Ismét egy kiváló befektetés, amelyről nem is tudnék, ha nem fogtam volna bele a világolvasásba. A fészkes fene gondolta, hogy egy tongai-fidzsi nemzetiségű író életmű-válogatásában ennyi mindent találok, amihez nekem konkrétan és bármely európai embernek általánosságban közvetlen köze lehet. Arról nem beszélve, hogy olyan embernek tűnik, akivel igen jót tudtam volna beszélgetni. Kár, hogy már nem él. Amikor a válogatás készült, akkor még élt, de már búcsúzóban volt.

Így kell összeállítani egy életmű-válogatást. Kerüljön bele esszé, tanulmány, novella, regényrészlet, interjú a szerzővel a regényről, előadások és versek; kerüljön bele kultúrantropológia (a szerző foglalkozásának megfelelően), irodalom és képzőművészet, valamint – mert ha az ember identitást akar építeni, nem ússza meg – politika és közgazdaság; kerüljön bele valami Pápua Új-Guineáról, valami Fidzsiről, (jó sok) valami Tongáról; de mindenekelőtt rengeteg minden, amit Óceániáról tudni érdemes. Meg a mi világunkkal összehasonlítani érdemes. Mert aki összeállította a kötetet, az sejtette, hogy nemcsak a honfitársainak, hanem Óceánián kívül élőknek is dolgozik. Bár, gyanítom, arra nem számított, hogy Magyarországon is olvasni fogják. Szerintem kb. annyit tudhatott a hazánkról, mint az átlag magyar Tongáról. :)

Négy kategóriába rendezték a válogatott műveket.

Az elsőnek a címe: „Rethinking” – „Újragondolás”. Mármint Óceánia történelmének, múltjának és jelenének újragondolása. Egyáltalán mi az, hogy történelem? Van-e értelme megtartani azt a kritériumot, amelyet megtanultunk ötödik osztályban, hogy a történelmet az írásbeliség kezdetétől számítjuk? Mondható-e ennek megfelelően az, hogy a Csendes-óceán szigeteinek a gyarmatosítás előtt nem volt történelme, mert nem volt írásbelisége? Hát persze, hogy nem. De nem olyan egyértelmű ez, még a szigetek lakóinak sem, hogy ne kellene minden oldalról gondosan körbejárni. Mit jelent pontosan az, hogy függetlenség? Honnan kezdeményezik, kik és miért, mi ennek a következménye? Milyen szerepet játszhat Óceánia a világ sorsának alakulásában?

A másodiknak a címe: „Reflecting”. Ezt nem olyan könnyű lefordítani. „Továbbgondolás”, „kibontás”, „tükrözés”, vagy inkább mind együtt? Ez az a rész, amely a legtöbbet foglalkozik az úgynevezett óceániai identitással. Ezt a fogalmat (legalábbis a kötetben szereplő formájában) a szerző találta ki és terjesztette el, többek között az itt publikált előadásai segítségével. Minden oka és lehetősége meg is volt rá. Először is tongai szülőktől született Pápua Új-Guineában, ahol a gyerekkora telt, és ahol kilencéves korára konkrétan hét (hetes!) nyelven tanult meg beszélni. (Már persze egy kilencéves szintjén. De később sem felejtette el őket. Ha tudjuk, hogy ebben az államban több száz nyelvet beszélnek, akkor nem is tűnik olyan képtelenségnek.) Majd járt iskolába az Egyesült Államokban, Ausztráliában és óceániai államokban is, kultúrantropológus lett (a tongai állampolgárok által írott kettő darab doktorátusból az egyik az övé :)), ebben a minőségében megint végiglakta Óceániát, végül Fidzsin telepedett le, ez lett a választott hazája élete második felében, ezért olvashatom most a műveit Fidzsi irodalmának részeként. Ilyen ember kellett ahhoz, hogy meg lehessen fogalmazni, mi is pontosan az óceániai identitás, és miért jó, ha van olyan.

(Erről zárójelben és dióhéjban egy kicsikét – nem állom meg, annyira tetszett. Szóval az óceániai identitás egyik alapja – mármint Hau'ofa szerint, de jó volna, ha sok helybeli követné – az, hogy a Csendes-óceán 1. nem határol, hanem összeköt, 2. nem birtokolható. Vannak független csendes-óceáni államok és ma is függőségben élő területek, többé-kevésbé megfogalmazott saját identitással, ez jó. De vegyék tudomásul, hogy Hawaiitól Új-Zélandig meg a Húsvét-szigetig évezredek óta összekötik őket a hajózási útvonalaik, hogy a nyelvük és a kultúrájuk nem létezik egymás nélkül, és hogy nemcsak érdekük egymással összefogva működni, hanem a hagyományaik is pontosan ezt diktálják. Ráadásul aminek kontinenseken van értelme, vagyis a földbirtokhoz való ragaszkodásnak, annak a világnak ebben a szögletében kevéssé, mivel a megélhetés nagyon nagy részét nem a föld, hanem az óceán adja nekik, azt meg meg lehet próbálni felosztani, de nem fog sikerülni, mivelhogy mozog. Hogy pedig mi közük a világ többi részéhez: hát rajtuk csapódik le az atomkísérletektől a globális felmelegedésig minden, tehát amit ezek ellen tesznek, az példaértékű lehet. Mutassák már meg a világnak, hogy az ott nem vákuum, hanem emberi közösség.)

(Ja, és tudjátok, hogyan kell polgárjogot teremteni az óceániai alkotóknak? Például úgy, hogy óceániaiként olvasunk Swiftet és Cervantest, Machiavellit és Kunderát, és hivatkozunk rájuk, meg olvasunk Albert Wendtet (Szamoa), Patricia Grace-t (Új-Zéland, maori), 'Okusitino Māhinát (Tonga), Sir Thomas Davist (Cook-szigetek) és Lilikalā Kameʻeleihiwát (Hawaii), majd őrájuk is hivatkozunk, az európaiakkal összefüggésben, egy lapon, magától értetődő módon. Így csinálják ezt elegánsan.)

A harmadik szerkezeti egység címe: „Creating” – „Alkotás”. Ebben található egy novella és két regényrészlet a szerzőtől, utána pedig egy igen-igen intelligens interjú ezekről a művekről. (Értve ez alatt, hogy nemcsak a válaszok intelligensek, hanem a kérdéseket is olyan ügyesen tette fel a beszélgetőpartner, hogy a lehető legjobbat hozta ki a szerzőből.) Ebben a szakaszban jön elő a leginkább Hau'ofa sajátos humora, amelyet olvasva különösen sír a lelkem, hogy soha nem beszélhettem vele.* Simán meg tudom érteni, ha valakinek nem jön be a regénye, amelyből két részletet idéznek, tényleg… hát… szóval felforgató hatású. :) De ahogyan az obszcenitást kezeli, ahhoz kevesen értenek manapság. Hú, de szívesen írnék róla elemzést. El is fogom olvasni, szerencsére könyvtárban hozzáférhető. Ez olyan, hogy ezt minden további nélkül lehet a társadalomkritikai oldala miatt méltányolni, a humora miatt meg lepontozni. Nem mondom, hogy én ugyanígy írnám meg, de az olvasott részletek alapján majdnem minden ponton egyetértek az interjúban megfogalmazott méltatással.**

A negyedik szakasz pedig („Revisiting” – kb. „Újra meglátogatás”) az immár fidzsi illetőségű író visszatekintése választott hazájából szülei hazájára, Tongára. Ha Óceánia példa lehet a világnak, akkor Tonga példa lehet Óceániának, politikailag, gazdaságilag, kulturálisan. Rokonszenves kis ország, bár egész biztosan van ebben a képben sok idealizálás is. Annak a története, hogyan indult el ez az állam az alkotmányos monarchiává való átalakulás útján a demokratizálódás felé. Remélem, működni fog. :) Kívánok nekik hosszú, boldog életet. (Meg írjanak még ilyeneket, ha egy mód van rá.)

Szóval pont Fidzsiről sokat nem tudtam meg ebből a kötetből – de magáról Óceániáról annál többet. A régebbi információim közül is sok a helyére került. Forgassátok, világolvasók. Érdemes. Ja, és elektronikusan is kapható. 

* Elolvastattam volna vele Bahtyint. Hogy tetszett volna neki!
** Egyúttal jól meglepődök, hogy még óceániai irodalmat olvasva is Rabelais-hoz jutok el. Minden út stb., mint tudjuk. Minden, amit olvasok, abba az irányba hajt, hogy végre elkezdhessem. Még egy-két adósságom hátra van, aztán végre belefogok.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. június 10-én írtam. 

Pontszám: 10/10