Előfordult néha ifjabb éveimben, hogy komplett történeteket álmodtam meg: cselekménnyel, szereplőkkel, veszéllyel, megmeneküléssel, és szürreális városokkal, ahol minden emeletet más színűre festettek, és mintha papírból lettek volna a házak. Egyszer árvizet is álmodtam. Máskor gyalogösvényt, egyik városból a másikba. Imádtam ilyeneket álmodni. Sajnos már nem szokott előfordulni, ezen álmok egyedüli feltétele ugyanis az, hogy hónapokon keresztül rendesen kialudjam magam. Hjaj. 

Egyvalami volt, ami mindig egyezett ezekben az álmokban: sohasem értek véget. Furcsa, de igaz kifejezéssel: soha nem tudtam meg, „mi lett a vége.” Mindig, de mindig hamarabb ébredtem fel. És ha – nagyon ritkán – sikerült visszaaludni úgy, hogy továbbálmodjam ugyanazt, akkor is mindig újabb és újabb fordulatok következtek, és sose lett a történetnek vége.

Rá is jöttem egy idő után, hogy én tulajdonképpen nem is akarom, hogy ezek a történetek véget érjenek. Nyújtani akarom őket, nem elvágni.

Más is álmodott hasonló városokról, úgy látom. A kép Jurij Grigorovics munkája, ha volna fölösleges tizenötezer dollárom, rögtön megrendelném, ez itt a reklám helye.  

Mivel kezdettől fogva tudtam, hogy a Murr kandúrt Hoffmann nem tudta befejezni, mert meghalt, ezt a regényt is úgy olvastam, hogy tudtam: nem fogom megtudni a végét. Ettől még nem jutottak volna eszembe a hajdani álmaim. De attól a bűvészjátéktól, amit a regény az olvasóval űz, már éppenséggel nem fordulhatott elő, hogy ne jussanak eszembe ezek az álmok. És hogy ne szeressem a könyv minden sorát. És hogy ne akarjak benne vissza-visszalapozni, újraolvasni, elölről kezdeni. És hogy ne essek némi melankóliába attól, hogy éppen ott szakad meg, ahol megszakad.

Iszonyú sok mindent szeretnék róla elmondani, de ez igazából csak újraolvasás után sikerülhet. Ó, persze, ez „a korabeli társadalom ragyogó szatírája, a művészi és a polgári életforma kibékíthetetlen ellentétének ironikus, szellemes rajza” – hát engem ez kötött le a legkevésbé. Szórakoztató ez a görbe tükör, én is jókat nevettem rajta, de ha valaki csak ezt keresi a regényben, türelmetlenül fogja olvasni, és csalódik majd benne. Aki úgy olvas könyvet, hogy „Úristen, mi fog történni, Úristen, miért nem mondja már, mi történt”, annak is csalódás lesz.

– […] Pedig hát a legízetlenebb tréfa, ha az ilyen átkozott, szívet szorító bűvészmutatványokról kiderül, hogy természetes módon jöttek létre.
– Természetes!… természetes – mondta Ábrahám mester –, mint meglehetősen értelmes embernek, be kellene látnia, hogy a világon semmi sem természetes, semmi!… Vagy azt hiszi, drága karmesterem, hogy azért, mert a rendelkezésünkre álló eszközökkel elő tudunk idézni egy bizonyos hatást, már a hatás – titokzatos organizmusból áradó – okát is tisztán látjuk?

A kép Ernst Liebermann klasszikus illusztrációja, itt találtam.

Ez a könyv tükörjáték. Önmaga szakadatlan paródiája. A tehetséges, gunyoros, bolondos és keserű Kreisler karmester élete és gondolkodásmódja tükrözi a bölcs, tapasztalt, végtelenül hiú Murr kandúr történetét, és viszont; eleinte kölcsönösen kicsúfolják egymást, aztán egy idő után kölcsönösen lehetővé teszik, hogy a másikat is komolyan vegyék. Mindkettőben van valami szomorú, sőt tragikus, és mindkettőben van sok-sok humor, fájdalom és legfőképpen kísértetiesség.

Komor felhők raja közelgett, terebélyes árnyék fekete fátylát borította a hegyre, az erdőre. Tompa robaj dördült meg keleten, erősebben zúgott az éjszakai szél, patakok csobogtak, távoli orgonaszóként közbezendült a szélhárfa egy-egy hangja, riadtan kapott szárnyra, és rikácsolva kószált a cserjésben az éj.
Kreisler fölocsúdott álmodozásából, s megpillantotta sötét alakját a vízben. Úgy rémlett, mintha Ettlinger, a tébolyult festő nézne föl rá a mélyből.
– Hohó – rikkantott fel Kreisler –, hohó, hát itt vagy, kedves hasonmásom, derék cimborám? Na hallod, jámbor fiú, elég tűrhető a külsőd ahhoz képest, hogy festő vagy, s kissé elvetetted a sulykot, és büszke gőgödben hercegi vért akartál… firnisznek! […] Ne majmold minden mozdulatomat, festő, ha komolyan beszélek veled! Már megint? Ha nem félnék a náthától, leugranék hozzád, és alaposan eldöngetnélek! Vigyen el az ördög, te gaz komédiás!
Kreisler gyorsan elugrott a korláttól.
Most már egészen besötétedett, villámok cikáztak át a fekete felhőkön, mennydörgés csattant, s nagy csöppekben rákezdte az eső. A halászkunyhóból éles, vakító fény áradt, arrafelé sietett Kreisler.
Az ajtó közelében, teljes fényben, Kreisler meglátta hasonmását, saját ÉN-jét, amint mellette lépdel. Mélységes rémület fogta el, berohant a kunyhóba, kifulladva, halálos sápadtan roskadt le a karosszékbe.

Itt túlteng a kísértetiesség. Meg a groteszk. Életre kelő tükörképek, hasonmások, bábuk, élőhalottak, automaták, bűvészmutatványok, egy olyan világ, ahol minden racionálisan megmagyarázható, és ettől csak még ijesztőbbé válik, de közben bájos is. (Nem igazán szeretem a romantikus groteszket, de amit Hoffmann csinál, az mindig bűbájos, szóval neki bármit szabad, megengedem. 

(A szobor természetesen őt magát ábrázolja, Murr nevű kandúrjával. Mióta tudom, hogy Bambergben áll, azóta el akarok menni Bambergbe. Egyébként innen való a kép.)

Előkelő, szép ifjak gonosz sárkánykígyóvá válnak, paprikajancsi módjára ugrándozó karmesterek hős védelmezővé. A félkegyelmű herceg ártatlan gyermeki játékai során kismadarakat végez ki játékágyúval, a hercegi szülők ország nélkül játszanak uralkodósdit. Júlia birtokában van a szavak és a zene erejének, tudja, hogy a fenség, a szentség és az irtózat egy úton járnak, és ő nem fél erre az útra lépni. (Időnként sikerül neki aktívvá válni és jónak maradni. Szeretem az ilyet.) Talán a vidám, zseniális, ijesztő és jóindulatú Ábrahám mester irányítja az egészet, talán nem ő, talán nincs is az irányítás senkinél.

A mester fiatalos gyorsasággal és elevenséggel ugrándozott ide-oda a szobában, felhúzta a gépezeteket, elrendezte a mágikus tükröket. S egyszerre megelevenedett minden sarok, automaták lépkedtek és a fejüket forgatták, egy műkakas a szárnyával csapkodott és kukorékolt, papagájok rikácsoltak közbe, s Júlia és a mester nemcsak a szobában volt, de odakint is egy-egy példányban. Júlia, noha eléggé megszokta már az efféle tréfákat, megborzongott a mester e furcsa hangulatától.
– Mester – mondta rémülten –, mester, mi van magával?

És közben állandóan ott van Murr kandúr, a nagybetűs Művész, romantikus kiválasztottságával, gőgös zsenitudatával. Eszembe jutott olvasás közben egy idén nyáron megismert fajtársa, akit sehogy nem tudtunk lecsalogatni a beton kerítésoszlop napos, meleg tetejéről, ahol békésen összegömbölyödve aludt. Kérlelésünkre kinyitotta a szemét, közömbösen lenézett ránk, aztán aludt tovább. Egy hozzám hasonló macskaszerető barátnőm meg is jegyezte, hogy „micsoda bunkó, azt hiszi, hogy ő a valaki – és tényleg az.” Hát Murr is ilyen. Aki szereti a macskákat, az Murrt is szeretni fogja. És ugyanakkorákat röhög majd rajta, mint én. 

Meg az ilyen... hogy is mondjam csak... altesti humort tartalmazó szakaszokon. Nem, nem úgy történik a dolog, ahogy Hoffmann s. k. illusztrációja mutatja. (Itt találtam.) Az is úgy tükröz, hogy becsap. 

A világosszürke macska tüstént odarohant hozzá, és hogy a kötözés előtt némileg csillapítsa a vérzést, valami háziszert alkalmazott, amely, mint Mucius állította, mindig rendelkezésére állt, mert mindenhová magával vitte. Ugyanis rögtön valami folyadékot öntött a sebbe, és végig is locsolta vele az ájult kandúrt; a szer erősen és hevesen hathatott, mert csípős, maró szaga volt. Nem Theden-féle gyógyszesz volt ez, s nem is Eau de Cologne.

Plusz pontot adnék a kiadásért, de sajnos nincs hova felpontozni már ezt az értékelést. Óriási szerencsém volt ezzel a kemény borítós, ’67-es kiadással. A kötés zöld színe jólesik a szemnek, a lapok simák, a betűk is tetszenek, és Gross Arnold kísérteties-bájos-groteszk illusztrációi a lehető legtökéletesebben illenek a szöveghez. Amikor rajzolta őket, Hoffmann bólogatva nézett alá az aktuális felhőjéről. (A rajz természetesen a könyvben is benne van, de aki ezt a cikket írta, szebb reprodukciót tud, mint én.) 

Ezt a könyvet kizárólag antikváriumban szabad beszerezni. Főleg, ha ilyen olvasatlan példányt talál az ember, mint amelyiknek a lapjait én választgattam szét így negyvenhét év után. 

Pontszám: 10/10 (inkább 11)

Ezt 2014. november 15-én írtam.