartuffe, akkor normális. Akkor se az. Zsarnok, aki magától értetődőnek tekinti, hogy minden családtagjának azt kell csinálnia, amit ő mond, és azt gondolnia, amit ő gondol. Tartuffe kihozza belőle a legrosszabbat, de az a legrosszabb ott van Tartuffe nélkül is. Nem is olyan mélyen.

Meg azért, mert – amit korábbi olvasásokkor soha nem vettem észre – ott van sok-sok apró elem, amelyek a mai napig nem vesztették aktualitásukat, pontosan olyan előjellel, amilyet ma kapnának. Ezen most nagyon komolyan meglepődtem. A darab olyan viselkedésmódokat, megjegyzéseket ábrázol komikusként, tehát elítélendőként, ami ma is az. És még azt gondoljuk, hogy mi találtuk fel a spanyolviaszt.* Ennek ellenében azt ábrázolja helyes, követendő példaként, amit még mindig annak tartunk. És akkor még meg sem említettem, hogy ebben a darabban szerepel a világirodalom legklasszabb mostohaanyja. Na jó, a három legklasszabból az egyik.** Pedig hendikeppel indul, mert sokkal fiatalabb a férjénél, kb. annyi idős, mint a férje felnőtt gyerekei, és mégis jó anyjuk tud lenni. És ehhez még csak az sem kell, hogy lemondjon arról, hogy saját élete legyen. Van neki az is.

És na jó, azért is jár a darabnak még egy pont, mert azon a részen tényleg jót lehet röhögni, hogy Tartuffe szerint bűnös vágyakat gerjeszt, ha látja Dorine dekoltázsát, Dorine szerint meg Tartuffe ruha nélkül se gerjesztene semmilyen bűnös vágyat. 

Viszont a vége keserű.***

* SPOILERes példák: Pernelle azért kárhoztatja a menyét, mert csinosítja magát annak ellenére, hogy már megvan a párja. Pernelle a darabban kinevetendő. A nők egyáltalán nemcsak akkor lehetnek csinosak, ha tetszeniük kell valakinek, értem? Vagy: Orgon Tartuffe-höz akarja adni a lányát, bár tudja, hogy az mást szeret. Orgon jól pofára esik ezzel a házassági tervvel, Dorine pedig elmagyarázza, hogy a szülői kényszerből kötött érdekházasság legalizált prostitúció. Nem így, hanem jambusokban. Vagy: Tartuffe udvarolni kezd Elmirának, mire Elmira legyint és nevet (őneki ad igazat a darab), Damis jól fölhúzza magát és botrányt csinál (lesz is baj belőle). Vagy: Azt, hogy a nők részéről a visszautasítás akár igent is jelenthet, Elmira mondja ki – és ebben a percben az egész nézőtér és az elrejtőzve figyelő férje is tudja, hogy Elmira hazudik. Akkorát, mint a Himalája. Vagyis oda helyezi el ezt a marhaságot, ahova való. És még sorolhatnám éjfélig.
** Azért erről se feledkezzünk meg. Amelyikben ilyen dumája van a mostohaanyának: „– Nézz csak meg most engem, Armi – húzta magához anya. – Én bizony egy csöppet sem vagyok hamis, inkább nagyon is igazi, és amennyire tőlem telik, igazi anyád is leszek. És ha ezután valaki megpróbálja telebeszélni a fejedet azzal, hogy nem vagyok az igazi anyád, hát csak mondd azt néki, hogy több, mint hetvenkilós vagyok, és aki ilyen súlyos, az nem lehet nem igazi!”
*** SPOILER Annál keserűbb, minél jobban hízeleg a királynak. Hát Istenem, előadás utáni nap is kellett enni meg lakni a társulatnak valamiből. De pusztán az, hogy erre a helyzetre más megoldás nincs, megszüntet minden mulatságot. Ez is valami.

Ezt 2018. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Ikon, Bp., 1993. 96 oldal, Vas István fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr3515515598

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása