Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Nem vicces, viszont szenvedélyes (François Villon: A nagy testamentum)

2020. február 15. - Timár_Krisztina

villon.jpgAz úgy volt, hogy beestem az antikváriumba. Tessék nekem Villont adni. Bármit, csak teljes kötet legyen. Csak egy ilyen kötet van, Vas István fordítása, az ötvenes évekből való kiadás. Meg se nézem: jó lesz. Viszem haza: hm, gyanúsan vastag ez, de hát akkoriban belerakták az anyagot mindenbe, biztos vastag a papír. Otthon kinyitom: miafene, kétnyelvű! 
Így esett meg, hogy eredetiben olvashattam Villont. Miután tavaly Rabelais regényébe beletört a bicskám.* Oké, azt nem állítom, hogy mindent értettem is belőle, még úgy se, hogy ott volt mellette a magyar szöveg. De megvan az az illúzióm, hogy olvastam Villont eredetiben.

Jól is volt ez így. Legalább láttam, mit fordított Vas István ugyanúgy, és hol tért el az eredetitől. Elég ritkán. Tényleg nagyon pontosan követte (hihetetlenül pontosan), és tényleg azt csinálta, amit az előszóban ígért: nem a könnyedségét, hanem a keserű szenvedélyességét igyekezett visszaadni. Sikerült. Ez a Villon nem vicces. Rengeteg komikus elemet használ, de nagyon ritkán van kedve rajta nevetni az embernek.

Ezért is vonok le egy pontot. Megértem, hogy Vas Istvánon kívül mások is fordították Villont, éppen eléggé viccesen, ő pedig valami mást akart. Számomra azonban ezt az életművet a könnyedség éppen annyira jellemzi, mint a keserűség. Most pláne, hogy valamit az eredetiből is érzékeltem.
Többet nem vonok le, mert a többiről nem Vas István tehet. Arról például, hogy azért nehéz Villonon nevetni, mert azoknak a célzásokat, amelyeket a szöveg tartalmaz, ma már csak a töredékét értjük. Egy okos ember egyszer azt tanította nekem, hogy a régi korok tragédiáit át lehet élni újra meg újra, de a komédiát nem, vagy csak nehezen, mert nagyon számít a befogadó előzetes ismereteire. A viccen is akkor nevetünk, ha tudjuk, kire/mire utal a körülöttünk levő világban. Ha már magyarázni kell, akkor meghal a vicc.
Azért sem vonok le, hogy az előszó és a jegyzetek kizárólag az életrajzi olvasatra koncentrálnak. A negyvenes-ötvenes években, amikor a fordítások készültek, ezt igényelte a közönség, ebben hitt sok irodalmár, ez volt a normális. Egy része ma is érdekes (Villon élete önmagában is izgalmas olvasmány, és tényleg rengetegszer hivatkozik a verseiben a körülötte élő emberekre), bár egy idő után torkig lettem vele. Nem attól lesz jó egy vers, hogy megmagyarázzuk, hogy Párizs melyik utcájának melyik sarkán lakott a címzettje. No de ez nem hibája a kötetnek.

Szóval könnyed és keserű. És testamentum. Sok-sok oldalon keresztül következetesen hagyományozza minden barátjára és ellenségére a semmit. :) A földnek és a férgeknek a testet, a mennynek a lelket, a barátoknak/ellenségeknek ócskavasat, főkötőt (férfinak), ingyenhelyeket, nem létező rangot, sőt pénzt is, persze csak ha el tudnak jönni érte. (A szövegkörnyezetből nyilvánvaló, hogy nem fog összejönni.) A legjobban azok járnak, akik egy-egy verset kapnak ajándékba – vagy éppen nem járnak jól, ha gúnyversről van szó.

Közben pedig sorra felbukkannak a késő középkor jellegzetes figurái: papok, börtönőrök, utcalányok. Közben a beszélő egyre közeledik a halál felé, de soha nem ér oda (hiszen akkor el kellene hallgatnia). Amikor a legvidámabb, akkor is ott a tudatában az elmúlás – de amikor a sírfeliratát írja, akkor van tőle a legmesszebb. Amikor a záróballadában odaér, akkor se ér oda, mert a szerelemre és a borra koncentrál, ezért hagyja meg, hogy pirosban gyászolják.

Tudatos, pontosan szerkesztett alkotás ez, amelyben minden szótag a helyén van, sehol nem sántít se a ritmus, se a rím. Amiről pedig szól: föld, föld, föld, még ha a túlvilági sík bejátszik a képbe, akkor is mindjárt ott a következő mondatban a föld. Minden a földhöz kötődik, sőt a sárhoz. És ez nem feltétlenül árt ám annak a mindennek. Villonnál a szent szent marad, akkor is, ha szennycsatornában imádkoznak hozzá. Maximum ott ritkán fordul elő. Igaz, hogy a katedrális tornyában még ritkábban. 

Ezek után melyik vers tetszik a legjobban?

Az utolsó előtti, az irgalomról szóló.

* Csatát veszthettem, de háborút nem!!! Még találkozunk, Gargantua!!!**

** FRISSÍTÉS: Találkoztunk.

Ezt 2018. június 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Magvető, Bp., 1959. 288 oldal, Vas István fordításában, Szántó Piroska illusztrációival

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr2715475588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása