Shakespeare királydrámái közül nagyon keveset ismerek, pedig nagy részük a rózsák háborújának idején játszódik, az pedig annyira érdekelt, hogy majdnem történelem szakos lettem tőle.* Vagy talán éppen azért. Ha az ember hozzávetőlegesen ismeri a történelmi hátteret, akkor hol marad a feszültség? Hogy lehet egy roppant hosszú időszak hömpölygő eseményeit drámaformába kényszeríteni?

Hát persze, hogy úgy, hogy igazából nem is a XV. századi angol arisztokraták egymást gyilkolászásáról írunk. Azt csak felhasználjuk, lazán értelmezve a művészi szabadságot, valami sokkal érdekesebbhez. A IV. Henrik olvasói/nézői véletlenül se fogják lerágni a körmüket az izgalomtól, hogy ki fog meghalni a végére, és ki marad meg. IV. Henrik után fixen V. Henrik jön, a matek győz. Meg lennénk lőve, ha erről szólna a történet, de hála Istennek nem erről szól.

Azért kezdtem éppen ezzel a két darabbal a királydrámák sorát,** mert ezekben szerepel a Falstaff, én pedig szeretem a klasszikus komédiát. Most csak annyit, hogy utólag kiderült: ezeket a drámákat valóban lehet akár komédiáknak is tekinteni, annyira hangsúlyos bennük a komikus jelenetek szerepe. A műfaj-meghatározással nem értek egészen egyet, de nem is nézem bolondnak azt, aki ilyet állít.

Az első rész, az tökéletesen beváltotta az elvárásaimat, még jóval többet is adott, mint amire számítottam. Szeretem, ha egy könyvben pontosan kiegészíti egymást a komolyság és a nevetés, ebben pedig ez történik. Az egyik történetszál véres konfliktusokon, sérelmeken, intrikákon, árulásokon, csatákon vonul végig, vagyis mindazon, amivel a nemesi történetírás foglalkozik – míg a másik szálon teljes erővel folyik a bolondozás, evés-ivás, frivol (sőt obszcén) célzások, verekedés (amelyben nem hal meg senki, még az anyagi veszteség is csak átmeneti), és mindenekelőtt a nagy, komoly arisztokraták parodizálása. Egyik szál sem semlegesíti a másikat, mindkettő egyformán fontos, mindkettőben izgalmas dolgok történnek, és van egy remek figura, aki összeköti a kettőt, szabadon járva-kelve komolyság és nevetés között. Ez a Harry avagy Hal herceg,*** ez a leendő V. Henrik, ez valami csuda. Úgy vív ki magának tekintélyt, hogy a darab nagy részében kocsmázáson kívül semmit nem csinál – és tényleg kivívja, a nézőét különösen. A haverok sem azért tisztelik, mert sokat tud inni (amúgy tud), hanem mert humora, becsülete, gerince és mindenekelőtt egyénisége van. Mond az elején egy nagymonológot arról, hogy olyan az élete most, mint a felhőkkel borított nap: semmit nem mutat a valódi erejéből, de attól az az erő még létezik, és ha egyszer elvonul a felhő, akkor jóval többet fog adni, mint amennyit várnak tőle. Az ő története ennek a kibontakozásnak a története, neki már lehet szurkolni, hogy eltalálja-e a megfelelő pillanatot, amikor a háttérből az előtérbe kell lépnie. Ettől dinamikus, ettől van súlya. Mármint a történetének. A figurának nemcsak ettől. Hanem például attól, ahogyan ő maga is képes parodizálni, akár a vetélytársát, akár a saját apját, akár saját magát (!). Azt parodizálja, amit/akit tisztel, szeret, fontosnak tart, ennek megfelelően úgy lehet röhögni a paródián, hogy közben a világon semmi tiszteletlen vagy lekezelő dolog nem hangzik el. Igen, kérem, ilyen van. Vagy attól, ahogy nagylelkű gesztussal átengedi élete legnagyobb győzelmét egy arra teljesen méltatlannak, mert ő akkor is valaki, ha nem dicséri mindenki tele szájjal. És tényleg.

Aztán van itt egy másik Henrik, a herceg tükörképe: akiről mindenki tudja, hogy erős, bátor, szenvedélyes hős. Aki azzal kezdi a darabot, hogy foglyok sorát hozza a király elé, és akit a király „jutalmul” azonnal vérig sért, aki tehát törvényszerűen a király ellen fordul, és az ellenség oldalára áll. Ugyanekkor előbújnak a föld alól, és mögéje állnak a király uralmával elégedetlenek is, kitör a polgárháború. Az ő története szó szerint halálosan komoly, ő mindvégig a véres csaták és lovagi eszmények világában él, idealista és hirtelen haragú, senki elől nem rejtőzködik, erényei és bűnei nyilvánosság előtt zajlanak, vállalja önmagát. Tökéletes ellenfél a hercegnek. Kölcsönösen tisztelik egymást, ahogy azt kell, és a dráma csúcspontján össze is csapnak, ahogy azt kell.

Vele szemben meg a derék Falstaff, aki csak nevében lovag, mivel lovagi erényeinek száma: nulla. Vagy inkább mínuszban van. A legnagyobb csata, amelyikbe belekeveredik, egy utcai verekedés, amely annál nagyobb arányúvá válik, minél többet beszél róla utólag. A legjobban az érdekli, hogy úgy egye-igya tele magát, hogy minél kevesebbet kelljen fizetnie érte, meg hogy feltétlenül túlélje, ha kardot kell fognia a kezébe. Míg a herceg úgy csúfolódik a vele egyenrangúakon, hogy közben tiszteli őket, Falstaff aztán nincs tekintettel semmiféle érzékeny egyensúlyra. Falstaff mindent és mindenkit kinevet és kinevettet, kivéve a herceget, nem azért, mert tart tőle, hanem mert szereti is, tiszteli is. A fent felsorolt okokból. Elbűvölő, ahogy a herceg két perc alatt le tudja szerelni az öreget, az meg mindjárt behúzza fülit-farkát, még akkor is, ha előtte tele torokból ordibált. A hadseregre szánt pénz elsikkasztását meg nem a légióban kezdték. Ettől függetlenül Falstaff nem gonosz. Lop, csal, hazudik, adott esetben nagyon durvákat is, aztán pofátlanul megszökik a következmények elől – mégis könnyű őt a jó barát szemével nézni. Ahhoz is remekül ért, hogy a retorika eszközeivel mindig a saját javára csavarja ki az eseményeket. A szöveg humora persze úgy jön ki igazán, ha az ember rendesen kiszótárazza, nem pedig találgatásokra szorítkozik, mint valaki, akit nem nevezek meg színpadon hallja, de nekem még így is fülig ért a szám, főleg, amikor fantáziadús sértéseket vágnak egymás fejéhez. 

Prince Henry
(…) this sanguine coward, this bed-presser, this horseback-breaker, this huge hill of flesh, –
Falstaff
'Sblood, you starveling, you elf-skin, you dried neat's tongue, you bull's pizzle, you stock-fish! O for breath to utter what is like thee! – you tailor's yard, you sheath, you bowcase; you vile standing tuck, –
Prince Henry
Well, breathe awhile, and then to it again: and when thou hast tired thyself in base comparisons, hear me speak but this. 

Henry herceg:
(…) ez a vérből [szangvinikus] gyáva, ez az ágyat nyomó, ez a lóhát-törő, ez az óriási húshegy… [ez volna Falstaff, akit a herceg éppen leleplezni készül]
Falstaff:
Isten vére,**** maga kiéhezett, maga manóbőr, maga száraz ökörnyelv, maga bikacsök, maga szárított hal! Ó, ha elég levegőm volna kimondani, mi vagy te! [nem tévedés: felváltva tegezi és magázza] – maga szabófonál, maga kardhüvely, maga íjtegez, maga ördögi álló vívótőr… [hát most mondjátok meg, nem gyönyörű? :D]
Henry herceg:
Na, vegyél levegőt, aztán kezdj neki újra, aztán amikor belefáradtál az aljas hasonlítgatásokba, akkor figyelj egy kicsit rám is.
[Innentől szembesíti Falstaffot a saját gyávaságával, amelynek a herceg is tanúja volt, Falstaff tudta nélkül. Mire Falstaff pillanatok alatt megszelídül, hízelegni kezd, és kidumálja magát úgy, hogy a herceg is jót nevet rajta.] 

Ehhez a sok jóhoz képest a második rész nudli. Kiderül belőle egy-két fontos plusz információ, elhangzik benne egy-két jó humorú jelenet (önmagában biztos vicces volna mind, de én egyiken se nevettem föl hangosan így, hogy ott volt az első rész összehasonlítási alapnak), Falstaff mond egy tényleg kiváló komikus nagymonológot, meg végre IV. Henrik is kicsit több teret kap a róla elnevezett drámában (nem, ez nem alap). Csak tétje az egésznek, az nincs. A fontos események az első részben lezajlottak, Henrik herceg már nem tartozik a komolyhoz is, a nevetőhöz is, csak kirándulni jár át az utóbbi világba – a komédia elvesztette a párját, amely nélkül mulattatni tud (ez sem utolsó szempont persze!), gondolkodtatni nem. Jó volna ez, csak hát ha már láttam, hogy másképp is lehet, akkor nekem kevés. Rettenetesen untam, sokkal lassabban is olvastam az első résznél, és nagyon könnyen elengedte a figyelmem a szöveget. Volt szakasz, amit háromszor is újrakezdtem, mert a végére érve már elfelejtettem, mit olvastam az elején.

A nyelvről: Létezik olyan kiadása a könyvnek, amely az egyik oldalon az eredeti szöveget tartalmazza, a másikon az egyszerűsített, mai angolsággal írott szöveget. Jó ötletnek tartom, kár, hogy nekem nincs. (Külön jelöltem be a könyvet a Molyon, de amúgy a Shakespeare-összesemből olvastam.) Az biztos, hogy az eredetit nem pótolja semmi. Persze kell(ene) hozzá szókincs, nagyobb, mint a későbbi klasszikusokhoz, de tényleg sok mindent ki lehet találni a szövegkörnyezetből. A fura ötszáz évvel ezelőtti nyelvtani eseteket meg egyszer kell megtanulni, hamar megszokhatók, nem veszélyesek.***** És hát: SZÉP! Nagyon! Az első rész nemcsak a komikus részek szókincsében múlja felül a másodikat, hanem abban is, ahogyan az ötös jambusokban írott szakaszok a költői képekkel bánnak. Abban filozófia van, nem gyenge.

Olvassatok Shakespeare-t, mert az jó.

* Tényleg. Versenyhez olvastam ezt a könyvet annak idején, és sokkal többet tanultam belőle, mint amennyi a versenyre igazából kellett.
** Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a III. Richárdot láttam gyerekkoromban, Haumann Péterrel meg Pártos Erzsivel, még fekete-fehér filmváltozatban, de az nem számít. Alig emlékszem rá, leginkább azért, mert pancser volt a hangmérnök, és a műsoridő nagy részében egyáltalán nem lehetett érteni, mit beszélnek a szereplők.
*** Családtagok előbbi, kocsmatöltelékek utóbbi változatban preferálják a nevét, csak a színpadi utasítások veszik komolyan, és hívják Prince Henrynek.
**** A „'sblood” a „God's blood” rövidítése, és az Oltáriszentségre utal. Vagyis elég durva káromkodás. Shakespeare-nél igen sokat használják, változatos jelentéskörökben.
***** Érdekes például látni azt az időszakot, amikor az angolban is volt még tegezés-magázás, és figyelni azt, hogy ki kit tegez és kit magáz. Falstaff például gond nélkül letegezi a rangban magasan fölötte álló herceget. A Falstaffnál kevésbé pofátlan népi alakok nem merik. Az apa tegezi a fiát. A fiú az apját viszont magázza.

Ezt 2019. július 19-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam.

Pontszám: 10/8