Negyvennégy klasszikus szerelmes vers, angol eredetiben és magyar fordításban. A könnyűnél is könnyebb a szerzői életrajz alapján értelmezni őket: Elizabeth Barrettre harminckilenc évesen rátalált a nagy szenvedély, hozzáment a híres és csodált költőhöz, Robert Browninghoz,* és minden érzelem, amelyet hosszú évek testi-lelki betegségei a négy fal közé zártak, egyszerre robbant ki belőle. Csak persze, „szeméremből”, ahogy az előszó írja, nem merte nyíltan vállalni a nevét, és úgy adta ki a kötetet, mintha portugálból fordította volna. (Ezt jelenti az angol címben a „from the Portuguese”).

Könnyű így értelmezni a kötetet, de nem fogom. Minek, Kardos László megtette helyettem, olvassátok el az előszónak álcázott időutazó molyos értékelést. Engem egyébként sem ez érdekelt a versekben. Pár ezer év alatt sok milliárdnyian voltak már szerelmesek a világtörténelemben, abból néhány millió biztos érzett hasonló rajongást is, hasonló okkal, hasonlóan sokáig elfojtott indulatok kitörésével, sőt biztosan előfordult közöttük sok-sok olyan is, aki össze is tudott házasodni a szerelmével, és a házasságban is megőrizte rajongását. Valamiért mégse hoztak össze róla negyvennégy sírni valóan gyönyörű szonettet. Erre nem elegendő magyarázat az, hogy de Elizabeth Barrettnek megvolt hozzá a tehetségén kívül a mesterségbeli tudása és a műveltsége is. Nincs is értelme többet keresgélnem a magyarázatot, a versek hatásáról akarok beszélni. Arról, hogy miért volt nagyon nehéz kezdenem velük valamit, és miért vontam le két egész pontot.

A teljes alázat és önátadás versei ezek, vallomások egy istenített alakhoz, aki mindenestül (költészetében is) magasabb rendű a versek beszélőjénél. Fenséges csoda, ráadásul még szabadító hős lovag is, és a beszélő egyszerűen el sem tudja hinni, hogy ő a szerencsés, akibe ez a lovag szerelmes lett. Biztosan vannak, akik számára a beszélő teljes magamegadása, ön-alárendelése ellenszenves vagy szomorú lehet – meg is tudom érteni –, de én nem tartozom közéjük. Nemcsak azért, mert akad itt olyan vers is, amelyik egyenrangúként mutatja fel a két szerelmest (és pont a 22., pont a kötetnek a középső szövege, ennyit a spontán érzelemkiáradásról, meg van ez a ciklus szerkesztve, kérem)...

When our two souls stand up erect and strong,
Face to face, silent, drawing nigh and nigher,
Until the lengthening wings break into fire
At either curvèd point,—what bitter wrong
Can the earth do to us, that we should not long
Be here contented? Think. In mounting higher,
The angels would press on us and aspire
To drop some golden orb of perfect song
Into our deep, dear silence. Let us stay
Rather on earth, Belovèd,—where the unfit
Contrarious moods of men recoil away
And isolate pure spirits, and permit
A place to stand and love in for a day,
With darkness and the death-hour rounding it.

...hanem azért is, mert akkor ellenszenvesnek kellene tartanom a világirodalom szerelmes verseinek elég nagy részét úgy Petrarca óta.** Azok valami nagyon hasonlót csinálnak, csak ott a lovag az alárendelt, aki a hölgyet imádja. Itt meg, mintha a mesebeli királylány üdvözölné a szabadítóját negyvennégy szonettben. Ha tényleg egyebet se akarna, csak megalázni magát a porig, akkor meg se szólalna, nemhogy egy kötetet megtöltsön. Persze nem egyszerű dolog egy ilyen ellentétpárt megfordítani, vannak neki következményei. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy ezeket a következményeket figyeltem. Ezek adják a versek összetettségét.

Ezek után egész biztos, hogy elolvasom az Aurora Leigh című verses regényt is. Sokkal kisebb a hírneve, mint a Portugál szonetteknek, de ettől még lehet ugyanolyan jó vagy jobb is.

Az egyik pontot azért vontam le, amit az előszó is megjegyez: egyvégtében olvasva igen-igen monoton ez a kötet. Hát evvan, feltehetőleg a Daloskönyv is az volna, ha ugyanígy bánnék vele. Ez legalább rövidebb. Nem árt azért legalább egyszer végigolvasni, hogy az embernek például feltűnjön a kötetkompozíció. De aztán csak mazsolázgasson belőle.

A másikat a fordítás vonatja le velem. Bocs. Iszonyú nehéz dolga van mindenkinek, aki szonettet próbál fordítani, mert annyira szigorú verstani szabályok kötik (sorok száma, rímszerkezet, soronként a szótagok száma, sőt még a rövid-hosszú szótagok váltakozása is kötött), hogy már az aránytalanul nagy erőfeszítésébe kerül, ha csak meg akarja közelíteni az eredetinek az értelmét, hát még hogyha pontos megfelelőket keres a szavaknak. Tökéletesen visszaadni az egyik nyelven írt szöveget a másik nyelven még prózában sem lehetséges, nemhogy így. Úgyhogy most gonosz leszek, amikor mégis elmarasztalom a fordítót a különbségekért. Nem az egyes szavakba kötök bele, hanem abba, hogy olyan szövegeket, amelyek egyszerre szólnak az értelemhez és a szívhez, kizárólag az érzelmi hatás irányába visz el. Az angol szövegnek nemcsak a mély hangú zeneiségét nem adja vissza, hanem a racionalitását, a hétköznapiságát sem. Mert van neki olyan, például pont a legszenvedélyesebb 43. szonettben.

(Kép innen.)

* Akinek egyébként sajátos módon jóval kisebb nálunk a hírneve, mint a feleségéé. Nem sokan ismerik a Portugál szonetteket, de – legalábbis én így érzékelem – Robert Browningot még kevesebben olvasnak. Rosszul érzékelem? Ha helyes a meglátásom, akkor az több mint valószínű, hogy Kertész Erzsébetnek köszönhető. Mert az Elizabeth Barrettről szóló regényét viszont sokan ismerik.
** Megjegyzés, a rend kedvéért: van, amit ebből a kategóriából rettentően ellenszenvesnek tartok, csak nem ezért.

Pontszám: 10/8

Ezt 2019. június 1-én írtam.