A Rejtő-ranglistám élén legalább húsz éve Az ellopott futár,* A Néma Revolverek Városa** és a Csontbrigád áll, ebben a sorrendben, mind objektív, mint szubjektív kritériumok alapján. Ezekhez képest A Láthatatlan Légió másodvonalbeli regény volt – és az újraolvasás után marad is. De ebben az életműben másodvonalbelinek lenni sem szégyen. Sőt. Természetesen ahhoz, hogy a fenti hármas ne csak elfogadható legyen (normális ember el tudja fogadni más kedvenceit attól, hogy a sajátjaival nem azonosak), hanem hihető is, el kell mondanom, melyek azok az objektív kritériumok, amelyek A Láthatatlan Légió fölé emelik őket.

A humor minősége – na, az pont nem. Az azonos mindegyik regény esetében. Arra Rejtő érett regényeiben általában véve nem lehet panasz, legfeljebb akkor, ha valakinek ez a humor személyes okból nem jön be. Kontraszthatások nagyban és kicsinyben, egymáshoz nem illő elemekből zseniálisan összebarkácsolt jellemek, csoportok, jelenetek és mondatok. Minden pillanatban elhangzik vagy történik valami váratlan, valami oda nem illő, amin még tizedjére olvasva is lehet, sőt muszáj hangosan röhögni. Főleg a (fentiek közül bármelyik) regény második felében (utolsó kétharmadában), amikor már egymásra rétegződnek a poénok. Idézni ezeket a legnehezebb, mert a nagy részük csak az előzmények ismeretében érthető igazán.

Például, ha tudjuk, hogy a szereplők a sivatagban tartózkodnak, ám van közöttük egy bérkocsis, aki (egyébként teljesen racionális okból) Észak-Afrikába került, és részint hibásan, részint bécsi németül beszél, valamint képtelen elfogadni azt, hogy a Szahara nem Bécs. És ez még jól is áll neki. 

– De az egy gazember, akit megfizettek, hogy... ellenem dolgozzon.

– Hát ígérjen neki, Herr gráf, nagyobb gázsi, és fog dolgozni magának. Ha én a standon látok egy jó istállófiú a pitlinél, akkor ígérek neki húsz krajcárral több, és jön hozzám. Ez mondják úgy a fiákerosok, hogy „elcupfolni” az illető. Hő, Dirndel... No woát... szó á nárrischez Schimmel falflucht noamohl!

És gyorsan becsavarta a féket, lépésben követte a kocsit, mert Dirndel, Isten tudja, miért, abrakolás közben sétálni kezdett.

A gróf csodálkozva nézett a kocsisra. Hm... Okos fiú a vén Strudl. Ez igazán zseniális gondolat. És egyszerű.

– Hol lehet vajon az autós?

– Ott áll, kérem – mutatott az ostorral –, nem is messze. Csak nehezen látni, mert nem ég a hátsó lámpája. Ezért még lesz baj, ha meglátja egy konstábler. Dirndl, du Zau! Hééé!... Nyeee!...

– Ott áll?

– Ja... Mindég akkor táboroz éjszakára, amikor mi. Korán hajnal megy tovább. Igaz lehet, hogy nem jóba töri magának a fej.

– Nem tenné meg nekem, hogy idehívja?

– Warum den nett? Azt hiszem, az az illető csak vár erre már mindennap. Der kerl vird herkumma!... Csak addig tessék maradni a kocsinál. Megbüntetik az embert, ha hagyja őrizetlen.

A vörös arcú, kövér ember peckes lépteivel elindult a sivatagban. Az ostort magával vitte. „Az könnyen ellopnak” – szokta mondani.

A Láthatatlan Légiónak ráadásul nemcsak a humora csillagos ötös, hanem az is, ahogyan ezt a humort a kísérteties hatás szolgálatába állítja. Azt ennél jobban biztosan nem lehet csinálni, a három élvonalbeli regény esetében sem. A groteszk (egyszerűsített) definíciója úgy szól, hogy össze nem illő elemek bizarr társítása, amely mulatságos vagy borzongató hatást kelt. Na most Rejtő, az tudja mind a kettőt egyszerre. Gyászruhás katonákat, akik a semmiből lépnek elő, és oda is térnek vissza, miközben operakórusokat játszanak indulónak, és kártya-műszavakat ordítoznak vezényszó helyett, a harckocsijukban pedig hűtött italokat és konzervet visznek. Kívülállónak tényleg ijesztő. Annak, aki tudja azt is, hogy milyen hétköznapi – a földhözragadtságig hétköznapi! – indokok hozták létre ezt a hadsereget, annak viszont kétszeresen is mulatságos. Ugyanakkor ijesztő, sőt akár szomorú is. Főleg, amikor kiderül, hogy élni élnek ugyan, de ők maguk sem tudják, merre és főleg hová mennek. 

– Hát ez volt a fura. Az induló rendes volt, de nem trombitálták. Hanem harmonikázták! Ilyet még ki látott? Húzó harmonikán játszották, mint az udvari énekesek. Azt hittük, álmodunk, vagy meghaltunk már. Egyszer csak az ösvényen halvány fény imbolyog az éjszakában, mintha lidérc lenne, de valami zörgés kíséri. Hát egy konflis jön! A lámpája világít. (...) És már látszik a bakon az aranygombos libéria, a címeres cilinder. Egy bérkocsi! Mögötte menetoszlop, és a kocsiban egy teljesen kopasz, monoklis kísértet! Most látom, hogy a konflis előtt lépdel valaki. Nem kellett nagyon sietnie, hogy a gebe ne hágjon a sarkára. Ez a vezetőjük. És, barátom, éppen jön fel a hold. Hát legalább egy század menetel az ingovány ösvényén. Öszvérekkel, páncélautóval, fekete uniformisban, de tisztára légiósok, és köztük egy káplár, a nyakában harmonika lóg. Elöl egy ember, mintha zsákban lenne, nyakig gombolt ruhában. Félelmetes volt. A kocsis meglát bennünket és megáll. A konflisból egy...

– Tábornok szállt ki – folytatja izgatottan az újonc.

– Fenéket. Hiszen ez volt az őrület. A konflisból, gyönyörű tengerésztiszti karddal, egy tűzoltó főparancsnok lép le, néhány frankot ad a kocsisnak, ez felcsapja „szabad”-ra a zászlót. A tűzoltó monoklival van, és azt vezényli hátra: „Rien ne va plus!” Erre mintegy kommandóra megáll a század.

Amit látunk, színház. Száz ember, egymástól függetlenül, a legkülönbözőbb okokból úgy dönt, hogy eljátssza a többiek előtt, hogy ő katona. (Egyéb szerepekről, ld. szélhámos, rabló, sivatagi vezető, nem is beszélve.) Száz ember, akik egyenként a legkevésbé sem felelnek meg semmiféle katonai eszménynek, összeverődik egy csapatba, miközben szinte senki nem az, akinek látszik, és lészen káosz, kétségbeesés és nevetés. Ha jól számolom, összesen két ember van a könyvben, aki nem hazudik: az egyik a különc gróf, akinek úri kedvéért (és pénzéért) az egész akció elindul, a másik a bérkocsis. Két ember, aki minden körülmények között megőrzi és komolyan veszi önmagát. No, ők meg pont ettől lesznek komikusak. 

Ahogy Rejtő érett regényeiben általában, úgy itt is az látszik, hogy a komikus nyelv nagyon komoly mondanivalót hordoz. Ezt tessék jól érteni: a komikum nem valami máz, amelyikkel bekenték a mondanivalót, és azt most a poénok „mögött” kellene lámpával keresni. Erről a témáról itt írtam részletesen, több más klasszikus életműre is kitérve. Itt a komikum összefügg a mondanivalóval, amely viszont ettől egyáltalán nem lesz se könnyű, se fogyasztható. Sőt. Egy olyan világban, amelyben két ember kivételével senki nem önmaga, száz ember menetel egy embernek egyáltalán nem való tájban, olyasvalakik terveinek megfelelően, akikről még csak nem is tudnak, nemhogy a céljaikat (tehát a saját cselekedeteik értelmét) ismerhetnék. Csak gondoljatok bele. Van egy 1971-es film, A halhatatlan légiós, Rejtő Jenő utolsó napjairól. (Plakát innen, a film adatlapja itt.) Nem véletlenül idézik (tudtukon kívül) pont ennek a regénynek a szövegét pont ennek a filmnek a szereplői, pont a Don-kanyarban botorkálva. Azóta is aktuális.

Ennyi dicséret után egyre kevésbé érthető, gondolom, hogy miért nevezem mégis másodvonalbelinek ezt a regényt. Írjak végre már arról is, ami nem tetszik, igaz? Nos, először is magától értetődően kezeli az alsóbb- és felsőbbrendűség fogalmát. 

Egy Rejtő-regény. Egy érett, filozofikus, kitűnő humorú és hátborzongató Rejtő-regény. Annak az írónak a műve, aki pontosan tudja, miért és hogyan lehet és kell alaposan felforgatni a világot. Fogja magát, és pontosan úgy hagyja a hierarchiát, ahogy azt találta, még (a többi szereplő által, nem énáltalam) példaértékűnek tekintett hősöket is csinál a védelmezőiből. Ezt én meg nem bocsátom. 

A három toplistás regény sincs hiba nélkül ebben a tekintetben. (Tényleg hiba, objektíve is az, mert következetlenség. De erről a maga helyén.) Azok viszont nem a hierarchiára alapoznak. Illetve arra, csak nagyon alaposan és átgondoltan darabjaira szedik. Igen helyesen, mivel a bennük ábrázolt világ csak így váltódhat meg. Így történhet meg a csoda. Amely még csak ki sem lóg a teljesen átalakított háttérből. A Láthatatlan Légióban is történnek csodák, de hiányzik hozzájuk a hiteles háttér. 

Itt a két történetszál közül az egyiken az alapprobléma az, hogy egy afrikai ember államot alapít (illetve államparódiát, amely eleve alsóbbrendű az államnál – hogy egy Rejtő-regényben alsóbbrendű legyen valami, ami parodisztikus, hát könyörgöm, ne már), és a kicsinyes hazugságaival sakkban tartja az európai nagyhatalmakat. Tehát meg kell leckéztetni. Mint a gyereket. Csak ezt gépfegyverrel csinálják. Amelynek egyébként a végén kb. annyi hatása van, mint a tekegolyónak: vért nem is látunk, csak eldőlő bábukat. Hogy azok amúgy emberek lennének, föl nem merül, még a saját, velük azonos származású vezetőjükben sem. A másik történetszálon az az alapprobléma, hogy egy másik afrikai megakadályozza az európai számára azt, hogy hozzáférhessen az általa lefoglalt, afrikai területen levő olajmezőhöz. Szintén meg kell leckéztetni, hadsereggel. Egyik esetben sem egyenrangú ellenfelekről van szó. (Van a regényben egyenrangú ellenfél is hasonló helyzetben, de az szintén európai.) Egyik esetben sem vehető komolyan a küzdelem, függetlenül az egyébként is komikus hadseregtől. Amelyről egyébként a végére leolvad minden komikuma, mintha csakugyan máz lett volna. Kár. 

Nem ez az egyetlen hierarchikus ellentétpár, amely a helyén marad a regényben. Lehetne beszélni a férfi-nő kettősről, amelyek közül itt, az Anna nevű vidám szélhámos ide vagy oda, kis kitérőkkel mindvégig az előbbit tekintik értékesebbnek. (A regény nőalakjainak értelmezése külön megérne egy misét, de abba most nem megyek bele, majd két hét múlva, bocs.***) Lehetne beszélni az arisztokrácia magától értetődő hatalmáról is, bár azt pont kétségbe vonja üdítő kivételként Strudl úr, akinél a gróf se nagyobb arisztokrata. Sajnos ezt a nagyszerűen felépített figurát gyorsan agyon is vágja Rejtő azzal, hogy tökéletes szolgának nevezi, pedig hát nem az. És előzőleg Rejtő csinálta meg úgy, hogy ne az legyen. Nem, nem. Ez nem az a világfelforgatás és -megváltás, amelyikre befizettem. 

A legdurvább a végkifejlet: amikor a regény legnagyobb manipulátora leleplezi magát nagylelkűségből. Mert ő ugyan megtehetné (ezt ki is mondja), hogy senkivel nem törődve keresztülviszi a saját duplán felsőbbrendű akaratát, de van olyan rendes (ezt is van pofája kimondani), hogy nem teszi, hanem felajánlja a többieknek a választási lehetőséget. Akik ettől egycsapásra önfeláldozó állampolgárokká válnak. Hogy ugyanez az ember a saját szerelmével hogy bánik, az meg aztán tényleg mindennek az alja. És ő a hős. Na, tudod.

Hála Istennek ettől még a hadsereg (leszámítva a végkifejletet) az marad, ami: kaotikus, kétségbeejtő és komikus. Tökéletes rejtői alakokkal tele, mint Kratochwill, a regényíró kárpitos, Izabella őrvezető, a cirkuszi súlyemelő, vagy éppen a marsall, aki öt percig elnök is volt Közép-Amerikában. Ezeket kár kihagyni. Ezekért még a csalódást is el lehet viselni. Meg Strudl úrért, aki maradéktalan rokonszenvemet bírja mindörökké. 

* Itt írtam róla a blogon. Egyébként az egyik szakdolgozatom is arról szólt, meg is jelent az Alföldben.

** Arról pedig itt írtam, A Vörös Postakocsiban. 

*** Végül jóval később jelent meg a szöveg, de megjelent, itt olvasható (215. oldal). 

Pontszám: 10/8