Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Disztópia, kétértelmű hatalmi viszonyokkal (Margaret Atwood: The ​Handmaid's Tale)

2020. március 20. - Timár_Krisztina

handm.jpgFú, ez most nagyon nagyot ütött. Hogy csúnyábbat ne mondjak.

Vitathatatlanul a legjobb disztópiák közé tartozik, mind világábrázolását, mind a nyelvhez való viszonyát tekintve. Enné meg a fene, bár ne lenne olyan jól megírva.

Szóval akkor most visszafogom magam, szigorú leszek és objektív. Most majd jól megmondom, mitől üt akkorát ez a könyv. Mert ahhoz én kellek, ugye, más még soha észre nem vette. Ja, hogy Booker meg ilyenek, bocs, mellément... 

1. Egyetlen eleme sem eredeti. Csak a szintézisük az. (Így kell ezt csinálni a rómaiak óta.) Ebből következően az olvasót a guta kerülgeti, mert olyan disztópiát olvas, amelynek minden eleme ismerős neki valahonnan. Kényelmetlenül közelről.

2. A világábrázolásban minden elem a helyére kerül. Az egyik molyos értékelő felrója neki, hogy a regény nagy részében nem történik semmi. Igaza van. Én viszont azt mondom, hogy még ez az unalom is a helyén van. (Az olvasót egyébként nem feltétlenül untatja, engem például nem.) Egy ennyire zárt közegben, szisztematikusan megfosztva minden információtól, mi is lehetne nyomasztóbb és hitelesebb, mint ez a fajta szörnyű unalom? Amelyről az ember nem tudja, merje-e kívánni a végét, vagy inkább addig örüljön, míg nem történik semmi, tehát ideiglenesen biztonságban van. Jaj.

3. A világábrázolással együtt, azzal összefüggésben a szereplők rajza realisztikus, lélektanilag indokolható. Ettől lesz csak igazán kísérteties a hatás. Hogy egy ennyire durva világra is megszokott módokon reagálnak az emberek. Hogy a világ kifordul magából, de az embereket nem fordítja ki magukból, és pont EZÉRT válik még inkább kifordulttá a világ. Mert be lehet vezetni ókori módszereket, ha XX. század végi marad az emberek reakciója, és mégis ragaszkodnak az ókori módszerekhez. A történelemben nincs visszaút. De ismétlődés új körülmények között, az, kérem tisztelettel, van. Hogy száradna le a keze annak, aki megcsinálja. MIELŐTT megcsinálná, természetesen.

4. A realisztikussághoz hozzátartozik, hogy a regénybeli disztópikus körülmények haszna és kára egyáltalán nem egyértelmű. Aki azt állítja, hogy ebben a regényben a szegény elnyomott nőket kihasználják a gonosz elnyomó férfiak, az nem olvasta a regényt. Valóban agresszíven patriarkális a regényben ábrázolt rendszer - de attól, hogy a nőknek rengeteg minden meg van tiltva, a férfi szereplőknek egyáltalán (és akkor még finom voltam) nem lesz jobb. Beleértve azt is, aki társadalmilag a legmagasabb pozíciót foglalja el. Valóban vannak a könyvben nagyon csúnyán vagy még annál is csúnyábban kihasznált nők – akik azonban adott esetben maguk is részt vesznek a rendszer fenntartásában, sőt mások elnyomásában is. Ezek a jól megírt disztópiák legijesztőbb vonásai: a rendszer, amelyet egyébként a legjobb szándékkal hoztak létre (meg a pokolhoz vezető út, ugye), kicsúszik a drága jó szándékú vezetők irányítása alól, önjáróvá válik, és úgy lesz mindenkinek rossz, hogy a változtatás lehetősége is eltűnik. Itt semmi sem fekete-fehér. Maximum piros.

5. A regénynyelv pontosan illik az elbeszélőhöz, és folyamatos feszültségben tartja az olvasót. Ehhez hozzájárulnak a rövid, szaggatott mondatok és a jelenidejűség, amely miatt legfeljebb bízni lehet abban, hogy a főszereplő-elbeszélő megmarad. (Néha mintha bizonytalanul utalna arra, hogy később foglalja össze az eseményeket, de azt nem mondja meg, mennyivel később.) Számomra az volt a leghátborzongatóbb pillanat, amikor kezd kiderülni, kihez is beszél voltaképpen. Ja, és telitalálat a főszereplő-elbeszélő "neve": Offred. Egészében lefordíthatatlan angol szójáték: nemcsak azt jelenti, amit a magyar fordításban a "Fredé", hanem az "offered" szóra is rájátszik, ami viszont olyasmit jelent, hogy "áldozatul felajánlott".

Volna még éppen elég hatáskeltő elem, amelyről beszélhetnék, de elmúlt tíz óra, és nekem leesik a fejem. Úgyhogy csak egyvalamit jelzek még: a regény összetett viszonyát a keresztény valláshoz, egyáltalán a Bibliához. Egyfelől a regénybeli Gilead teokrácia, amelynek törvényeit, szokásait bibliai idézetekből és szent hagyományból rakják össze. Nekem mint római katolikus kereszténynek ez nem olyan jó érzés. Hogy visszafogottan fogalmazzak. Másfelől nyilvánvalóan összefüggésükből kiragadott idézetekről, kiragadott elemekről van szó. Ha annyira kell őrizni a szent szövegeket, hogy az alárendeltek közül senki ne férhessen hozzájuk, akkor az őrzők is pontosan tudják, hogy ugyanazokból a szövegekből való más idézetek a világuk lehetséges felforgatóivá is válhatnak. Hogy egyáltalán nem minden az ő igazukat bizonyítja.

Legyen ez a végszavam.

Ezt 2019. november 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

És nem fordul ki a világ a négy sarkából (Paul Auster: The ​Book of Illusions)

auster_ill.jpgIntelligensen megírt, sokrétű, komoly értelemben vett játék. Első olvasásom Austertől, akiről minden ismerősöm, aki csak olvasta, nagy tisztelettel beszél. Nem bántam meg, hogy elolvastam, szeretem az ilyen okos játékokat, a matrjoska-történeteket, főleg ebben a stílusban megírva.

Csak hát az van, hogy nem tesz hozzá semmit az életemhez. Én meg valahogy azt várnám, hogy ha egy regény rákerül az 1001 könyv listájára, az csináljon velem valamit. Fordítsa ki egy kicsikét a négy sarkából az életemet és/vagy a személyiségemet. Erről a regényről semmi ilyesmit nem lehet elmondani.

Az illúziók könyve legfeljebb megerősít abban, amit korábban is tudtam. Még csak nem is olyan dolgokat fogalmaz meg, amelyeket korábban képtelen lettem volna elmondani. Emiatt pedig sajnos elég kiszámíthatónak bizonyult.* Amíg olvastam, lekötött, főleg a némafilmekről szóló rész** – de amikor letettem, legfeljebb az inspirált arra, hogy nyissam ki újra, hogy lejáróban volt a kölcsönzési határidő. Ha tanulmányt kellene írnom róla, repesnék az örömtől, ezer és egy témát ki lehetne választani, újabb és újabb rétegeket felfejteni – de minden tanulság annyira nyilvánvalóan ugrik elő a regényből, sehol semmi meglepő, semmi, ami ne lenne precízen kiszámítva.

Összességében: jó könyv, de nem esett volna ki a világ feneke, ha nem íródik meg.

* SPOILER Amikor az első beszélő nevű szereplő felbukkant, bennem már szólt a vészcsengő, és bumm, tényleg az történt a végén az illetővel, amire számítottam. Ne má. Ráadásul még keserű szájízt is hagyott maga után a sorsa. Nem szeretem az ilyen „direkt X kedvéért van benne” szereplőket. SPOILER VÉGE
** Aranyos ötletnek tartom, hogy valóban leforgattak Auster ötlete alapján egy némafilmet, jó, hogy megszületett ez az alkotás, de annak, ahogyan Auster ír, ez a képi világ a nyomába nem ér.

Ezt 2019. október 26-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Uruguay. Egyhangú (rém)álomszöveg (Juan Carlos Onetti: A ​hajógyár)

onetti.jpgUruguay irodalma: megvan.

Féltem ettől a könyvtől, de minek. Nyomasztónak tényleg elég nyomasztó, de számomra bőven az elviselhetőség határán innen. Ijesztőnek pedig egyáltalán nem találtam. Lehet, bennem van a hiba. Vagy a szöveg költői szépségében, amelyet Székács Vera fordítása olyan tökéletesen visszaad. Kár volt ennyit halogatni.

Talán éppen a szöveg költőisége teszi lehetővé, hogy egy ennyire unalmas szöveg ennyire könnyen és gördülékenyen olvasható legyen. A legképtelenebb mondatok is természetesen következnek egymásból, mintha semmilyen más módon nem hangozhatnának. Olyan, mint egy álomszöveg, még ha lidérces álomról van is szó. Nekem egy pillanatig se tűnt mesterkéltnek az egész, pedig Kafkánál ugyanettől a stílustól a hideg lel, minden értelemben.

Mert senkinek ne legyenek illúziói: ez a szöveg unalmas. Ezzel nem szólom le, ezzel tényt állapítok meg. Annak is volt szánva. Egy széteső, belsejéig rohadó, hideg, nyirkos, esős és szürke világot hogy is lehetne másképp megírni, mint unalmasan? Itt még a nagy-nagy rejtély is banális megoldást kap, illetve csak félmegoldást, de a megoldás egésze úgyse érdekel akkor már senkit. Legfeljebb a megalkotottság szintjén beszélhetünk bárminemű izgalomról (például ha tanulmányt akarnék írni róla, biztos, hogy a rendszeresen felbukkanó Szűz Mária-kép variációinak – és szomorú leértékelődésének – külön alfejezetet szentelnék).

Annyira sivár és őrült és elborzasztó és lehangoló a regényvilág, hogy szinte röstellem, amiért nem ijedtem meg tőle. Pedig még csak azt se mondhatom, hogy a hajógyár világa, amelyet pusztán az tart össze, hogy a működtetői saját maguknak sem tudják bevallani saját kudarcukat, mert azzal az egész életük kudarcát kellene bevallaniuk – még csak azt se mondhatom, hogy nem ismerős. De ez a rengeteg fém és olaj és motor és gép... ez valami oly mértékig idegen tőlem, hogy még a pusztulása sem tud igazán megérinteni. Csak a pusztulás költőisége.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. október 13-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Európa, Bp., 2007. 238 oldal, Székács Vera fordítása

Elcsúszó idők, összeütköző nyelvek (Bánki Éva: Összetört ​idő)

banki_3.jpgEz a recenzió 2020. január 28-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Bánki Éva trilógiájának záró darabja nyomasztó, klausztrofób világot jelenít meg. Olyan világot, amelyben nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – helyes döntésekre jutni, ellenben rendkívül könnyen követ el az ember hibákat. Ha az az ember történetesen egy közösség vezetője, akkor pedig az ilyen hibák katasztrofális következményekkel járhatnak. Különösen, ha olyan – látszatra elvont, voltaképpen minden konkrét tapasztalatot meghatározó – fogalmakról van szó, mint az idő vagy a nyelv.

A trilógia nyitó darabjának, a Fordított időnek Rioldája korából adódóan eleinte sodródik az eseményekkel, később az otthonkeresés foglalja le. Az Elsodort időben, bár hívásnak enged, tulajdonképpen az egyhangúság elől menekülve indul útnak. Az Összetört idő utazásának tétje nagyobb: Riolda az élet vizét akarja megtalálni, és meggyógyítani vele a férjét is, az egyre nehezebben működő közösséget is. Módosítani az időt, azaz megszabadulni az öregedéstől és annak következményeitől. Miközben a Nyugati szél szigetének lakossága azzal a problémával küzd, hogy túlnőtte saját lehetőségeit, és környezeti katasztrófa fenyegeti őket.

A recenzió itt olvasható tovább:
http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/7078-timar-krisztina--elcsuszo-id-k--osszeutkoz--nyelvek

Az első két kötetről itt és itt írtam. 

Határátlépések fél Európán keresztül (Bánki Éva: Elsodort ​idő)

banki_2.jpgMajdnem pont ugyanazt tudja, mint az első kötet, éppen csak egy ponttal marad el mögötte. 

Ahogy az első részben, itt is föllelhetők a határátlépések minden értelemben: a szereplők végigbolyongják a történetet, országokon belül és országhatárokon át, családban és családon kívül, idősíkok között, vallások között, élet és halál között, fogságba esve, szökve, önként útra kelve, és akkor még a műfajok/regiszterek közötti határátlépésekről nem is beszéltem. Mert már megint jókat lehetne vitatkozni azon, hogy ez most alternatív történelmi regény vagy mágikus realista regény vagy történelmi fikció (a fantasy mint műfaj ezúttal sajnos nem játszik, pedig kibírtam volna). Hogy arisztokratikus („magas”) irodalom vagy népszerű („szórakoztató”). Adott egy (vagy inkább több) rejtély a legelején (illetve az egyik még az első részből örökítődött át), amelyet meg kell fejteni, de persze több megfejtés is lehetséges, és amikor megfejtődik, már egyrészt nem foglalkoztat senkit, másrészt újabb rejtélyek bukkannak fel a nyomában.

Ahogy az első részben, itt is a fentiekből következnek az alapproblémák: Mi az idő, merre tud folyni és merre nem, léteznek-e átjárók az elveszett és a meglevő, a múlt, a jelen és a jövő között, és ha igen, hol és hogyan és főleg kinek a számára léphetők át? Hogyan tájékozódhat az ember ebben a kora középkori, szétfolyó kontúrú világban, állandóan a tenger és a szárazföld között egyensúlyozva? Hogyan működik hatalom és alárendelt viszonya? (Ez jóval erősebb hangsúlyt kap, mint az első részben. A tökéletes állam megépül, csak éppen a fene akar benne lakni, hideglelést lehet kapni tőle.)

Ahogy az első részben, itt is központi alakká válik Riolda, aki még mindig igen szimpatikus figura, kicsit mintha Odüsszeusz női változata volna: a hatalmat elsősorban felelősségnek tekinti, ezért bírja ki évekig otthon, de közben annyira unja magát, és annyira kíváncsi a külvilágra, hogy első szóra ugrik, amikor kifelé hívják, aztán persze mindenáron haza akar jutni, mert továbbra is szereti a családját és a népét, és igazán nem tehet róla, ha közben újabb és újabb kalandokba keveredik, úgyhogy keresztülviszik fél Európán. Az okossága és a józansága tartja a felszínen, no meg az állandó honvágya.

És ahogy az első részben, itt is megmarad az a jellegzetes elfolyó, kicsit álomszerű stílus, a bizonytalanságot tükröző költői kérdéseivel.

Amelyek egy cseppet mintha idegesítettek volna is már. Ez az egyik oka annak, hogy vesztett nálam a könyv egy pontot. Nem tudnám megmondani, hol lépte át azt a határt (!) a regénynyelv, amelyen túl már modorosnak éreztem. Az is lehet, hogy nem is modoros, csak sok. Pedig nem hosszú a könyv. Aztán az is zavart, hogy hiába adja meg az egésznek a keretet Riolda utazása, valahogy mégis inkább különálló jelenetek sorjázása volt a könyv, mint összefüggő történet.

Mindenesetre a trilógia harmadik kötete már itten van az olvasómon, most vettem.

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. szeptember 22-én írtam. 

Szöveg és szövet, történelem és normaszegés (Bánki Éva: Fordított idő)

banki_1.jpgEz a recenzió 2019. szeptember 17-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Bizonytalan körvonalak, elcsúszó idősíkok, határáthágások jellemzik Bánki Éva regényét, a Fordított időt, amely egy trilógia első kötete, de önmagában is értelmezhető, lekerekített történet.

Az ilyen regényekről jut az ember eszébe, hogy a „szöveg” és a „szövet” szó töve ugyanaz. Nem újdonság, hogy a cselekmény több szálon fusson, és a szálak olykor érintkezzenek egymással. Az sem, hogy ezt a több szálon futó cselekményt idősíkváltások is bonyolítsák. Ezeknél sokkal inkább az teszi erősen szövetszerűvé – és egyedivé – Bánki Éva művét, ahogyan ezeket a szálakat összekötik egy sajátos költői nyelv szófordulatai és metaforái, illetve az ismétlődő filozófiai kérdésfeltevések.

Itt olvasható tovább:
http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/6897-szoveg-es-szovet--tortenelem-es-normaszeges

A második és a harmadik kötetről itt és itt írtam. 

Üdvösségre predesztinálva – vagy nem (James Hogg: The Private Memoirs and Confessions of a Justified Sinner)

hogg.jpgTényleg nem egyszerű kezdeni valamit ezzel a furcsasággal, amelynek még a műfajában se vagyok biztos. Körülbelül a négyötödéig értettem, miről szól, aztán vége lett a történetnek is, meg a megértésnek is. Miközben ez határozottan jót tett a szöveg minőségének, majdnem megkapta az öt csillagot. Örülök, hogy felrakták az 1001 könyv listájára, bár én biztosan elolvastam volna egyébként is, mert megvolt a Brontëk könyvtárában, és emlékeim szerint tanultunk is róla.

A cím megtévesztő, mert a benne szereplő „justified sinner” nem azt jelenti, amit én világéletemben hittem, hogy „megtért bűnös”. (Egyébként én egy évvel ezelőttig nem is tudtam, hogy ez regény, azt hittem, tényleg önéletrajz.) Nem is tudom, van-e magyarul jó szó arra az elég extrém puritán felfogásra, hogy „olyan bűnös, akiről kiderül, hogy még születése előtt üdvösségre predesztinálta Isten”. Aki ezek után bármit megtehet, hiszen Isten tervében ő mint üdvözült szerepel, nincs félnivalója. Persze, hogy ilyen nem létezik, de hát pont ennek a fajta nagyon vad gondolkodásmódnak a kritikája a regény, egyébként szintén protestáns nézőpontból. Ez a a két dolog (a protestáns nézőpont meg a szélsőséges puritanizmus kritikája) holtbiztos. A többiben vagyok bizonytalan.

Ezt a könyvet vittem a Molyklubra, amikor a hét főbűnről kellett olvasni, mert a betéttörténet főszereplő-elbeszélője iskolapéldája a gőgnek. Onnantól kezdve, hogy a betéttörténet elkezdődött, osztatlan csodálatom övezte a szerzőt, aki kitalált és hibátlanul végigvitt egy ennyire emberidegen nézőpontot. Ez az egyes szám első személy, ez egy abnormálisan öntelt, mégis szánni való és nevetséges, valamint sajnos igen kártékony tökfej (juszt se írok csúnyábbat, de azért gondolom), szóval ez az ön- és közveszélyes idióta feneketlen mélységig meg van győződve arról, hogy ő a tökéletes erényesség mintapéldája, mégpedig egyfelől a predesztinációnak köszönhetően, másfelől megszolgáltan, és aki nem őt követi, az tuti kárhozatba jut (némi pisztolyos/szikláról lelökéses/fojtogatós segítséggel vagy anélkül). Még jó, hogy könnyedén fogást talál rajta a Sátán. Onnantól kezdve előbb csúszni kezd, majd sebesebben, végül már nyaktörő iramban rohan a kárhozat felé, akárcsak katolikus rokona és bűntársa a gőgben, azaz Lewis szerzetese.

Vagy mégsem a Sátánnal találkozik? Igaz, hogy ez a fura, titokzatos Gil-Martin (akinek persze nem ez az igazi neve) gyanúsan sátáni tulajdonságokkal rendelkezik (például eltorzított Bibliát hord magánál, és annyira változékony a megjelenése, hogy saját arca nincs is, viszont bárkiét felveheti), de az is igaz, hogy a regény vége felé már sokkal inkább doppelgängernek tűnik. Ráadásul nem győzi emlegetni, hogy azért kell neki éppen ez a Robert nevű majom, mert az Isten választottja, üdvösségre predesztinált, rendkívül erényes ember. Persze, a Sátánhoz illő szerep pont a jókat kárhozatba vinni... de hát Roberttől oly távol áll a jóság, mint Makó nem is Jeruzsálemtől, hanem Vlagyivosztoktól, és ha valakinek, hát a Sátánnak tudnia kellene erről.

Nem hagyhatom szó nélkül azt, ahogyan a regény előfutárkodik a posztmodernnek, ahogyan játszik a „mese a mesében" írói fogásával, vagy azt, ahogyan megcsavarja a végén a kerettörténetet. Nem hagyhatom szó nélkül a kerettörténet női szereplőit sem, különösen azt a szó szerint lélegzetelállítóan bájos könnyedséget, amellyel a regény elsiklik Mrs. Logan és Mrs. Calvert társadalmi státusza fölött, ellenben átmegy a Bechdel-teszten. Mindkettejük esetében indokolt volna behozni egy XIX. század eleji regénybe a bujaság bűnét, ehhez képest az egyetlen szereplő, aki bármelyiküket ezzel vádolja, megyen a levesbe, az elbeszélő pedig gondoskodik róla, hogy mindkettő megkapja az olvasótól a neki járó tiszteletet, sőt részvétet. Meg a Mrs. címet, pedig mindkettő elmondhatná, hogy magyar klasszikust idézzek: „uram se vót, az is meghótt”. Nem hagyhatom szó nélkül ugyanakkor azt sem, ahogyan a harmadik női szereplőt elintézi ugyanaz az elbeszélő. A bigottságáért meg a hülyeségéért persze megérdemli az elintézést, csakhogy őt nőiségében is megalázzák, ami legalábbis nagyon elgondolkodtatja a mai olvasót. Itt teljesen normálisnak, sőt elvártnak tekintik a családon belüli – éspedig nem akármilyen durva – erőszakot, azt pedig már nem mondhatom méltányos büntetésnek se a bigottság, se a hülyeség esetében. Kell is ellenpontnak ez a Logan–Calvert páros, akikről egyébként egyszer el nem hangzik, hogy az egyik kitartott nő, a másik meg kocsmákban megélhetést kereső prostituált. Sőt: ők az igazság bajnokai, az igazságszolgáltatás hibáinak hős kiigazítói.

Szóval ennek az erőszaknak köszönhető a pontlevonás? Hát például. A kedves, joviális apafigura példaértékűségéből sokat levon az, ahogyan a feleségével viselkedik. Aztán még a stílusnak is köszönhető. Nem a rengeteg skóciai tájszó miatt, azokkal nehezen boldogultam ugyan, de segített a jegyzet, egyébként meg még jól is áll a szövegnek, főleg a vége felé a cselédlegény boszorkányos meséjében. (Az önmagában húzna felfelé egy pontot.) Hanem az időnként nyomasztó lassúsága és körmönfontsága miatt. Lehet, hogy illik a főszereplőhöz. Az meg biztos, hogy fáradtan olvastam, és ezért engedtem el időnként olyan könnyen a szöveget. Na de a szöveg se segített megtartani a figyelmemet. Úgyhogy nyolc pont. Punktum.

Amúgy jó könyv, de csak felsőfokú nyelvtudással bíróknak ajánlom, a skót tájnyelv gyakorisága miatt.

Ezt 2019. szeptember 19-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Wordsworth, Ware, 1997. 193 oldal

Fordítsák újra (Ísvarakrisna: A ​számvetés megokolása / Patandzsali: Az igázás szövétneke)

szankhja.jpgAzért szeretek klasszikus filozófiákat olvasni, mert sok későbbi mű előzményeit megtalálhatom bennük, ezáltal a későbbiek könnyebben érthetővé válnak. Ezt a könyvet is ebből a célból vettem elő. Mindkét művet, amelyek ebben a kötetben jelentek meg magyarul, Hamvas Béla ajánlja „A száz könyv” című művében.

Valószínűleg nem erre a fordításra gondolt.

Az első könyvvel még csak-csak boldogultam valahogy, többször is végigolvasva az egyes pontokat. Az, hogy mindkét könyv tartalmaz modern magyarázatokat is, egyrészt örvendetes, és köszönöm a szerkesztők munkáját, másrészt én személy szerint nem mindig szeretem, ha helyettem próbálják megérteni azt, amit nekem kéne. Olyankor gyanakodni kezdek, hogy a modern magyarázat esetleg túlságosan is modernre sikeredik. Az első könyvben ez a gyanúm nem vált be, a magyarázatok tényleg segítettek a megértésben.

A második: teljes csőd. Részint a fordítóé, részint az enyém. A magyarázatok pedig nemhogy világosabbá tettek volna bármit is (nem, itt nem a Patandzsali-féle értelemben használom a „világos” szót), hanem még messzebbre vittek be az erdőbe. Beismerem, nem is nagyon erőltettem meg magam, de mivel az első részbe tényleg beleadtam mindent, azért más is ismerje be, hogy nem biztos, hogy a dolog csak rajtam múlt. Pár oldal után az az intenzív érzésem támadt, hogy a fordító önkényesen ad az általa használt szavaknak olyan jelentéseket, amelyek azokhoz a szavakhoz nem tartoznak, és azt várja, hogy az olvasó lásson bele az ő fejébe. Eleve nagyon tömör, nehéz szövegről van szó, hát még így.

Azt, hogy elolvastam, nem bántam meg. De pontot nem kap. Egyrészt azért, mert ennyi minden múlt a fordításon. Másrészt azért, mert sajnos nem egyszerűen előzményeket kaptam a későbbi alkotók életműveihez, hanem konkrétan semmi olyat nem tudtam meg a könyvből, amit már az utódok műveiből ne tudtam volna. (Ez speciel lehet az én hibám. Lehet, hogy én nem vettem észre azt, ami nem felelt meg az előzetes elvárásaimnak.) Harmadrészt azért, mert – mi tűrés-tagadás – határozottan nem én vagyok a célcsoport.

Egyszer talán még megpróbálkozom vele. Ha újrafordítják.

Ezt 2019. szeptember 11-én írtam. 

Kiadási adatok: Tan Kapuja Buddhista Főiskola, 1994. 108 oldal, Farkas Attila Márton és Tenigl-Takács László fordítása

Tudós-életrajz, újságíró tollából (Ève Curie: Madame Curie)

curie.jpgFantasztikus, inspiráló életrajz, és korrajznak sem utolsó.

Ève Curie jó újságíróhoz méltó módon írt az anyjáról: biztos vagyok benne, hogy minden, amit leírt, ellenőrizhető, visszanyomozható, legfeljebb nem a teljes igazságot közölte. Így eszményítettnek tűnhet a kép. (Valahol a vége felé meg is jegyzi, hogy valószerűtlen lehet ennyi rokonszenves ember egy könyvben, ám ettől még az olvasó legyen szíves elhinni, hogy azok a rokonszenves emberek tényleg megjelentek Marie Curie életében.)

Csak hát annyi a dinamizmus, annyi a lelkesedés a stílusában, amennyi kisebb jelentőségű életművet is elvinne a hátán, nemhogy olyasvalakiét, akiből eszményítés nélkül is süt a zsenialitás. Ráadásul időnként azért – főleg a saját életét illetően – az anyja tévedéseit sem tagadja le. Ettől nem lesz tárgyilagos, de valahogy hitelesebbnek tűnik.

Marie Curie jelentőségét nem kell sokat emlegetni, van neki emlegetés nélkül is. Azok közé tartozik, akik nemcsak örökérvényűt alkottak, hanem örökérvényű hírnevet is tudtak kivívni maguknak. Pedig Isten látja lelkét, nem tehetett róla. Mármint nem az alkotásról, hanem a hírnévről. Ő csak élte a maga tudós-életét – férjével együtt, amíg tehette, előtte-utána szerzetes módjára* –, aztán ki tehet róla, ha egyszer csak idegesíteni kezdték mindenféle firkászok meg fényképészek. Nem kell tehát sokat emlegetni, csak éppen egy kicsit, mert biztos, hogy a nagyközönség olyan találmányokról is tudomást szerezhet a könyvből, amelyekről korábban fogalma se volt. Legalábbis ha magamból indulok ki.

A könyv közepe Pierre Curie-életrajznak is beválna. Sírni valóan szép, amit és ahogyan a házaspár közös munkájáról ír a lányuk. (Na jó, mondjuk, kilencvenöt százalékig sírni valóan szép, mert azért amit a házimunkáról ír, attól virtuálisan kissé megcsóváltam a fejemet.) Hát mit mondjak, nem csoda, hogy az egyik vejük végül felvette a házaspár vezetéknevét. Az lett volna a meglepő, ha nem teszi.

Szegény Ève Curie élete viszont nem lehetett piskóta. Ekkora egyéniségek mellett felnőni, ennyi Nobel-díjas között tudományos karrier nélkül maradni – nem kevés frusztrációba kerülhetett. Annál nagyobb az érdeme, hogy ezt az életrajzot éppen így alkotta meg. Csak azt sajnálom, hogy nem hamarabb került a kezembe.

* Na, például ez az, amiről utólag megtudtam, hogy nem volt igaz, talált párt a férje halála után, de ennyi szabadsága van egy újságírónak – bizonyos részleteket elhallgatni. Meg is értem (bár nem helyeslem), hogy a lánya nem szívesen foglalkozott ezzel.

Ezt 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Gondolat, Bp., 1962. 320 oldal, Just Béla, Rába György fordítása

Vatikán. A papi hivatás felé vezető út (II. János Pál: Ajándék és titok)

ajandek.jpgAmikor elkezdtem a világolvasást, elsők között találtam ki, hogy amikor a Vatikán irodalmára kerítek sort, akkor csakis Szent II. János Pál pápától olvashatok. Először is gyerekkorom óta nagyon tisztelem, másodszor bajosan tudnék olyan szerzőt találni, aki nála hosszabb ideig volt vatikáni állampolgár.

A könyv címe a papi hivatásra utal. Elvileg Karol Wojtyła önéletrajza volna, gyakorlatilag minden alá van rendelve annak, amit a cím jelent. Legyen szó bármiről (családról, iskoláról, színészi mesterségről stb.), semmi sem önmagában fontos, hanem azért, ami köze a papi hivatás felé vezető úthoz van. Csakugyan önéletrajz, de nagyon sajátos fajta. Egyébként nem ér véget a pappá szenteléssel sem, sőt: állandóan hangsúlyozza a könyv, hogy a lélek továbbra is alakul, gyarapodik, újabb és újabb nézőpontokat vesz észre, újabb és újabb elemekkel gazdagítja a hivatását. Engem a legjobban az fogott meg, ahogyan a színészet szerepéről ír. Avantgárd színházat találtak ki, amelyben a szó a legfontosabb (a színészi játéknál is fontosabb, díszlet meg nincs is), ez pedig hozzásegítette Karol Wojtyłát ahhoz, hogy jobban megértse a pap által kimondott szó, illetve az isteni Ige erejét.

Éppen azért, mert az önéletrajziság, bár jelen van, de alárendelt szerepben van, jól illik a végére az a két fejezetnyi elmélkedés a papi hivatásról. Hogy azokat, akik önéletrajzot várnak, zavarni fogja, az viszont biztos. Tárgyilagosságot itt ne keressen senki.

Részemről nehéz lenne tíznél kevesebb pontot adni a könyvnek, annyi jóság, szépség és emberszeretet van benne. Nem bántam meg, hogy ezt választottam.

Ezt 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Új Ember, Bp., 1997. 120 oldal, Ipacs Katalin, Vertse Márta, Vértesaljai László fordítása, Stanisław Sobolewski illusztrációival

süti beállítások módosítása