Elképesztő, miket meg lehet találni magyar fordításban. Ennek a könyvnek az írója, Emmanuel Dongala például a Kongói Köztársaságban született és élt majdnem hatvanéves koráig. Szóval most már elmondhatom, hogy onnan való szerzőtől is olvastam. Ráadásul olyan könyvet, amelynek bőven van magyar vonatkozása is. Valószínűleg azért fordították le olyan hamar.

Dunát lehet rekeszteni olyan regényekkel, amelyek európai nézőpontból íródtak az afrikai kontinensről. Olyat, amelyről ennek a fordítottja mondható el, nagyítóval kell keresni. Dongala pedig éppen ilyen regényt írt, méghozzá történelmit. Méghozzá éppen olyan témáról, amelyet neki és nem másnak kellett megírnia. Ilyen mákja jó, ha egyszer akad egy írónak az életben. Tényleg különleges könyv ez. Így még senki nem mesélte el a XVIII-XIX. század fordulójának történetét, a francia forradalomtól Napóleonig.

A két főszereplő – két egymást váltó nézőpont – apa és fia. Az apa fekete, ezért mindenki afrikainak vagy gyarmatokról való felszabadított rabszolgának nézi, pedig Barbadoson született és szabadnak. A nagyapa viszont a mai Kongó területéről került Barbadosra, ahogy mellékesen megjegyzik valahol a regény kétharmadánál. Ezért írtam, hogy ilyen mákja egy írónak egyszer lehet az életben. A fia még nála is elképzelhetetlenebb a korabeli Európában: fekete apa és fehér anya törvényes házasságából született hegedűművész-őstehetség-csodagyerek, aki Haydnhoz jár iskolába Kismartonban. Nincs mit ámulni azon, hogy tódul a koncertjeire a közönség. Meg azon se, hogy nem fenékig tejfel az élete.

Nagyon fura, nagyon ellentmondásos képet kapunk a korszakról. Aki a fehértől eltérő színűnek született, azt félig se veszik emberszámba – ha közben fantasztikus művész, akkor fölemelik ugyan az egekbe, de ettől még egzotikumnak tartják, nem pedig embernek – aki fehérnek született, de az ük-ükszülei között akadt csak egyetlen fekete, annak naponta a fejére olvassák a családfáját – miközben amúgy gyakorlatilag minden sarkon bele lehet ütközni ilyen emberekbe, akik a legváratlanabb társadalmi pozíciókat foglalják el. Még az idősebb Alexandre Dumas apja is kameózik egyet. Csak Puskin ősét hiányoltam. Igaz, Oroszországban nem jár egyik szereplő se. Viszont Angelo Soliman nem hiányzik. Harc folyik a szabadságért és egyenlőségért, adott esetben premier plánban, de persze nem olyan biztos, hogy mindenki mindenkinek szabadságot akar, és vannak, akik egyenlőbbek a többieknél. Olyannyira, hogy azon lepődtem meg a legjobban, hogy egy-két szereplő tényleg, de tényleg komolyan gondolja ezeket a gyönyörűen hangzó jelszavakat. Annyira, hogy például észreveszi, hogy összefüggés van a nők és a feketék szabadsága (illetve annak hiánya) között, és hogy akár többféle helyzeten is lehetne segíteni egyszerre. Adott esetben elég könnyen ki is végzik őket. Közben Franciaország egészen átalakul, közben megszületik Haiti, közben megöregszik Haydn, közben meghal Mozart, közben divattá válik Bachot hallgatni, közben elindul Beethoven karrierje, közben felfedezik az Uránuszt és kitalálják a métert.

Dongalának sikerül megragadnia és összefognia ezt a forrongó korszakot, életre keltenie, sőt izgalmassá tennie olyan eseményeket is, amelyek korábban nem érdekeltek, vagy éppen sejtelmem sem volt róluk. Sikerül nagyon is emberként ábrázolnia sok-sok jól ismert, de éppen emberi oldaláról ritkán látott történelmi alakot. Közben pedig tanúságot tennie arról, milyen mélységig ismeri, szereti, érti a zenét. Mindenre figyel, mindennek utánanéz. Tiszteletem.

Hadd legyek már nagyon gonosz: szinte túlságosan is sok mindenre odafigyel. Melengeti a lelkemet, hogy mennyire korrekt, mennyire igyekszik, hogy senkit ne felejtsen ki, különösen, ha olyan emberekről van szó, akiket a történelemkönyvek viszont előszeretettel felejtenek ki. De éppen ezért időnként olyan érzésem volt, hogy nem is regényt olvasok, hanem leckefelmondást hallgatok. Ami pedig egyáltalán nem sikerül neki, az sajnos pont a főszereplők életre keltése. Ezért vonok le egy csillagot. Főleg a gyerek nézőpontjával boldogul láthatóan nehezen. Egy kilenc-tízéves egyszerűen nem így beszél, nem így gondolkodik. Pedig a regény legnagyobb érdeme éppen Frederick de Augustus és George ábrázolása lehetne. Mert vöröslik a fülem a szégyentől, hogy még csak nem is hallottam róluk életemben, pedig jó nagy visszhangot vertek Európában, olyan emberek társaságában, akiknek az életművét ismerem. Arra, hogy ezt a hiányosságomat pótoljam, kiválóan alkalmas a regény. Arra, hogy lélektanilag hiteles képet nyújtson erről a két egyéniségről, sajnos nem.

De élménynek így is nagyszerű élmény. Én meg nagyon gonosz vagyok, hogy ilyenekbe kötök bele. Főleg, hogy a szerző amúgy nem is főállású író, hanem vegyész. Nyugodtan mondhatná, hogy majd akkor kötözködjek, ha én is föl tudok találni amatőr létemre valami környezetvédő csodaszert. Mondjuk, valami olyat, amitől éppen annyi poloska döglene meg, amennyi még éppen nem károsítja a környezeti egyensúlyt. De azon a bizonyos határon innen MIND megdöglene tőle!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. október 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8