Ez a recenzió 2019. július 4-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.
Szatírát írni hálás feladat is, hálátlan is.
Hálás feladat, mert nevetni mindenki szeret. Ha ráadásul az ember kárvallottja is azoknak a társadalmi problémáknak, amelyeket a szatíra kifiguráz, akkor nemcsak a poénnak örül, hanem annak is, hogy valaki kimondja helyette azt, ami neki fáj. Ráadásul úgy, hogy egyúttal ki is nevetteti a probléma okozóját, segít az embernek fölébe emelkedni, mintegy megsemmisíti. Ez a szatíra feladata évszázadok óta, erre találták ki. Egyúttal azonban hálátlan feladat is. A szatírák ugyanis, éppen azért, mert társadalmi problémákat nevettetnek ki, nagyon hamar avulnak. Mihelyt a probléma megszűnik, vagy újak váltják föl, a közönség nem érti többé, min kellene nevetnie. Ha pedig „magyarázzák a viccet”, azzal köztudottan végképp megölik.
Kivétel, ha a szatíra elvont.
Ha egy szatirikus regény olyan kitalált világot épít fel, amely úgy utal konkrét problémákra, hogy közben jelképessé válik minden helyszíne, szereplője, cselekményeleme. Jelképessé, tehát általánosíthatóvá. Így már nemcsak konkrét problémákról szól, hanem általános emberi hibákról vagy bűnökről is.
Nem tudom, mit fog jelenteni Kal Pintér Mihály regénye az olvasók számára húsz, harminc, ötven év múlva. Azt viszont tudom, hogy az ilyen szatírák szoktak fennmaradni.