Ahogy már több értékelő leírta: nem arról szól, amire a cím utal.

Majdnem a fele életrajz és tanulmány Kőrösi Csoma Sándorról és a tibetológiáról. Ez tízes skálán húsz pont, gondolkodás nélkül, pedig akár le is vonhatnék az angol gyarmatbirodalom dicséretéért, de nem vonok. Ez a fantasztikus, hihetetlen tehetségű és munkabírású ember, és amit ez végigcsinált, a legnagyobb tiszteletet érdemli. Komolyan mondom, irigylem. Függetlenül attól, hogy milyen szörnyű körülmények között kellett dolgoznia. Vagy még azért is.

A továbbiakat ő maga írta, de Buddha életét és tanításait ebből nehezen fogja megismerni bárki. Kivonatolt buddhista iratokról van szó, rövid tartalmi ismertetőkről, amelyek szerintem kizárólag szakmai berkekben lehetnek fontosak. Az nagyszerű, hogy szakmai berkekben van ilyen, biztosan megbecsülik, csak nem én vagyok a célközönség. Én a nagy részéből a kerek világon semmit nem értettem, és a maradékot is alig tudtam követni. Nem beszélve arról, hogy ha (a sajátomtól eltérő) vallási iratokat olvasok, akkor is az irodalmár szemével olvasok, a stílust, az érvelési módot, a gondolkodásmódot figyelem, ebből meg pont az nem derül ki. Ez könyvtári katalógus.

Úgyhogy nem merem pontozni. Nem is értem, miért kellett így kiadni. Inkább raktak volna össze egy részletesebb életrajzot Kőrösi Csomáról. 

Ezt 2019. augusztus 27-én írtam. 

Igen, tudom, nincs olyan, hogy afrikai mese. Mint ahogyan európai mese sincsen, hanem portugál, görög és dán, sőt tájról tájra, faluról falura is változnak.

Amikor azonban ez a mesegyűjtemény keletkezett (több, mint száz éve), akkor nagyon nagy fegyvertény volt, hogy egyáltalán komolyan vette valaki ezt a mesekincset. Minden tiszteletem Frobeniusé, hogy összegyűjtötte és több kötetbe rendezte a különböző népek meséit. Nem afrikai mesékként aposztrofálta őket, mindenhová feljegyezte azt is, hogy melyik milyen nép képviselőitől való, és hol élnek azok az emberek, akiktől gyűjtötte. Nem ismerem a mesék eredetijeit, de amit én látok, az az, hogy látványosan tiszteletben tartja ezeket a kultúrákat, nem írja át a meséket, még azokat sem, amelyek nagyon eltérnek az európai értékrendtől (már ha van olyan, mert az sem egységes, ugye), és még azt is tudja, hogy a komédiát komolyan kell venni.

Ez simán megérne tíz pontot. Az élmény meg maximum hatot. Szóval átlagolunk.

Lehet, hogy a hetvenes évek elején ez a gyűjtemény frissnek és vidámnak hatott, nem ismerem a kontextust, amelyben megjelent. De számomra így a húszas évek küszöbén a kötet legtöbb meséje inkább elszomorító volt. Nem a nagyon vaskos, obszcén humorú mesékre gondolok, azok a maguk módján tudnak tréfásak lenni, legfeljebb nem az én stílusom. Hanem azokra, amelyeknek a komikuma abból fakad, hogy a kigúnyolják, kinevetik, megalázzák azokat, akik amúgy is ki vannak szolgáltatva a társadalmi helyzetük miatt. Amelyek igazságos büntetésként állítják be a kinevettetést akkor is, ha az nem bűntényre, csak a normától eltérő viselkedésre reagál. Ha olyan komolyan veszem a komédiát, mint Frobenius, akkor ezeket a meséket tiszta szívvel hajítom ki a kánonból.

Na, azért vannak olyan mesék is a kötetben, amelyek nem bántanak senkit, mégis élvezetesek, kalandosak. Sőt olyan is, amelyiken még én is tudtam illetlenül vihogni, pedig a humort a legnehezebb közvetíteni a kultúrák között, mert háttér nélkül nem érthető, viszont ha magyarázni kell a hátteret, pont a humort öljük meg. Na, ebben van olyan is, amelyik egyértelmű. 

Ezt 2019. augusztus 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Még mindig tíz pontot ér nálam Krúdy utolsó regénye…

…regény a fenét. Ez nem regény, ez egy kétszáz oldalas varázsige. Vagy hat, vagy nem. Énrám hat. Elég régóta. Mást nem tudok tenni, mint megpróbálni elmagyarázni, miért hat.

Majd húsz éve, hogy utoljára olvastam. Akkor ugyanazzal hatott, amivel Jókai: pusztán a stílusával. Mivel én voltam/vagyok az a bizonyos fordítva bekötött olvasó, akit direkt az szórakoztat egy Jókai-regényben, amitől mindenki másnak hányingere vagy állkapocsgörcse támad: azok a gyönyörű-dinamikus-anekdotikus-humoros leírások. Így már könnyű volt Krúdynak ezt az írását olvasni, amely konkrétan semmi másból nem áll, csak szépségből, dinamizmusból, anekdotából meg humorból, és amelynek csak úgy kúsznak-indáznak előre a mondatai, miközben viszik a hátukon az embert. És az a rengeteg evés-ivás. Azok a villásreggelik, pörköltek, péksütemények. Azok a halételek! Azok maradandó nyomot hagynak. Én most jöttem rá, hogy annak a Vájszné-féle halikrás levesnek azóta is keresem az ízét, de még sehol nem találtam olyat, ami ugyanolyan érzetet keltene bennem, mint a leírása. Hát szóval üres hűtővel hozzá ne fogj.

Újraolvasva mással is hat, de azt még nehezebb megragadni.

Ez a könyv nemcsak azért játszódik farsang és böjt között, Dorottya napján, mert valamikor minden történetnek játszódnia kell. Hanem azért, mert a maga módján éppen úgy karneváli irodalom, mint a IV. Henrik, amelyet pont a múlt hónapban olvastam. Még Falstaff is van benne, csak Pista úrnak hívják, és Pesten lakik. :) De tényleg, nem én találom ki. Erre nem is emlékeztem az első olvasásból, most fedeztem fel meglepetten, hogy az elbeszélő többször is Falstaffnak hívja ezt a szereplőt. Nem is túloz. Ez karneváli irodalom, olyan figurákról, akik folyamatosan átlépik a társadalom által szigorúan megszabott határokat. Sőt: akik közül nem egy maga az eleven határáthágás. A folyamatos fecsegésen túl – vagy éppen annak felhasználásával – igen komoly dolgokról van szó ebben a szövegben.

Itt van például ez a több ezer éves definíció szerint határátlépésre kitalált hely, a kocsma. A legkülönbözőbb korú, nemű, társadalmi helyzetű, iskolázottságú, vallású, igényű és stílusú emberek találkozóhelye kb. a Gilgames-eposztól napjainkig. Amelynek ugyan megvan Krúdynál a maga hierarchiája (mert, ahogy a szereplők megjegyzik, aki demokráciát akar, ne kocsmába menjen, hanem villamosra, de arra meg úriember nem száll föl, szóval még sincs rajta demokrácia), megvan a maga uralkodója, kiszolgálója, száműzöttje, sőt forradalmára, de ez a rend pillanatok alatt fölülírható, és fölül is írják. Minden mondatnak súlya van, nem beszélhet bárki bármit, vagy ha megteszi, annak következménye van, még a szavak jelentése is sajátságos. Folyamatos konfliktusok, ütközések világa a kocsma, szó szerint is.*

Még hogy nem történik semmi. Történik bizony, csak megérteni nem könnyű ezt az egyszerre nyitott és zárt közeget. Még a csoda is megtörténik. Azt a legnehezebb megérteni. Hogy kik is azok pontosan, akik váratlanul megjelennek ebben a kocsmában, és milyen szerepet játszanak arra a pár órára egymás életében. Vagy hogy mi (vagy inkább ki) és miért vet véget aztán a karneválnak.** Hiszen biztosat még azokról sem tudnak a szereplők, akiket jól ismernek. Arra viszont bármikor készek, hogy mindenfélét elképzeljenek. És az elképzeléseik ezen az egyetlen napon, ha csak egyetlen percre is, testet öltenek, megjelennek, a mese pillanatokra valóra válik, a karnevál ütésben és táncban ér véget. Aztán mindenki visszatér a hétköznapi életéhez. Vagy nem.

Aztán nem mehetek el amellett sem, ahogyan ez a könyv (még mindig nem regény, de nehéz megállni, hogy ne írjam le ezt a szót) a nemekkel bánik. Mert ha már határátlépés, ha már a társadalom által előírt normák megszegése, akkor miért pont a nemek maradnának szigorú keretek között? Ott van Vilmosi Vilma kisasszony a félig női, félig férfi nevével és öltözékével, nem beszélve a viselkedéséről. Ott van az előírásszerűen láthatatlanul, a konyhában tartózkodó fogadósné, aki a hagyomány által előírt helyéről – legalább olyan erővel irányítja a kocsma életét, mint a vendégsereg kezelésére szakosodott férje, és ráadásul újra meg újra elő is jön a vendégek közé.*** Ja, és a férje Jancsinak hívja. (Egyébként Johanna.) Vagy ott van a társaságból jócskán kilógó „Szerkesztő”, aki normális vagy éppen abszurd női álnevek alatt publikál, hogy megéljen, sőt az összes névre hallgat is, és van is szerepe annak, ahogyan a többiek az egyik publikációjára hivatkoznak.

A legnagyobb ellentét talán a mítoszok világa és a húszas évek hétköznapi Pestje között feszül. Mert az, hogy egy helyszínben – ha akarja a szerző, ha nem – benne foglaltatik több ezer év irodalma, mindazok a művek, amelyekben valaha írtak róla, önmagában mitikussá teszi azt a bizonyos kocsmát. Hát még így, hogy farsang és böjt között jár az idő, ráadásul éppen egy nemzedékváltás közepén, lásd a végkifejletet. Ez az örökkévaló téma nem akadályozza meg se a pörköltszag terjedését, se a fogpiszkálók köpködését. (A korszak fogpiszkáló-használata elég undorító, nem csinálnám utánuk, bár az ökolábnyom így jóval kisebb volt akkortájt, az tény. De hát nemcsak ezért, ugye.) Csoda és földhözragadtság nem zárják ki egymást.

Én meg az olyat szeretem. Azt hiszem, ezzel hat rám ma ez a könyv. Lehet, hogy mással is, de azt majd megírom máskor.

* SPOILER Majdnem kitör a verekedés, végül csak egy pofon csattan el.
** SPOILER Ez a Stranszki, ez a megtestesült Nagyböjt.
*** SPOILER Még a nagy zárótáncban is központi szerepet játszik.

Ezt 2019. augusztus 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Amikor májusban előkerült a polc hátsó sorából a Portugál szonettek, akkor találtam ki, hogy Elizabeth Barrett Browningról nekem olvasni kell, mégpedig pont ezt a feldolgozást. Hiszen az alaptörténetet ismerem, talán még vizsgáztam is belőle annak idején, akkor lássuk, mit tesz hozzá Woolf.

Nos, Woolf nyilvánvalóan számít arra, hogy az olvasóinak van fogalmuk Elizabeth Barrett Browningról, de még a férjéről is, úgyhogy nagyon sok információra, amit egyéb életrajzok a középpontba helyeznek, éppen hogy csak utal. (Ha nagyon muszáj, ír róla végjegyzetet.) Itt az kerül a középpontba, ami máshol a perifériára: a költő kapcsolata kedves spánieljével. :) Nem egyszerű gazda-háziállat viszony, több annál: olykor szinte egymás tükörképévé válnak, egyszerre hasonlóak és ellentétesek. Együtt tapasztalják meg a bezártságot, sőt a börtönt,* és együtt a szabadságot is. Igen: egy ki- és felszabadulás története ez.

Nekem ez igazából kísérleti regénynek tűnik, komolyan veendő játéknak. Az, hogy egy állat nézőpontjából íródik (kivéve, amikor a gazda levelezését idézi), nem azt jelenti, hogy emberi vonásokkal és gondolkodásmóddal ruházza fel a kutyát, aztán előadja, hogy Flush mit lát a Browning házaspár életéből. Tényleg mindent elkövet, hogy „kutyásítsa” azt a nézőpontot, még ha közben a maga sajátos Woolf-stílusát nem is veszíti el. (Bocs a szándéktalan szójátékért.) Nem egészen úgy dolgozik, ahogy azt a moderneknek tanították tudatáram-technikából, de valami nagyon hasonló módon. Különösen, amikor arról van szó, hogy Flush elsősorban az orrával érzékeli a világot, és egyrészt természetesen jóval több szagot érzékel, mint az emberek, másrészt jóval több mindenre használja a szaglását. Ennél közelebb, mint ami itt Woolfnak sikerült, elég nehéz lenne jutni ahhoz, hogy hogyan lehet megjeleníteni a kutyák sajátos „szagnyelvét”.

(Azért amikor nem a szagok vannak soron, akkor kap egy fricskát az angol társadalom is, amelyet nem kicsit parodizál a regény elejének kutyahierarchiája.)

Szóval kísérletnek sem utolsó a regény, életrajzként is működik a maga módján, meg még nagyon szép is. A fordítónak nagy-nagy kalapemelés ezekért a sodró lendületű mondatokért, ezért a szókincsért, igen nehéz dolga lehetett. Majd csak eljutok egyszer odáig, hogy tizenöt év után végre elővegyem az Aurora Leigh-t is.

U.i.: Felhívom még a figyelmet a regény elejének Miss Mitfordjára, aki a maga szelíden viktoriánus módján szintén normaszegő, ha nem is látványosan, és nem is tudja ezáltal megoldani az élete legszomorúbb problémáját.

* SPOILER A nőt ugyan nem vetik szó szerint fogságba, mint a kutyát, de kb. úgy bánik vele a családja. Majd negyvenévesen még gyereknek nézik, ellenőrzik az étkezéseit, nem veszik komolyan, számára létfontosságú információt titkolnak előle, minden törvényes módon akadályozzák abban, hogy a saját életét élje.

Ezt 2019. augusztus 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Az a fajta könyv, amelyikre akkor sem adhatnék tíz pontnál kevesebbet, ha rosszul volna megírva. Egyszerűen nem volna hozzá képem.

Ez nem fejlődésregény, nem önéletrajz, nem társadalomrajz, nem is helyzetjelentés Afrika rémségeiről, bár mindegyikből van benne valami, egyikből több, másikból kevesebb. Ez, kérem, jogos indulatoktól fűtött szónoki beszéd kétszáznegyven oldalban, keménykötésben, személyesen a szociálisan kicsit is érzékeny és/vagy környezettudatos olvasóhoz. Szónoki beszéd, azon belül is prédikáció.*

Zambia irodalmából akartam olvasni, lehetőleg olyat, amiből meg is tudok valamit Zambiáról. Hát megtudtam. Azt is, amit nem akartam tudni. Emlékszem, mennyit írtak és beszéltek a kilencvenes években az AIDS-járványról. Hogy vannak olyan területek, ahol tömegek pusztulnak bele. Hogy nemi úton terjed és injekciós tűkkel, de adott esetben rengeteg kicsi gyerek is megkaphatja, sőt már fertőzötten születhetnek. (Emlékszem igen szörnyű címlapfotókra, csontsovány babákról.) Aztán elhallgattak a hírek, és nem tudtam, hogy ez a járvány még évtizedekig folytatódott, és pusztán a higiénia és az elemi orvosi ellátás hiánya is okozhatta, hogy megkapja valaki. Mondjuk, több millióan. Azt nem tudom, hogy most mi a helyzet pontosan, mert ennek a könyvnek az adatai tízévesek, de még ha esetleg a járvány alább is hagyott, sokkal-sokkal többről szól a könyv, mint „csak” egy járványról. A környezeti katasztrófa egyik gyökere itt található, erről is beszél a zulu uralkodók kései utódja.

Először nem értettem, hogy egy olyan könyv, amelynek már a bevezetéséből nyilvánvaló, hogy valójában szónoki beszéd lesz, miért kezdődik a szerző családjának és életének bemutatásával. Vagy inkább miért szán rá olyan sok időt? Mondjuk, érdekes megtudni, milyen volt az elit tagjaként fölnőni a függetlenedő Zambiában, amelynek gazdaságát felvirágoztatta a rézbányászat. (Mármint leginkább a gyarmatosítók utódai és a betelepülők számára, mert a gazdaság haszonélvezői között azért viszonylag ritkán fordult elő fekete. A szerző családja, ezt gyakran hangsúlyozza, tényleg kivételezett helyzetben volt.) A könyvnek ez a része emlékeztet a legjobban egy memoárra, és van is benne sok rokonszenves és ellenszenves dolog, mint nagyjából minden memoárban, legfeljebb erős helyi színezettel. Sorra megismerkedünk az apával, az anyával, a sok testvérrel, unokatestvérrel, baráttal, aztán jó sok részletet megtudunk arról, kit hogyan iskoláztattak, milyen kilátásokkal indult neki az életnek, milyen igazságos vagy igazságtalan döntések kísérték az útján, és ez mennyire jellemző vagy nem jellemző az ország kultúrájára. Információdömping világolvasóknak.

Aztán felfogtam. Azért van erre szükség, hogy mire a könyv második feléhez, a voltaképpeni mondanivalóhoz, a megírás okához és céljához elérünk, már személyes ismerőseiként kezelje az olvasó a szereplőket – és fölfogja, hogy miért pótolhatatlan veszteség, mi több, pazarlás, ha eltűnnek. Mert összeomlik a gazdaság, válságosra fordul az egészségügy helyzete, a környezeti károk miatt elfogy a megfelelő ivóvíz, a talajról nem is beszélve, és egész területek lakossága fertőződik meg az új halálos betegséggel azért, mert nincs – de mennyire nincs – minden oltáshoz és vérvételhez új injekciós tű, vagy éppen azért, mert nem szól nekik senki, hogy kesztyű nélkül beteg családtagot ne ápoljanak, főleg akkor ne, ha, mondjuk, előző nap felhorzsolták a kezüket. Veszteség, mert ismerőseinkként halnak meg a szereplők, és pazarlás, mert láttuk, hová jártak iskolába, mi volt az életcéljuk, mire lettek volna képesek, és milyen feladatot nem fognak elvégezni soha többet. A járványoknak ezt az arcát ritkán látni.

Tehát egyáltalán nem kizárólag világolvasóknak ajánlom.

Van persze hibája elég. Sok mindent túlhangsúlyoz, még több minden kimarad. Egészen biztos, hogy nem is mindig van igaza, sőt, hogy időnként csúsztat. Ettől még bőven sok az, amiben igaza van, és mindenkit lebeszélek arról, hogy csak úgy elmenjen mellette. Amit leír, annak nagyon nagy része nemhogy nem avul el (sajnos), hanem még nem is csak Afrikára tartozik.

Utóirat: Van a könyvnek egy borzasztóan erős vallásos felhangja. A „borzasztóan” itt nem puszta szólam, oldalakon keresztül épül rá a retorika, ezért írtam az elején, hogy ha műfajt kell mondani, akkor ez a könyv leginkább prédikáció. Az olvasói készüljenek fel arra, hogy a templomban se hallottak ennyiszer Istenről és a Bibliáról, mint itt. Amin ez a nő keresztülment, azt nem is tudta volna ép ésszel másképpen feldolgozni.

* És egyszerűen nem fogom fel, hogy lehetséges, hogy a szerző által létrehozott alapítvány Facebook-oldalának még száz követője sincs, a weboldala pedig megszűnt, holott a könyv megjelenésekor még Zambia miniszterelnöke is ajánlotta személyesen, és nincs előttem, hogy a benne foglalt problémák azóta mind megoldódtak volna. Feladta talán? Hogy bármilyen visszaélés történt volna, annak nem látom nyomát a neten.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. augusztus 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nyakatekertségében is aranyos kis groteszk, mindenféle rendű-rangú csinovnyikokkal, sajátos humorérzékű emberek számára. Nekem pont ilyen humorérzékem van, úgyhogy elég sokat vigyorogtam rajta.

A fülszövegnek részben igaza van, ez ám kemény szatíra a pétervári rangkórosokról, részben meg nincs igaza, mert a fantasztikum, az nem puszta eszköz, ha jól csinálja az ember. És Gogol jól csinálja. Annyit adagol belőle, amennyi még vicces; nem magyarázza túl, pedig lenne mit; a végén meg ott hagyja lógva az olvasót, kezdjen vele, ami neki tetszik. Idegesítse föl magát, esetleg szórakozzon. Mondjuk, saját magán. Ha van hozzá elég esze.

Hangoskönyvben hallgattam, Szoboszlai Éva felolvasásában, tökéletes. Hivatalos papírok selejtezéséhez kapcsoltam be, ahhoz direkt jól jön. Éppen kész lettem, mire a hangfelvétel a végére ért. Hogy ez hamarabb nem jutott eszembe. Bár vannak olyan munkák, amikhez a Holt lelkek is kevés lenne… 

Ezt 2019. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Én: …vagy ott van az ókori görög komédiák között a Lüszisztraté. Tele disznósággal, útszéli, vulgáris humorral, és közben a békevágyról szól.
Beszélgetőpartner (nem túl lelkesen): Á, szóval van benne egy kis plusz mondanivaló.
Én: NEM! Nem kis plusz, hanem az egész arról szól! Azért kellenek bele a disznóságok! Attól klasszikus!

„Tudod, mi az undorító? Az atomháborús fenyegetés, az az undorító.” (Epeli Hau'ofa)
(Ezzel a mottóval tessenek nézegetni az itt látható illusztrációkat, amelyek a XVI. század közepén készültek François Rabelais Gargantua és Pantagruel című regénysorozatához. Meg a sorozat címlapját is.)

Egyetemista koromban olvastam először Bahtyint, és azóta nem szabadulok a hatása alól. Nem mintha olyan nagyon akarnék. Azt tette helyre a fejemben, amit korábban legfeljebb sejtettem: hogy a nevetésnek éppen úgy létezik kultúrája és hagyománya, mint a komolyságnak. Hogy a kettő sokféleképpen össze is kapcsolódhat. Hogy ideális esetben kiegészítik egymást. Hogy egy komikus műnek nemcsak akkor és attól van létjogosultsága, hogy például társadalmilag veszélyes bűnöket és/vagy hibákat leplez le. Hogy a komikum, az nem valamiféle csomagolás a komolyan veendő mondanivalón – hogy az lehet maga a mondanivaló. Vagy a nyelv, amelyen az a mondanivaló a lehető leghatékonyabban elmondható. (És mielőtt valaki közbeveti: nem, a nyelv sem puszta csomagolás. Éppen úgy, ahogyan a mondanivaló nem „kis plusz”.)

Hogy attól, hogy valami vicces, még nem kell, hogy komolytalan legyen. (Van olyan persze, de nem szükségszerű.) Hogy a nevetés nem feltétlenül a felszínesség jele. Sőt: hogy a nevetés és a tisztelet sem zárják ki egymást feltétlenül; hogy lehet nevetni azon, amit tisztelünk, és attól nem kell, hogy csorbuljon sem a humor, sem a tisztelet.

Persze nem Bahtyin találta fel a spanyolviaszt, még ha roppant munkát is végzett annak érdekében, hogy bekapcsolja a komikumról való gondolkodást az irodalomtudományba. Még akkor sem ő találta fel, ha érdemben csak az ő életművét követően kezdtek foglalkozni a kérdéssel. (És természetesen bírálták is a munkásságát. Legmélyebb tiszteletem mellett én sem értek egyet minden megállapításával. Sőt. De ez normális, és nem is von le semmit az érdeméből.) Amikor például Hamvas Béla megírta A száz könyv című művét,* abban komoly és komikus művek egyaránt érdemesek arra, „hogy az ember, ha nem is többet, elalvás előtt egyetlen szót elolvasson [belőle], és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul magával vigyen.” Azért a fénymetaforát használni például a fentebb illusztrált Rabelais-műre… hát meglepő fordulat. De nem véletlen, és nem is átgondolatlan. (Megj.: természetesen Hamvas sem találta fel a spanyolviaszt, ilyet nem is állítanék, viszont rendkívül örülök a megerősítésnek.)

Persze a komikus hagyomány nem egységes, nem homogén. (Homogén komikum, ez is jó vicc lenne.) Van annak többféle áramlata, nevetni is többféleképpen lehet. Nemcsak az lehet a különbség komédia és komédia között, hogy lehet-e komolyan venni azt, ami megnevettet, vagy valóban nem egyéb könnyed, felszínes szórakozásnál. (Amelynek természetesen szintén van létjogosultsága, időnként igen jól tud esni.) Sok minden másra is érdemes figyelni.

Hogy mást ne mondjak, például nagyon nem mindegy, hogy az ember a hatalmasokat neveti ki, vagy a kiszolgáltatottakba rúg bele még egy jó nagyot. (Ezek megkülönböztetéséhez mindenekelőtt tisztázni kell, hol kezdődik a kiszolgáltatottság – ehhez a tisztázáshoz meg érettség szükségeltetik.) Nem mindegy, hogy – amint fentebb írtam – a nevetés tényleg pusztán a társadalomkritika eszköze, és a mű komikum nélkül is működne, legfeljebb kevésbé volna emlékezetes – vagy az elsődleges cél a nevettetés, és vájtfülű olvasó legyen a talpán, aki megtalálja a társadalomkritikát is. (Utóbbit jobban szeretem, személyes véleményem szerint ügyesebbnek kell lennie hozzá az írónak, és megadja a rejtvényfejtés örömét is.) A legnagyobb különbség pedig (szerintem) a között van, hogy a komikus elbeszélő kinevet (engem, valakit, önmagát, az emberiséget), azaz fölülről néz, gúnyol és megsemmisít – vagy együtt nevet, azaz megszünteti a hierarchiát, és megsemmisítés helyett újjáalakít. (A kettő persze kombinálható.)

Ezeket a hagyományokat keresem, és meg is találom, mióta következetesen igyekszem minél többet olvasni a nevetés és nevettetés klasszikusaiból. Persze az egyéni ízlésem is meghatározza a válogatást, de azért szigorú vagyok magamhoz: kézbe veszek olyat is, amiről tudom, hogy nem fogom szeretni, mert attól még érték, attól még megismerni való. Molière, Rotterdami Erasmus vagy Sterne például keserű, gyakran nyomasztó, nem szeretem. Boccaccio túl sokat szórakozik a kiszolgáltatottak rovására, Navarrai Margittal jobban járok. Azt még mindig nem tudom, hogy Anatole France műveit inkább szeretem, vagy inkább utálom. De ragaszkodjak most csak a Hamvas-féle kánonhoz: Arisztophanész, Cervantes, Villon, Gogol, Hoffmann, Dickens nem okoz csalódást, és ha majd egyszer végre rászánom magam, akkor a Till Eulenspiegellel fogom leporolni érettségi óta nem használt némettudásomat.

Azt hiszem, már jól látszik, hogy ezzel a hagyománnyal bizony számolni kell. (És hány képviselőjéről nem szóltam még!) Ha az ember igyekszik minél többet megismerni belőle, azzal a humorérzéke is alakul. Nem mondom, hogy mindenen tudok nevetni, ami ezekben a könyvekben áll. Még azon se mindig, ami azokban áll, amelyeket szeretek közülük. De sokkal jobban látom, mit jelent ezekben a művekben a komikum (mitől számítanak/számítottak a maguk korában viccesnek), és mi következik ebből a mi korunkra nézve. Mert azt ne higgyétek, hogy csak azért, mert nem sokan olvassák őket, már nem is hatnak. Pont elég, hogy valaha mindenki olvasta őket. Annak a mindenkinek az örökségét visszük mi is tovább, ha tetszik, ha nem. Hát olvassátok csak, ha a gyökereket akarjátok feltárni. (Természetesen a komoly hagyományt IS, ez nem kérdés.) Meg röhögni közben. Mert az egy dolog, hogy nem mindenen lesz kedvetek nevetni. Az is biztos, hogy ha tudatosan figyeltek a komikumra, több poént vesztek észre. Nagyságrendekkel.

Nemrég találtam rá Shakespeare IV. Henrikjére, amelynek első része gyönyörűen mutatja, hogyan egészíti ki egymást komolyság és nevetés. Egyik sem létezhet a másik nélkül, és a darab legjobban sikerült figurája átjárást is tud teremteni a két világ között. A komikus cselekményszál nem mellékes, hanem szükséges a végkifejlethez.

A fentieket 2019. július 19-én írtam. Ezt 2020. június 15-én tettem hozzá: 

Befejeztem Rabelais ötkötetes monstrumát. Úgy voltam vele, hogy ha már megtanultam franciául (olvasni), legyen maradéktalan részem ebben az élményben. Nem egészen azt kaptam, amit vártam, de nem csalódtam. Írtam is róla.

Az a minimum, hogy én is megpróbáljak hozzátenni ehhez a hagyományhoz egy homokszemet.

Shakespeare királydrámái közül nagyon keveset ismerek, pedig nagy részük a rózsák háborújának idején játszódik, az pedig annyira érdekelt, hogy majdnem történelem szakos lettem tőle.* Vagy talán éppen azért. Ha az ember hozzávetőlegesen ismeri a történelmi hátteret, akkor hol marad a feszültség? Hogy lehet egy roppant hosszú időszak hömpölygő eseményeit drámaformába kényszeríteni?

Hát persze, hogy úgy, hogy igazából nem is a XV. századi angol arisztokraták egymást gyilkolászásáról írunk. Azt csak felhasználjuk, lazán értelmezve a művészi szabadságot, valami sokkal érdekesebbhez. A IV. Henrik olvasói/nézői véletlenül se fogják lerágni a körmüket az izgalomtól, hogy ki fog meghalni a végére, és ki marad meg. IV. Henrik után fixen V. Henrik jön, a matek győz. Meg lennénk lőve, ha erről szólna a történet, de hála Istennek nem erről szól.

Azért kezdtem éppen ezzel a két darabbal a királydrámák sorát,** mert ezekben szerepel a Falstaff, én pedig szeretem a klasszikus komédiát. Most csak annyit, hogy utólag kiderült: ezeket a drámákat valóban lehet akár komédiáknak is tekinteni, annyira hangsúlyos bennük a komikus jelenetek szerepe. A műfaj-meghatározással nem értek egészen egyet, de nem is nézem bolondnak azt, aki ilyet állít.

Az első rész, az tökéletesen beváltotta az elvárásaimat, még jóval többet is adott, mint amire számítottam. Szeretem, ha egy könyvben pontosan kiegészíti egymást a komolyság és a nevetés, ebben pedig ez történik. Az egyik történetszál véres konfliktusokon, sérelmeken, intrikákon, árulásokon, csatákon vonul végig, vagyis mindazon, amivel a nemesi történetírás foglalkozik – míg a másik szálon teljes erővel folyik a bolondozás, evés-ivás, frivol (sőt obszcén) célzások, verekedés (amelyben nem hal meg senki, még az anyagi veszteség is csak átmeneti), és mindenekelőtt a nagy, komoly arisztokraták parodizálása. Egyik szál sem semlegesíti a másikat, mindkettő egyformán fontos, mindkettőben izgalmas dolgok történnek, és van egy remek figura, aki összeköti a kettőt, szabadon járva-kelve komolyság és nevetés között. Ez a Harry avagy Hal herceg,*** ez a leendő V. Henrik, ez valami csuda. Úgy vív ki magának tekintélyt, hogy a darab nagy részében kocsmázáson kívül semmit nem csinál – és tényleg kivívja, a nézőét különösen. A haverok sem azért tisztelik, mert sokat tud inni (amúgy tud), hanem mert humora, becsülete, gerince és mindenekelőtt egyénisége van. Mond az elején egy nagymonológot arról, hogy olyan az élete most, mint a felhőkkel borított nap: semmit nem mutat a valódi erejéből, de attól az az erő még létezik, és ha egyszer elvonul a felhő, akkor jóval többet fog adni, mint amennyit várnak tőle. Az ő története ennek a kibontakozásnak a története, neki már lehet szurkolni, hogy eltalálja-e a megfelelő pillanatot, amikor a háttérből az előtérbe kell lépnie. Ettől dinamikus, ettől van súlya. Mármint a történetének. A figurának nemcsak ettől. Hanem például attól, ahogyan ő maga is képes parodizálni, akár a vetélytársát, akár a saját apját, akár saját magát (!). Azt parodizálja, amit/akit tisztel, szeret, fontosnak tart, ennek megfelelően úgy lehet röhögni a paródián, hogy közben a világon semmi tiszteletlen vagy lekezelő dolog nem hangzik el. Igen, kérem, ilyen van. Vagy attól, ahogy nagylelkű gesztussal átengedi élete legnagyobb győzelmét egy arra teljesen méltatlannak, mert ő akkor is valaki, ha nem dicséri mindenki tele szájjal. És tényleg.

Aztán van itt egy másik Henrik, a herceg tükörképe: akiről mindenki tudja, hogy erős, bátor, szenvedélyes hős. Aki azzal kezdi a darabot, hogy foglyok sorát hozza a király elé, és akit a király „jutalmul” azonnal vérig sért, aki tehát törvényszerűen a király ellen fordul, és az ellenség oldalára áll. Ugyanekkor előbújnak a föld alól, és mögéje állnak a király uralmával elégedetlenek is, kitör a polgárháború. Az ő története szó szerint halálosan komoly, ő mindvégig a véres csaták és lovagi eszmények világában él, idealista és hirtelen haragú, senki elől nem rejtőzködik, erényei és bűnei nyilvánosság előtt zajlanak, vállalja önmagát. Tökéletes ellenfél a hercegnek. Kölcsönösen tisztelik egymást, ahogy azt kell, és a dráma csúcspontján össze is csapnak, ahogy azt kell.

Vele szemben meg a derék Falstaff, aki csak nevében lovag, mivel lovagi erényeinek száma: nulla. Vagy inkább mínuszban van. A legnagyobb csata, amelyikbe belekeveredik, egy utcai verekedés, amely annál nagyobb arányúvá válik, minél többet beszél róla utólag. A legjobban az érdekli, hogy úgy egye-igya tele magát, hogy minél kevesebbet kelljen fizetnie érte, meg hogy feltétlenül túlélje, ha kardot kell fognia a kezébe. Míg a herceg úgy csúfolódik a vele egyenrangúakon, hogy közben tiszteli őket, Falstaff aztán nincs tekintettel semmiféle érzékeny egyensúlyra. Falstaff mindent és mindenkit kinevet és kinevettet, kivéve a herceget, nem azért, mert tart tőle, hanem mert szereti is, tiszteli is. A fent felsorolt okokból. Elbűvölő, ahogy a herceg két perc alatt le tudja szerelni az öreget, az meg mindjárt behúzza fülit-farkát, még akkor is, ha előtte tele torokból ordibált. A hadseregre szánt pénz elsikkasztását meg nem a légióban kezdték. Ettől függetlenül Falstaff nem gonosz. Lop, csal, hazudik, adott esetben nagyon durvákat is, aztán pofátlanul megszökik a következmények elől – mégis könnyű őt a jó barát szemével nézni. Ahhoz is remekül ért, hogy a retorika eszközeivel mindig a saját javára csavarja ki az eseményeket. A szöveg humora persze úgy jön ki igazán, ha az ember rendesen kiszótárazza, nem pedig találgatásokra szorítkozik, mint valaki, akit nem nevezek meg színpadon hallja, de nekem még így is fülig ért a szám, főleg, amikor fantáziadús sértéseket vágnak egymás fejéhez. 

Prince Henry
(…) this sanguine coward, this bed-presser, this horseback-breaker, this huge hill of flesh, –
Falstaff
'Sblood, you starveling, you elf-skin, you dried neat's tongue, you bull's pizzle, you stock-fish! O for breath to utter what is like thee! – you tailor's yard, you sheath, you bowcase; you vile standing tuck, –
Prince Henry
Well, breathe awhile, and then to it again: and when thou hast tired thyself in base comparisons, hear me speak but this. 

Henry herceg:
(…) ez a vérből [szangvinikus] gyáva, ez az ágyat nyomó, ez a lóhát-törő, ez az óriási húshegy… [ez volna Falstaff, akit a herceg éppen leleplezni készül]
Falstaff:
Isten vére,**** maga kiéhezett, maga manóbőr, maga száraz ökörnyelv, maga bikacsök, maga szárított hal! Ó, ha elég levegőm volna kimondani, mi vagy te! [nem tévedés: felváltva tegezi és magázza] – maga szabófonál, maga kardhüvely, maga íjtegez, maga ördögi álló vívótőr… [hát most mondjátok meg, nem gyönyörű? :D]
Henry herceg:
Na, vegyél levegőt, aztán kezdj neki újra, aztán amikor belefáradtál az aljas hasonlítgatásokba, akkor figyelj egy kicsit rám is.
[Innentől szembesíti Falstaffot a saját gyávaságával, amelynek a herceg is tanúja volt, Falstaff tudta nélkül. Mire Falstaff pillanatok alatt megszelídül, hízelegni kezd, és kidumálja magát úgy, hogy a herceg is jót nevet rajta.] 

Ehhez a sok jóhoz képest a második rész nudli. Kiderül belőle egy-két fontos plusz információ, elhangzik benne egy-két jó humorú jelenet (önmagában biztos vicces volna mind, de én egyiken se nevettem föl hangosan így, hogy ott volt az első rész összehasonlítási alapnak), Falstaff mond egy tényleg kiváló komikus nagymonológot, meg végre IV. Henrik is kicsit több teret kap a róla elnevezett drámában (nem, ez nem alap). Csak tétje az egésznek, az nincs. A fontos események az első részben lezajlottak, Henrik herceg már nem tartozik a komolyhoz is, a nevetőhöz is, csak kirándulni jár át az utóbbi világba – a komédia elvesztette a párját, amely nélkül mulattatni tud (ez sem utolsó szempont persze!), gondolkodtatni nem. Jó volna ez, csak hát ha már láttam, hogy másképp is lehet, akkor nekem kevés. Rettenetesen untam, sokkal lassabban is olvastam az első résznél, és nagyon könnyen elengedte a figyelmem a szöveget. Volt szakasz, amit háromszor is újrakezdtem, mert a végére érve már elfelejtettem, mit olvastam az elején.

A nyelvről: Létezik olyan kiadása a könyvnek, amely az egyik oldalon az eredeti szöveget tartalmazza, a másikon az egyszerűsített, mai angolsággal írott szöveget. Jó ötletnek tartom, kár, hogy nekem nincs. (Külön jelöltem be a könyvet a Molyon, de amúgy a Shakespeare-összesemből olvastam.) Az biztos, hogy az eredetit nem pótolja semmi. Persze kell(ene) hozzá szókincs, nagyobb, mint a későbbi klasszikusokhoz, de tényleg sok mindent ki lehet találni a szövegkörnyezetből. A fura ötszáz évvel ezelőtti nyelvtani eseteket meg egyszer kell megtanulni, hamar megszokhatók, nem veszélyesek.***** És hát: SZÉP! Nagyon! Az első rész nemcsak a komikus részek szókincsében múlja felül a másodikat, hanem abban is, ahogyan az ötös jambusokban írott szakaszok a költői képekkel bánnak. Abban filozófia van, nem gyenge.

Olvassatok Shakespeare-t, mert az jó.

* Tényleg. Versenyhez olvastam ezt a könyvet annak idején, és sokkal többet tanultam belőle, mint amennyi a versenyre igazából kellett.
** Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a III. Richárdot láttam gyerekkoromban, Haumann Péterrel meg Pártos Erzsivel, még fekete-fehér filmváltozatban, de az nem számít. Alig emlékszem rá, leginkább azért, mert pancser volt a hangmérnök, és a műsoridő nagy részében egyáltalán nem lehetett érteni, mit beszélnek a szereplők.
*** Családtagok előbbi, kocsmatöltelékek utóbbi változatban preferálják a nevét, csak a színpadi utasítások veszik komolyan, és hívják Prince Henrynek.
**** A „'sblood” a „God's blood” rövidítése, és az Oltáriszentségre utal. Vagyis elég durva káromkodás. Shakespeare-nél igen sokat használják, változatos jelentéskörökben.
***** Érdekes például látni azt az időszakot, amikor az angolban is volt még tegezés-magázás, és figyelni azt, hogy ki kit tegez és kit magáz. Falstaff például gond nélkül letegezi a rangban magasan fölötte álló herceget. A Falstaffnál kevésbé pofátlan népi alakok nem merik. Az apa tegezi a fiát. A fiú az apját viszont magázza.

Ezt 2019. július 19-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam.

Pontszám: 10/8

Színvonalas, értékes munka, mint mindig. Akkora háttérmunkával, mint a Himalája, mint mindig. Fogalmam sincs, mi a műfaja, mint… már előfordult. És ez cseppet sem zavar.

Középiskolai tanárként kamaszok között élem az életem, én figyelem őket, ők még jobban engem. Nap mint nap hallom a kérdéseiket, a válaszaikat, látom a problémáikat, több-kevesebb sikerrel próbálom megfejteni a gondolkodásmódjukat. Éppen ezért a kötet szövegeiben kezdettől fogva nyomon tudtam követni, melyik szöveg milyen, jellegzetesen kamaszok között tapasztalható helyzetre reagál, és azt hogyan teszi. Szakértelemmel és felelősségtudattal. Ahogy azt mindenkinek tennie kell, akinek a munkája során emberi lelkekhez kell nyúlnia. Sokszor szinte láttam magam előtt, hogy no, X vagy Y erre most azt mondaná, azt kérdezné, olyan képet vágna, és közben az járna a fejében stb. Egyszóval: a kötet szerzője tudja, mit csinál.

Miről lehet kamaszoknak mesélni? Mert az nem igaz, hogy semmiről, ezt tanúsítom. Mint minden magyartanár vagy nyelvtanár, történetekkel, szövegmondással dolgozom. Tényleg csak az számít, milyen szöveget választ az ember, és hogyan mondja. Szóval miről? Például azokról a témakörökről, amelyek ebben a kötetben helyet kaptak: szerelem, horror, bajkeverés, harci bátorság (szeretik ám Tolkient), barátság, lelki problémák (szorongás, alul- vagy túlteljesítés), gondoskodás és kaland. Utoljára, de nem utolsósorban a nemek viszonya. Igen, ezekről mindről szólnak népmesék, mondák, mítoszok, a kötet ugyanis ezekkel van tele. Igen, létezik horror-népmese. Speciel pont magyar. Még én is több változatát ismerem, pedig nem én vagyok a szakértő.

Amit ebben a vékonyka gyűjteményben látunk, az szó szerint a jéghegy csúcsa. Nemcsak arról van szó, hogy sok-sok olvasás, kutatás és mesemondó körút (azaz elméleti és gyakorlati tapasztalatok tömege) előzte meg az összeállítását. (Minden meséhez többféle forrást is felhasznált, némelyikhez öt-hat változatot is keresett, amelyek alapján végül létrehozhatta a sajátját.) Arról is, hogy minden témához szigorúan csak két mesét választ a szerző (kivéve a trickstereket, mert velük, ugye, nincs értelme szigorúnak lenni), viszont minden fejezet végén ott a lista sok hasonló témájú meséről, listaelemenként egy-egy rövid ajánlással. Ez a mit. Minden fejezet végén szerepel több oldalnyi hasznos tanács is (és személyes anekdota) a hogyanról, sőt a miértről is. Mi az, amit feltétlenül szem előtt kell tartani, mielőtt a mesét elmondja az ember? Hol kell óvatosnak lenni, hol lehet bátor az ember? Milyen reakciók várhatók? Hogyan lehet (és miért érdemes) ügyesen ráhangolódni a gyerekek „hullámhosszára” akkor is, ha az első reakció nem feltétlenül kedvező? Min lehet (és adott esetben kell) változtatni? Mi a helyzet akkor, ha kamasznak keresünk mesét, például versenyre? A mesemondónak melyik gesztusa milyen hatást kelt a kamaszok fejében? (Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.) Ezért mondom, hogy nem tudom, mi a kötet műfaja, mert nemcsak mesegyűjtemény, hanem szakkönyv is egyben.

Nem vagyok hivatásos mesemondó, a meséket (meg a tanácsokat) elsősorban arra használom, hogy a magyarórai tananyagot kamasz-közelibbé tegyem. Ezt például akkor lehet megtenni, amikorra a szerző is javasolja: amikor a mitológiák vannak soron. (Mésztra történetét, amely a fent linkelt kötetben is szerepelt, bár más összefüggésben, és kicsit módosított hangsúlyokkal, már meséltem kamaszoknak. A figyelemre nem lehetett panaszom.) Én hozzátenném azt is, hogy a középkori eredetű mítoszok és mondák is taníthatók ezzel a módszerrel, erre (is) nagyon jók a kötetben szereplő kelta eredetű történetek, különös tekintettel az Artúr-mondakörre. Ezek a középiskolai magyartanításban sajnos sokkal kevesebb figyelmet kapnak a szükségesnél, főleg, ha vesszük, hogy a gyerekek által nézett filmek milyen gyakran használják a kelta és a germán mítoszok figuráit. Pont itt lehet(ne) a tananyagot közelebb vinni a diákok érdeklődési köréhez.

És itt már az én agyam (is) elindul. Magyartanároknak azért ajánlom ezt a kötetet különösen, mert a mesékben olyan motívumok is szerepelnek, amelyek visszaköszönnek a jelenlegi, oly sokat kárhoztatott középiskolai kötelező olvasmányokban. Nem feltétlenül kell magyarórán elmondani a mesét (bár miért ne), viszont felkészüléskor annál érdemesebb figyelni rájuk. Nem egy olyan tippet olvastam a kötetben, amely rövidke asszociációs sor után egészen más szövegek megbeszélésére is alkalmazható. Némelyik szöveget eddig is elég rendhagyó módon tárgyaltam (fogadjunk, hogy nem sokan tanítják ezt portálfantasyként, eposzi csatával a végén), ebben most megerősítést kaptam, másokhoz pedig plusz ötleteket. A leglátványosabban a kötet utolsó meséje használható (mármint ebből a szempontból), mert annak egyik központi kérdése, hogy hogyan kell viselkednie egy közösség vezetőjének, egyáltalán mi teszi őt vezetésre alkalmassá? És már ott is vagyunk a rettegett Bánk bánnál, amelyet például ennek a kérdésnek a segítségével lehet közel(ebb) hozni a diákokhoz. Próbálva.

Végül egy kis személyes történet a részemről is: A könyvtári Olvasókuckónkban úgy döntöttünk, június-júliusban meséket olvasunk, én többek között ezt vittem ajánlani. Ahogy elkezdtem sorolni, mik vannak benne, az egyik jelenlevő, akinek kiskamasz unokái vannak, megkérdezte, hogy a horrorok között van-e zombis, mert az ő unokája azt szereti. Mondtam, hogyne, királylányos magyar népmese. Abból hogy lesz zombi? Elmeséltem. Volt, akit kisebb sokk ért a közönségből, de tetszeni neki is tetszett. Ki is jelentették, hogy ezért nem könyvtárba mennek, hanem rögtön a boltba. Én meg fülig érő szájjal bicikliztem haza. De még az utcánkban is vigyorogtam, amire csak akkor jöttem rá, amikor az egyik emeleti ablakba felnéztem, és egy teljesen ismeretlen nő visszamosolygott. 

Az egy dolog, hogy kamasznak már nem kell esti mesét mondani. (Bár lehet, hogy némelyik csak úgy tesz, mintha nem volna rá igénye, főleg, ha horrorról van szó. :)) Viszont annyi más alkalom van rá, egyszerűen kár őket veszni hagyni.

Örülök, hogy olvashattam, köszönöm a lehetőséget a szerzőnek és a kiadónak.

Utóirat: Azért nekem továbbra is a korábbi kötet marad az etalon. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. július 13-án írtam. 

Na, ki mondhatja el magáról, hogy olvasott már mandzsu irodalmat? 

Odavagyok ezért a kiadói sorozatért. Eddig három van meg belőle itthon, most nézem, mik jelentek még meg a sorozatban, egyet-kettőt még biztos beszerzek.

Szerintem ez a kötet a legrövidebb belőle, pedig igazából ez se egyetlen szöveg, hanem két még rövidebb. Azért az elsőnek a címe szerepel a borítón, mert azzal lehetett eladni. A második egyébként is csak elszánt érdeklődőknek való.

Mandzsúria, az az orosz Távol-Kelet nagy része, meg Északkelet-Kína. Történelme igen változatos, voltak ők Kína urai is, alávetettjei is. Irodalmuk sajnos jóval gyérebb (az utószó szerint), nyelvüket pedig egyre kevesebben beszélik. A „Nisan sámánnő” az ő népi irodalmuk része, borzasztó érdekes túlvilági utazás, samanisztikus és buddhista hiedelmek keveredése, túlvilági városokkal, fákon ülő lelkekkel, csónakként használt sámándobbal meg egyéb ilyen nyalánkságokkal. Hozzá még roppant szimpatikus a főszereplő Nisan: magabiztos, ügyes és vagány, igen-igen gyarló, de bűnösből képes tisztességessé válni. A jegyzetek pedig mindennél jobban érdekeltek, ahogyan az egyes részleteket művelődéstörténeti szempontból magyarázták. Némelykor ügyesen megtaláltam az Eliade-párhuzamokat. És ötven kicsi oldal az egész.

A másik szöveg „A mandzsu szertartások és áldozások császári parancsra szerkesztett törvénykönyve”, és hajszálpontosan olyan izgalmas, amilyen a címe. Aki a korszakkal és/vagy a néppel foglalkozik, annak biztos rendkívül fontos dokumentum, de én úgy két bekezdés után gyorsolvasásra kapcsoltam, és még a jegyzetek se tudtak lekötni. A végén mindössze egyetlen kérdésem maradt: ha tényleg minden reggel ÉS minden este elvégezték ezt a disznóáldozatot a főnemesi udvarokban, akkor MENNYI disznót kellett ahhoz évről évre felnevelni, és hol fértek el?!

Az utószó megint jó volt, főleg a mandzsu házak leírása. Igen praktikusak a hosszú, lapos tetejű kemencék, egy házban kettő-három, amelyeken éjjel aludni lehet (mármint úgy, hogy előtte befűtenek), nappal meg főzni. Amelyikre éppen nem tesznek fazekat, arra ráülnek. Kemény hidegek lehetnek Mandzsúriában, hogy ilyeneket találtak ki.

Na, így jött ki a kilenc pont.

Csak azt tudnám, hol találtam. Ár nincs beleírva, tehát nem antikváriumban. Talán valami egységáras kiárusításon?

Ezt 2019. július 12-én írtam. 

Pontszám: 10/9