Zseniál!

Semennyire nem érdekel, hogy miben volt/lett igaza Heyerdahlnak meg miben nem. Ez a könyv úgy jó, ahogy van.* Szeretem az ilyen szelíd őrülteket, a világhírű rögeszméikkel együtt. Igazi hős-alapanyag.

Nem azt mondom, hogy minden (bármilyen szelíd) rögeszme megszállottja feltétlenül tiszteletre méltó. A legtöbbjét messzire elkerülöm. De ennek az embernek valami olyan magával ragadó stílusa van – kutatóként is, íróként is –, hogy nem lehet neki ellenállni. :) Nem lehet nem tisztelni azért, hogy akkor is beszerzi azt a balsafát a dzsungelből, ha derékig merül a sárba, akkor is összerakja azt a tutajt, ha hat papírt aláíratnak vele, hogy az eredményért még véletlenül se vállalja senki más a felelősséget, és akkor is átkel vele az óceánon, ha alulról cápa jön, fölülről meg nyolcméteres hullám. És még írni is tud a pofátlanja.

Gyerekkoromban hallottam először erről a könyvről, és fogalmam sincs, hogy maradt ki a gyerekkoromból, de akkor még jobban élveztem volna. Egy kicsit most is gyerekké váltam, míg olvastam. Különben is ezt a kemény borítós, vastag lapú kiadást nyugodtan lehet pont úgy tartani a kézben, mint a gyerekek: kétoldalt jó erősen szorítani, arc elé emelni, egyszerre olvasni és szagolni. :)

De mégse bánom, hogy nem gyerekként olvastam, mert akkor az utolsó szóig elhittem volna Heyerdahl minden következtetését (a lábjegyzetek szerkesztői figyelmeztetéseinek ellenére), aztán összeomlott volna a gyerekkorom, ha később rájövök, miben tévedett a kapitány. Így meg közben megjelent a fejemben egy-két kérdőjel, aztán legyintettem rájuk gondolatban: kit érdekel, hogy nem is azért hívták azokat a húsvét-szigetieket hosszúfülűeknek, és nem is azért háborúztak, francot nem érdekli, mondjad, mi lett a cápával!**

Egyetlen ellenérzés működött bennem erősebben a többinél. Ez sem távolított el a könyvtől, még csak nem is hibáztattam érte Heyerdahlt, hiszen ettől függetlenül maximális tisztelettel viseltetett a perui indiánok és a polinézek iránt. De azért működött az ellenérzés. Mert ez az ember nem egyszerűen azt próbálta bebizonyítani, hogy a polinézek Amerikából jöttek, hanem egyúttal azt is, hogy ami fejlett kultúra létezik, annak európai alapja van, annak minimum az alapjait (de inkább nagyobb részét) fehér ember találta ki. És majd ő mint szintén fehér ember jól bebizonyítja a polinézeknek azt, amit már maguk is elfelejtettek. Minden más hangnemben elmondva rettentően irritálna ez az elmélet – illetve nem is maga az elmélet, mert ez is csak egy a sok között, hanem amilyen magától értetődőként kezeli, ahogy meg se fordul a fejében, hogy esetleg történhetett másképp is –, Heyerdahlnak megbocsátom.

Meg a társainak, természetesen. Mert ezt még egy őrült se tudta volna egyedül végigcsinálni, ehhez kellett még öt társ, egyik őrültebb, mint a másik. Csupa rokonszenves manó, akik rádiót gyártanak házilag, nevet adnak a tutaj végében tanyázó ráknak, polippal horgásznak tonhalra, Goethe összes művei nélkül el se indulnak otthonról, és Polinézia előtt nyafogni kezdenek, hogy még három olvasatlan könyv maradt a rakományból, most arra mikor fognak sort keríteni? Akinek annyit ír Heyerdahl, hogy figyelj már, jössz velem fatutajon Óceániába? És annyi a válasz, hogy „jövök”. Hát ezt így kell. Tuti, hogy én se gondolkodtam volna a helyükben sokat.

* Még az is csak mérsékelten érdekel, hogy teljes természetességgel jegyzi meg, hogy az üres konzervdobozt a tengerbe dobták, a használt szárazelemek sorsáról meg diszkréten hallgat…
** Ezt alig fél éve olvastam, néprajzi alapon mond ellent Heyerdahlnak, szintén érdekes.

Ezt 2019. május 26-án írtam.

Pontszám: 10/10