Van olyan, hogy az ember nagyon szereti a paprikás csirkét (tejföllel).
Meg a gesztenyepürét (tejszínhabbal).

És van olyan (egy ideális világban), hogy az ember mindennap paprikás csirkét kap (tejföllel) és gesztenyepürét (tejszínhabbal), de reggel, délben, meg este is.
Tessék kitalálni, mi fog történni (maximum) pár héten belül. Na, az történt ennek a regénynek az olvasása közben. Azért tartott ilyen sokáig.

Túl sok ez a jóból, minden értelemben. Mégse tudok rá tíz pontnál kevesebbet adni, pedig vacilláltam erősen, hogy ne legyen-e kilenc. Mert ez egy mocsok monstrum, amely minden értelemben próbára teszi az olvasó türelmét, és finoman szólva is marha nehéz olvasni. Kevésbé finoman szólva „tömény, mint az állat”. (Ne gyertek itt nekem azzal, hogy „milyen állat?” Milyen, milyen… Hát sarki róka. Esetleg Atalanta-pillangó.)

Fura könyv, nem sok ilyet olvastam még. Abszolút oda kellett tenni az 1001-es listára, ottan van neki a helye, de hogy azon túl mi a megfásodott karalábé fonnyadt levele ez az izé…

Korrajz, igen. Bűnügyi történet, aha. Legalábbis van benne gyilkosság, meg ki is nyomozzák.* (Az összes spoilert lábjegyzetbe raktam, úgy nézzétek meg őket.) Van benne szerelem is, főbb és kevésbé fő szerelmespárok, romantikus és kevésbé romantikus végkifejletekkel.** És – ilyet még a büdös életben nem láttam – ez a regény ugyan hivatalosan nem számít gótikusnak,*** ehhez képest kb. háromszor annyi gótikus elem van benne, mint Horace Walpole-ban meg Ann Radcliffe-ben összesen. Ez volt rám a legnagyobb hatással, meg a szöveg humora, meg a jellemek. A történetet felőlem le is húzhatták volna a vécén. (Na, azért néha előfordult, hogy egy hangyányit untam magam.)

A humorral kezdem, mert arról a legkönnyebb írni. Csak felfogni igen-igen fárasztó. Legalábbis angolul. Halvány fogalmam sincs, hogy lehet ezt a könyvet magyarra fordítani, mert a humornak legalább a fele szójátékokon alapul. Ne tessék itt Rejtő-féle bravúrokra gondolni, hogy ötpercenként csattan a kalapács és szikrázik a vas, az olvasó meg fetreng és csorog a könnye. Nem. Ez annál hol fanyarabb, hol édesebb. Hol epésen szatirikus, hol angyalian derűs. (Kitalálható, hogy az utóbbi ritkább.) Viszont folyamatosan és koncentráltan kell figyelni, hogy értse az ember az összes poént. Mert ha nem figyel, még az se biztos, hogy leesik neki, hogy ez itt most poén akart lenni. Összesen talán ha háromszor nevettem fel hangosan. Viszont annál jóval többször konstatáltam magamban bólogatva, hogy „ez jó! ez tényleg betalált!”

A jellemek makulátlanok. Dickens mindent beleadott, ami tőle telt, az pedig nem kevés. Jó sok komikus alak, a megfelelő mennyiségű fix tulajdonsággal, mozdulattal, ill. szófordulattal, hogy két felbukkanás után álnéven is pillanatok alatt azonosítani lehet őket, a nevek pedig folyamatosan kicsapták nálam a biztosítékot. Jó értelemben. Egyrészt a beszélő nevek (mert olyan is van benne, na nem direkt módon, csak nagyon óvatos-finoman, hogy az olvasónak csak a regény felénél essen le az a bizonyos, de akkor olyat koppanjon, mintha templomtoronyból dobnák), másrészt a spontán megváltoztatott nevek. Telitalálat egytől egyig, és megint csak nem irigylem a fordítót. Dickens még a legnehezebb feladatot is elvégezte, ami Kuszma molytárs szerint XIX. századi férfi írónak juthat: érdekes és nem gonosz női szereplőket teremtett. Igaz, nem mindegyiken látszik kezdettől fogva, hogy olyan nagyon érdekes lesz… némelyikre várni kell… de megéri. Nagyon. A férfi szereplők pedig egytől egyig a helyükön vannak, vagy odakerülnek.

…és két órája ülök e fölött az értékelés fölött (na jó, közben mást is csináltam), és két órája nem tudom, hogy kezdjek hozzá, hogy a könyv gótikusságáról is írjak.
Arról is a regénynyelv tehet. És ez az egészben a legjobb, ez tudta a legtartósabban lekötni a figyelmemet. Ha csak az eseményeket és szereplőket nézi az ember, nincs a könyvben semmi gótikus, viszont közben az összes metafora, hasonlat, leírás, még a poénok túlnyomó része is folyamatosan nyomja orrba-szájba a temetői-haláltáncos-groteszk hangulatot. Természetesen állandó a köd, többnyire éjszaka van (de mit mászkálnak ennyien a londoni utcákon hajnalig?!), máskor füstös-kormos az idő, vagy éppen mindent belep a por, a piszok; nyarat ritkán látni, télen keserves a hideg. Venus úr rémséges boltja úgy telitalálat, ahogy van, az ember fél a háta mögé nézni, ha róla olvas. A Temze pedig folyik. Viszi magával a szemetet, a bűn jeleit, a holttesteket.
Ez az egész valami hihetetlenül erős atmoszférát teremt, amely alól csak az tudja kivonni magát, aki nem olvassa. És ami a bizonyos regénynyelvet illeti, tökéletesen illik ide. Mert ez a történet a látszatok lelepleződéséről szól – itt legfeljebb csak egy-két mellékszereplő az, aminek látszik, a többiek hosszabb-rövidebb időre maszkot vesznek fel, akár többet is, és újabb meg újabb szerepeket játszanak, amíg már ők maguk se feltétlenül tudják követni, mit is akarnak valójában. Ugyanezt csinálja a regénynyelv. Folyamatosan másnak mutatja a szereplőket, mint amik. Vagy éppen ettől lesz nyilvánvaló, hogy micsodák valójában?!… A magam részéről jóval ijesztőbbnek érzem így a regényvilágot egy egzotikus horrornál. Amikor az ócskás kitömött krokodilja a gyertyafényben életre kelni látszik, a sarki ponyvaárus eladja a saját csontvázát, aztán átváltozik a ház gonosz szellemévé, a szomszéd iskolamester meg poklot cipel magával mindenhova, hát… Nekem ne mondja senki, hogy a vámpíroktól féljek… 

Az utolsó ötven oldal a megoldással talán már nem is kellett volna. A nagyja addigra amúgy is kitalálható. Megnyugtató is, nyugtalanító is – nincs külső segítség, aki a jókat gatyába rázná, a gonoszokat meg megregulázná, elvégzi mindkettő ezt a feladatot saját maga. Ritkán lehet olyan regényt olvasni, amelyben tényleg önmagában hordozza minden szereplő az igazságszolgáltatást: saját cselekedeteinek jutalmát vagy büntetését. Legalább nyolcszáz oldalon keresztül. Legfeljebb, ha nagyon, de nagyon muszáj, akkor jön Jenny Wren kisasszony, aki babaruha-varrónő, Hamupipőke és bosszúálló szellem, szóval jön a kisasszony a mankójával, azt' jól rászakítja a mocsokra a világ tetejét, hogy nézni is öröm.

…hogy melyik szereplőt szerettem a legjobban? 
Hát Jenny Wren kisasszonyt, ki mást? :)

Megjegyzés:
A regényről olvasás előtt gyakorlatilag semmit nem tudtam. Nem ismertem korábban, csak a címét – a Lost c. sorozatból. Aztán meg már szándékosan meg se néztem, mi ez, még a fülszövegét se, úgyhogy kezdetben ezért is boldogultam vele nehezen. 
DE! Útközben csak meg-megnézegettem, mit mond róla a net, mikor már kezdtem kíváncsi lenni az értelmezéseire. NEM JAVALLOTT!!! A net elsősorban rengeteg SPOILERT tartalmaz!!! Még a regény kétharmadánál is okozhat meglepetéseket. Mindenekelőtt: aki jót akar magának, inkább jegyzeteli a szereplőket, hogy később emlékezzen, ki kicsoda, de nem ellenőrzi a Wikipédián, mert az kettő mondatban összefoglalja még a végkifejletet is! (Szerencsére odáig nem jutottam.)
Ja, és valahol a háromnegyedénél eszembe jutott, hogy van ennek filmadaptációja is, lássunk pár képet – hát nem tudom. :/ Aranyos kosztümös-romantikus limonádét sugall az összes. Lehet, megnézem, de hogy ezt borzasztó nehéz lehetett igazán jól megfilmesíteni, az hétszáz százalék.

Inkább olvassátok. Sokáig.

Utóirat: Végül megnéztem a filmet. Minden volt, csak limonádé nem. Itt írtam róla. 

* SPOILER Csak éppen mire kiderül, ki a gyilkos, már a kutyát nem érdekli. Engem legalábbis csak egészen enyhe mértékben érdekelt. Addigra. 
** SPOILER Olyan is ritkán van, hogy én egy szerelmespár ellen drukkoljak. Komolyan meglepő, de számomra teljesen kielégítő lett a végkifejlet. 
*** Ha a gótikus irodalom elengedhetetlen ismérve a természetfeletti jelenléte, akkor az éppen csak vendégszerepel itten. A tizedrangú mellékszereplőként jelentkező derék vidéki angol tiszteletes áll a legközelebb hozzá, mert ő imádkozik is.

A képek forrása: Fulltable.Dyndys.org és Lostpedia.Fandom.

Ezt 2016. szeptember 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10