Thomas Robert Alexander Harries Davis, avagy polinéziai nevén Pa Tuterangi Ariki köztiszteletben álló politikusként és kutatóorvosként kapta meg a lovagi címet (így lehet röviden Sir Tom Davis a neve, ahogy a fülszöveg írja), vagyis azért a munkáért, amelyet hazájáért, a Cook-szigetekért* végzett. Ezenkívül sportemberként értett a hajókhoz, és nagy tisztelettel hallgatta a Polinézia történelméről szóló meséket, mondákat, hősénekeket. Ez a tudás kellett ahhoz, hogy megírja regényét a Csendes-óceán történelméről. A regényt már születésekor leendő klasszikusként üdvözölték.

Meg is volt rá minden ok. Davis úgy értelmezi a történelem fogalmát, ahogyan azt ebben a kultúrában kell (azaz nem úgy, ahogyan nekünk tanították történelemórán): nem az írás feltalálásához köti a történelem kezdetét,** hanem elfogadja történelmi forrásként a nemzedékek óta szóban hagyományozott tudásanyagot. És következetesen úgy is kezeli, mint a történelmi forrást szokás: gyűjt, összevet, a réseket próbálja racionális ésszel kitölteni, és mindenekelőtt kritizál. Már nem úgy értem, hogy bírálná ezeket az eseményeket, pedig kéne, hanem úgy, hogy forráskritikát alkalmaz. Van, amit elfogad, van, amiben kételkedik. Az egyértelműen természetfölötti eredetű eseményeket például csak elvétve, sajnos, ő aztán nem csinál fantasyt*** a regényéből (kár), leginkább valamelyik szereplő szájába adja az elmesélésüket, mert egy középkori polinéziai megengedheti magának, hogy higgyen varázshatalmakban, egy XX. századi realista író meg, ha komolyan veszi magát, nem.****

Az eredmény: klasszikus történelmi regény, melyben sorra felvonulnak a középkori Polinézia uralkodóinak generációi, szemtanúi lehetünk a csendes-óceáni szigetvilág benépesülésének, államokat szerveznek, népvándorlásokat vezetnek le, életmódot váltanak, kereskednek, bosszút állnak, házasságot kötnek és törnek, mindenekelőtt pedig rengeteget vendégeskednek, hiszen háromszáz év alatt mindenre van idő. Az egészet pedig összefogja a főszereplő, azaz a hajó, amely szinte minden tulajdonosváltással nevet is vált.***** Nagy ötlet volt az írótól, hogy éppen ezt a legendás járművet helyezze a középpontba, hiszen a hajó építésétől addig, hogy már nem lehet vele vízre szállni, éppen letelik az a korszak, amely nagyot fordított a térség történelmén. És azoknak a családjában száll apáról fiúra, akik a történelemfordításban a legtevékenyebben részt vettek.

Különösen a regény első kétharmadának történetvezetése követi ezt a vonalat következetesen. A hajóépítés kezdeményezői lázadó kalandorok, utánuk egy kereskedő következik, aki vagyont halmoz fel a hajó segítségével, majd jön egy államszervező katona, aztán egy reformer, a hajó pedig mindegyikük karrierjében fontos szerepet kap. Az utolsó harmadban már akkora térben játszódnak az események, és annyira bonyolultak a családi viszonyok (ráadásul több történetszál is belép, elhangzik néhány "mese a mesében"), hogy a következetesség meg a hajó központi szerepe szinte el is tűnik, de csak azért, hogy a végére még egyszer utoljára régi fényében tündököljön. Tizenkét generációt szolgál ki.

Akkor mondom is a regény egyik hibáját, ami miatt levontam egy pontot: ennyi mindenhez szerintem kevés a háromszáz oldal. Nagyon különböző jellemeknek kellene lenniük a fenti szereplőknek, de egyszerűen nem hiszem el nekik, hogy azok, mert kétdimenziós figurák maradnak. Nem regénybe, hanem hősénekbe valók, ez meg nem hősének. Egy realista (vagy mágikus realista, beleférne az is) történelmi regényben nem ötven oldal jutna egy-egy ekkora formátumú egyéniségre, hanem egy egész kötet. Azt nem tudom, ki olvasná el (bár angolul íródott a regény, azért annak elég nagy a piaca), de hogy aki elolvasná, az jobban értené és szeretné, az biztos. Így lenne elég tér a mellékszereplőknek is, akik gyakran szintén nagyon fontosak volnának, és abszolút megérdemelnék a rendes kidolgozást, de elvétve kapják meg az őket megillető figyelmet. Persze nem róluk szólnak a hősénekek, tehát a forrás még kevesebb, mint az uralkodók esetében, na de pont ettől érdekes feladat megpróbálni kitalálni, hogy miért tették éppen azt, amit, mi állt a háttérben. Mert így elég erősen ütközik ám időnként a realista regény megírásához szükséges gondolkodásmód meg a középkori polinéziaiak világnézete. Mai ésszel felfoghatatlan dolgokat nem lehet úgy beleerőltetni egy ilyen regénybe, hogy hiteles legyen. Ha tényleg megpróbálták volna összeegyeztetni a kettőt, ahhoz regénysorozat kellett volna. Akkor nem volna ilyen harmonikus a kép, nem volna mindenki egységesen okos, ügyes, erős és szép, cserébe sokkal izgalmasabb lenne a történet.

Mert azt meg kell mondanom, hogy ennyire érdekes információkkal telezsúfolt szövegen ennyit én még nem unatkoztam. Azért végeztem vele ilyen hamar, mert túl akartam esni rajta, pedig közben folyamatosan jegyzeteltem. Nagyon ritkán éreztem azt, hogy na, most tudni akarom (mert nem tudom előre kitalálni), mi fog történni a következő oldalon. Davisnek fantasztikus mennyiségű és minőségű anyag állt rendelkezésére, és nem tudott felnőni hozzá. A stílusa száraz, nem esik jól olvasni. De hát ez egy pontnál többet nem ér. Róla is azt mondom, amit Dongaláról: ahhoz képest, hogy a természettudományos elfoglaltsága mellett, hobbiból és a kultúrája iránti elkötelezettségből írta meg, tökéletes.

Nagyságrendekkel jobban érdekelt a közbevetett temérdek kultúrtörténeti információ. Régészeti leletek alapján és a mai néprajzi jellegzetességekből visszakövetkeztetve írta meg Davis, hogy mit és hogyan termeltek, milyen épületekben laktak és miért, miből fontak kötelet, kosarat, miből készültek a fegyverek (fém és kerék nélkül!), mely égitestek alapján hogyan navigáltak, sőt azt is, hogyan szültek a nők a középkori Polinéziában. Egy adat sem ütközött az általam olvasott más történelmi és néprajzi munkák adataival, úgyhogy a regénynek ezt a részét feltétlenül hitelesnek tekintem, már amennyire elképzelhető hitelesség ebben az esetben. Engem az képesztett el a legjobban, amit a hajózásról megtudtam. Ezek úgy tudtak hajót építeni, hogy azt a hajót tényleg maximum egy cunami tehette tönkre, de még abból is csak a nagyobb fajta. Rendkívül ügyesen és gyorsan lehetett ezekkel a hajókkal közlekedni, és tényleg igaz, hogy akik ezeken a szigeteken laktak évezredekig, azok számára a tenger nem akadályt jelentett, hanem országutat, bármely irányba. Hogy aki, mondjuk, Tongáról Szamoára költözött (átlag ezer kilométeres távolság a szigetecskék között), az minden további nélkül tudott rendszeres kapcsolatot tartani a családjával. Oké, nem Skype-olt kétnaponta, de néhány évente feltétlenül meglátogatták egymást, és ezt el is várták. Ha Szamoáról Rarotongára költözött (1500 km), akkor kicsit ritkábban, de semmiképp nem jelentette azt egy ilyen költözés (hacsak nem akart egész életére földműves maradni az illető, és soha hajóra nem szállni), hogy többet nem látja a családtagjait. Heyerdahl semennyire nem túlzott az ilyen járművek teljesítőképességével kapcsolatban. Az más kérdés, hogy egyéb következtetéseivel Davis nem értene egyet, a szereplők például határozottan nem szeretnének Dél-Amerikával érintkezésbe lépni, bár tudnak a létezéséről.

Szóval Davis nem egyéb, mint a Cook-szigetek irodalmának nagy-nagy kezdeményezője. Nem tudok róla, hogy korábban létezett volna ennek a térségnek más hasonló kaliberű írója. (A himnuszukat is Davis írta a feleségével, csak azt nem tudom, melyikük a szöveget, melyikük a zenét.) Ha így van, éppen ideje volt, hogy hozzáfogjanak ezt a fantasztikus írói anyagot feldolgozni. Innen tessék folytatni, tökéletesíteni a módszert, bemutatni a térség egységét és sokféleségét a nagyvilágnak. Mondjuk (igen, nekem mindenről ez jut eszembe), egy Marshall-szigeteki vagy mikronéziai történelmi regénnyel. Amelyikben benne van Nan Madol. Nem muszáj az idén, lehet jövőre is.

Nagyon-nagyon köszönöm a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárnak, hogy lehetővé tették nekem a regény olvasását, amely sajnos egyetlen magyarországi könyvtárban sincs meg, és a neten is csak antikvár példányokat lehet kifogni, jó drágán, pedig elvileg kétszer is megjelent.

* Nem önálló állam, Új-Zéland társult állama, bár földrajzilag elég messze esik onnan, még messzebb, mint a másik irányban Ausztrália.
** Akár ahhoz is köthetné, hiszen ebben az időben Polinéziának is megvolt a maga írása, csakhogy finoman szólva szűk körűen alkalmazták: kizárólag a legmagasabb rangúak ismerhették, még azok se mind, és nem történelmi eseményeket jegyeztek le vele, arra való volt a szóbeli történethagyományozás, hanem közember fülébe nem való üzeneteket kommunikáltak.
*** A kilencvenes években még nem volt divat keverni a fantasy meg a történelmi regény műfaját, nem úgy, mint napjainkban.
**** De. Csak ezt nem mondták meg neki. :)
***** Követhetetlen volna a sok polinéziai név között, amikor az emberszereplők nevét is csak közbeiktatott családfák segítségével lehet úgy-ahogy megjegyezni, hogy mikor hogy hívják a hajót, és egyáltalán melyik a hajó neve. Ezért a könyv készültekor azt találták ki, hogy a hajóneveket tipográfiailag is elkülönítik, mindig félkövérrel szedik. Mikor egész flotta van színen, akkor így is bajos követni, melyik a főnök, de szerencsére ő a legnagyobb, meg őrajta utazik a mindenkori uralkodó, így biztosan sikerül azonosítani. 

Ezt 2019. július 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Még mindig a XI. századi csendes-óceáni szigetekről olvasok. (Előző bejegyzésemért kattints ide.) Fém nincs, kerék nincs, aki arrébb akar tenni valamit, felkapja és viszi. (Mondjuk, megértem, hogy akkora szigeteken sok értelme nem volt a kerék kifejlesztésének, inkább hajóra volt szükség, abban meg profizmusra vitték.) A regény szerint egy ember saját súlyának megfelelő terhet képes cipelni, mármint ha annak a tehernek jó a fogása, és a felemeléshez segítséget kap.

Az előbbiben segít a jó kosár. Meg abban is, hogy ha hajózni akar az ember, elegendő élelmiszert vihessen magával. Itt úgy néz ki a munkamegosztás, hogy a fiatal férfiak és fiúk vágják a kókuszpálma levelét, a nők meg fonják a kosarakat.

Természetesen azonnal videó után néztem, pillanatok alatt találtam is. Amelyikből a kép való, az nagyon rövid (egyébként Vanuatuban készült, az már Melanézia, de ezt a nevet persze európaiak adták, tekintet nélkül a helyi kultúrára). Ez hosszabb is, részletesebb is. Szemüveges új-kaledóniai néni (hogy én mikor fogok így tudni franciául) bemutatja a kosárkészítést a levélvágástól az utolsó csomó elkötéséig.

Azért is ezt a videót választottam, mert alatta ott a szomorú szöveg: a néni anyanyelvének egyik utolsó beszélője. A videó készültekor, azaz 2013-ban már csak öten beszélték az arhö nyelvet. Életemben nem hallottam róla, de az ilyen hírek mindig elszomorítanak. Az annyit jelent, hogy a nyelvhez kötődő gondolkodásmódot se sokan ismerik már, még akkor sem, ha biztosan vannak lelkes hagyományőrzők, akik újra megtanulhatják.

Ezt 2019. július 1-én írtam.

2019. július 1. 

Ismét egy óceániai járművel jövök, ismét egy középkorban (XI-XIII. század) játszódó történelmi regényhez kapcsolódva. 

A regény címe: Vaka, ez pedig nem tulajdonnév, hanem köznév. A prológustól kezdve nyilvánvaló, hogy az alcímbeli „kenu” csak hozzávetőleges fordítása annak, amit a szó Polinéziában jelent. Akár vaka, akár va'a, akár waka alakban használják, a jármű ugyanaz: egyetlen fatörzsből kialakított hajótest, egyik vagy mindkét oldalán vendéghajóval, amely segít az egyensúlyt megtartani, és lehetővé teszi, hogy előre és hátra egyforma könnyedséggel haladhasson a jármű. (Egyszerűbb is rá köznevet használni, mint tulajdonnevet; a harmadik fejezetnél tartok, a hajó még el se indult, de már háromszor nevezték át.)

A regény előszava szerint ezek a járművek olyan szerepet töltöttek be a hajdani polinéz családok életében, mint manapság nálunk az autók. Használták őket halászatra, szállításra, szigetek közötti közlekedésre. Hiszen aki óceániai szigeten lakik, az hozzá van szokva, hogy – paradox módon – nincs elszigetelve, körülötte minden irányba vezet az országút, még akkor is, ha sose használja. Léteznek más típusú járművek is, például a pa'i vagy pahi, aztán ott van a múltkori bejegyzésem témája, a tongiaki is, de ennek a regénynek a központjába egy háromszáz éven át, generációk által használt vaka került, mivel (vagy a szerző, vagy a jármű készítői szerint) az a legalkalmasabb kalandos tengerjáró utakra.

Azt már a regény olvasása előtt is tudtam, hogy Sir Thomas Davisre lehet hallgatni, lévén sportember, tapasztalt óceáni hajós. A regény első és második fejezetének legnagyobb része a hajó megépítéséről szól, és ezekből aztán még egyértelműbbé vált a szerző hozzáértése. Az illusztrációkat is ő készítette, a fenti képet a könyvből szkenneltem be. Igen, roppant méretekkel dicsekedhetett a polinéz hősénekek vakája, a hagyomány szerint mégis egyetlen óriási szálfából készítették magát a hajótestet. A többi rész, a vendéghajó, a fedélzet vagy az árboc már több darabból van összerakva, a törzs fájával egyik se versenghet. Látszik a különbség a tongiakihoz képest: fedélzet itt is van ugyan, de mérete és szerepe kisebb: az emberek nagy részét a hajótest fogja szállítani, ahogyan a könyvborító is mutatja. Fémet nem használtak hozzá, mivel nem ismerték (igen, még mindig a XI. századról beszélek), hanem mindent facsapokkal és kókuszrostkötelekkel erősítettek meg.

Már hogy ezt a kettőt értettem (szótárral), a facsapot meg a kókuszrost kötelet. :)

A szöveg maga szókincsbővítés felsőfokon, a hajózási szakszavak nagyját még magyarul se ismerem, nemhogy angolul, ezért keresgélni kezdtem a YouTube-on, ahol természetesen mindenről (is) lehet videót találni, hátha attól világosabb lesz, hogyan készülnek ezek a hajók. Mert ma is készítenek még ilyeneket, hagyományőrzés céljából, mindenfelé a Csendes-óceánon.

Például a Salamon-szigeteken, ahogy ez a videó is mutatja. Érdemes megnézni, pár perc. A szöveget nem fogjátok érteni, de így is egyértelmű, mire megy el az az irdatlan mennyiségű, kókuszrostból font kötél, és mit is jelent pontosan arrafelé az, hogy „csapatmunka”. Itt pedig több dokumentumfelvétel is megtekinthető. 1.13-tól látszik, hogyan készül a vitorlához való háncsszövet. Szintén nem menne egyedül.

Heyerdahl tutaja is kiválóan alkalmas volt az óceáni hajózásra, ez a vaka pedig, amelynek az emlékét a népköltészet őrzi, nyilvánvalóan nagyobb lehetett, azért tudta több száz évig szolgálni a polinéz tengerészeket. Persze ki tudja, mennyi igaz a népi énekekből… de a fenti videók azért elég meggyőzően mutatják, hogy nagyon is elképzelhető a létezése. Meg a mérete.

Egy másik bejegyzést is írtam egyébként a regényhez kapcsolódó kultúrákról, itt lelitek.

Ez a recenzió 2019. július 4-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Szatírát írni hálás feladat is, hálátlan is.

Hálás feladat, mert nevetni mindenki szeret. Ha ráadásul az ember kárvallottja is azoknak a társadalmi problémáknak, amelyeket a szatíra kifiguráz, akkor nemcsak a poénnak örül, hanem annak is, hogy valaki kimondja helyette azt, ami neki fáj. Ráadásul úgy, hogy egyúttal ki is nevetteti a probléma okozóját, segít az embernek fölébe emelkedni, mintegy megsemmisíti. Ez a szatíra feladata évszázadok óta, erre találták ki. Egyúttal azonban hálátlan feladat is. A szatírák ugyanis, éppen azért, mert társadalmi problémákat nevettetnek ki, nagyon hamar avulnak. Mihelyt a probléma megszűnik, vagy újak váltják föl, a közönség nem érti többé, min kellene nevetnie. Ha pedig „magyarázzák a viccet”, azzal köztudottan végképp megölik.

Kivétel, ha a szatíra elvont.

Ha egy szatirikus regény olyan kitalált világot épít fel, amely úgy utal konkrét problémákra, hogy közben jelképessé válik minden helyszíne, szereplője, cselekményeleme. Jelképessé, tehát általánosíthatóvá. Így már nemcsak konkrét problémákról szól, hanem általános emberi hibákról vagy bűnökről is.

Nem tudom, mit fog jelenteni Kal Pintér Mihály regénye az olvasók számára húsz, harminc, ötven év múlva. Azt viszont tudom, hogy az ilyen szatírák szoktak fennmaradni.

Tovább itt lehet olvasni.

Tudjátok, szoktam úgy pontozni, hogy a mű tízpontos,* csak az én olvasási élményem hat, mivelhogy a mű pont jó arra, amire készült, csak nekem van herótom attól, amire készült, na, akkor átlagoljunk.

Na, akkor most nézzük a fordítottját. Amikor egy mű semennyire nem jó arra, amire készült, nekem viszont rendkívül jólesik olvasni.

Nagyon haragszom arra, aki odaírta a kötet elejére, hogy hattól tizennégy éves korig. Asszem, egy kezem összes ujja sok lenne összeszámolni, hány ilyen korú gyereket látott életében az illető. Kezdjük az illusztrációkkal, mert a gyerek azt veszi észre először, különösen, hogy a borító nagy részét is elfoglalja egy. Gyulai Líviusz persze profi, de rajzolónak, nem gyerekpszichológusnak. Engem a hideg háromszor kilelt volna, ha hatévesen megmutatják ezt a borzalmat. Pedig egyik képen se látható semmi szörnyűség. (Sőt, némelyiken szerintem semmi nem látható, legalábbis nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy felismerjek bármit is.) A szín- és a formaviláguk, az a rendkívül nyomasztó. Felnőtteknek tökéletes, de hatéveseknek?!

Az öreg aszonta:
– Úgy látszik, mindönnek megfelelsz. A harmadik napunk kicsit keményebb lösz, harmadik napra savanyó uborkából egy ezrednek türött száru csizmát csinálj.

És hát a mesék. Amelyeket az utószó szerint szándékosan hagytak meg úgy, ahogyan azokat a harmincas években Baranyában mesélték. Valószínűleg arra számítva, hogy a nyolcvanas évek összes gyereke (gyk.: akkor jelent ám meg!), hattól tizennégy éves korig, folyékonyan beszéli, de legalábbis gond nélkül érti a harmincas évek Hegyhátjának német jövevényszavakkal bőven ellátott nyelvjárását… jaaaaj, ennyire naiv azért még a szerkesztő sem volt (aki egyébként néprajzosnak tökéletes volt, a mesékhez kiválóan értett). Tett is a végére szómagyarázatot, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, hátradőlt. Mert minden gyerek, hattól tizennégy éves korig, azonnal hátralapoz, ha nem ért valamit. Főleg, ha nem is jelzik a könyv elején legalább valamilyen lábjegyzetben, hogy amúgy VAN szómagyarázat.

Töredelmesen bevallom, én se lapoztam hátra, csak valami kétszer. De én már tapasztalt vén róka vagyok, egyrészt tudom, hogy az ilyen könyvekben szokott lenni szómagyarázat, másrészt Jókai regényeiből már egész korán rájöttem, hogy nem kell minden szót ismernem ahhoz, hogy felfogjam, ki akar leszúrni kit. Ami egyébként tök jó, idegen nyelvű szövegek olvasásához remek tréning, tényleg.

Rémlik, mintha ez a készség se volna minden hatéves birtokában.

Akkor magukról a mesékről: elenyészően kevés kivétellel szenzációsak! 

Na mast má két testvér megvót, mast a harmadikér mentek.
Hát azt is megtalálták hamarosan, az egy rubinkastélba vót. Ammá messzirü kiabálta, hogy:
– Ne gyüjjetök, mer széttép bennetöket a harminckét fejű sárkány.
– Ne spekulájj annyit, hanem add oda az önnivalóját, a sárkányét, aztán majd elintézzük.

Itt vannak a közismert mesetípusok, időnként egész érdekesen kombinálva, olyan elemekkel, amelyek részint a mesélők múltját tükrözik, részint belenyúlnak a jelenükbe is (pl. az egyik mese végén a szereplőket nyugdíjba küldik, ez pedig számukra egyértelműen happy end). Aztán itt vannak (főleg a kötet második felében) az egészen kreatív összeállítások is, olyan fordulatokkal, amilyeneket életemben nem láttam. Hozzá pedig szinte minden mesében előfordul legalább egy olyan elem, hogy az ember majd lefordul a székről.

Hamarossan összeegyeztek, és meg is lött az esküvő. Hát aztán a Pista azon iparkodott, hogy miné előbb szülessék gyerök, és tényleg lött is karácsony éjjel.

(...)

[A]kkora lakodalmat csaptak, hogy a kutyák is vödörbü itták a kávét, vaslapáttal merték a pecsenyét, háromágu vasvillával dobálták a diót a rétesre, s favillával keverték, hogy meg ne égjen.

Két lábon járó és tisztelgő kecskék, (virágnyelven megfogalmazott) szexjelenetet kulcslyukon át kileső testvérek, multifunkciós varázsfésű, elég egyértelmű szolgáltatást nyújtó kocsmatündér, tolvajlási céllal a vesztőhelyről lazán elemelt akasztott ember, cross-dressing (!) és olyan gonosztevő, aki a végén, mikor veszít, dühében kifordítja saját magát a száján. Esküszöm, ide van írva.

Akadnak kevésbé tehetséges mesemondók is, akik látványosan nem tudnak logikát vinni a történetbe, pl. Ali Baba meséjében előfordul olaj, de a mesemondónak fogalma sincs, minek az oda, így legfeljebb az érti a mesét, aki eleve ismeri. (Ezt így csak lábjegyzetként a hatévesekhez.) Ezek is érdekesek lehetnek, például lélektani szempontból. Legalábbis nekem. De ezek a klasszikus motívumok se akármilyenek: 

Mikor a hajón utaztak, a tengör közepin volt egy sziget, ezt az Átkozott Fekete Hegynek nevezték, mer ennek a hegynek olyan vonzó ereje vót, hogy amellik hajó közeledett, má ötven mérföldnyirű odaszítta a hajót.

A mesék sorrendjéről: Banó István volt a gyűjtő, Kovács Ágnes a szerkesztő, és jól látszik a szempont, amely alapján elrendezte a meséket. Előre a tündérmesék, utána a legendamesék, a végére novellamesék és tréfás mesék; ugyanazon mese változatai pedig mindenütt egymás mellé kerültek. A tréfás mesékről annyit, hogy az ilyen című mesék olvasásakor mindig felkészülök legjobb esetben az unalomra, legrosszabb esetben a felháborodásra, de ezek tényleg tréfásnak bizonyultak, a legtöbbjén legalább mosolyogni tudtam. Különösen tetszik, hogy ritkán gúnyolják ki azt, akit a sztereotípia szerint ki kéne, és nem emlékszem olyanra, hogy azt tréfálnák meg durván, aki amúgy is kiszolgáltatott helyzetben van.

Szóval mindenkinek ajánlom, aki elmúlt tizennyolc. De minimum tizennégy. Nagyon szépen köszönöm annak, aki kölcsönadta.

U.i.: Hogy egy néprajzos vagy egy mesemondó mennyire tekintené profinak a kiadványt, azt nem tudom, de gyanítom, hogy sok kifogása nem lehetne. Minden mese után szerepel a közlő neve és életkora, a kötet végén egy kicsi az életükről és a társadalmi hátterükről, illetve a mesék besorolása mesetípusokba, és még egy nyelvészeti jegyzet is.

* De tényleg: ez, ez vagy ez ilyen.

Ezt 2019. július 4-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Édes kis semmiség, csupa csipke és selyem és porcelán és gyűszűvirág és apró gyümölcs. Brodszky Erzsébet fordításának meg olyan íze van, mint a roppanós linzertésztának, némi porcukorral meghintve.

Az, hogy közben valakik felnőtté válnak, és intelligensen visszabeszélnek az egyébként szeretve tisztelt Rousseau-nak (meg úgy általában a szentimentalista hagyománynak), szinte fel se tűnik.

Ezt én nem tudom spoilerek nélkül ajánlani, bocs… úgyhogy aki azt nem szereti, inkább ne is olvasson tovább, hanem szedje elő a könyvet. Előszedni több idő lesz, mint elolvasni. :)

Alapos, körültekintő munka, apró bakiktól* eltekintve rendben levő fordítás, rendszerezése kifogástalan, az ábrák jól követhetőek és érthetőek – illetve amikor nem értettem, ott az én készülékemben volt a hiba.

Egyrészt egy molyos kihívás vett rá, hogy belefogjak, másrészt a saját befejezetlen kéziratom, amelynek érdekében jónak láttam fejleszteni egy kicsit a szókincsemet. Ez sikerült is, főként az illusztrációknak köszönhetően. Egyébként a csatákról, háborúkról szóló történelmi regényeket is jobban érti az, aki ebben néz utána annak, hogy néz ki egy szarvakból összerakott íj, miből készül a görögtűz, milyen variációi lehetnek a dobókésnek vagy a bumerángnak, valamint hogy hogy néz ki a Jókaiból rémlő Congreve-röppentyű… és VÉGRE megtudtam, mit jelent az, hogy Old Shatterhand Henry-karabélyának különleges a závárzata. Visszamondani nem tudnám, azt ne kérje tőlem senki. Ráadásul piros pont jár a szerzőknek, amiért nem kezelik le az Európán kívüli területek fegyvernemeit, én legalábbis nem emlékszem, hogy egyszer is előfordult volna az a szó, hogy „primitív”. Ajánlom is.

Bár [a kézzel hajított] fegyverek legtöbbjének működési mechanizmusa elég egyszerű, eredményes használatukhoz kellő hozzáértés és megfelelő erő szükségeltetik. De ha valaki a használatukhoz szükséges kellő jártasságot hosszú gyakorlással megszerzi, számíthat arra, hogy taktikai fölényben lesz ellenfeleivel szemben (mint például Ausztrália őslakói a bumeráng bevetésekor).

Ugyanakkor ez a könyv nyilvánvalóan nem folyamatos olvasásra készült. Úgy, ahogy én végigmentem rajta, elég bonyolult és monoton. Arra jó, hogy egyes fegyvernemeket két helyen is megtaláljon: egyszer típus szerint, egyszer meg terület és korszak szerint elhelyezve. Erre a célra ajánlom másoknak is.

Így viszont, hogy én folyamatosan olvastam, a számomra szükséges szókincset és fogalmakat jegyzetelve, egy idő után nemcsak monotonná vált, hanem rendkívül nyomasztóvá is. Erről nem a könyv tehet, hanem ez a fenomenálisan idióta emberiség, de ez az oka annak, hogy nem pontozom. A kezdeti érdeklődést nagyon hamar felváltotta a mélabú, a mélabúnak pedig szokása, hogy átmegy unalomba. Nem az egyhangúság miatt. Amikor ilyeneket olvasok, hogy „a variációk száma végtelen”. Hogy „ez sokkal elterjedtebb, mert használata biztonságos”, vagy „kezelhetőség szempontjából előnyösebb”. Vagy (nem szó szerinti idézet, hanem kísérlet az általánosításra): a Rodriguez-féle dél-argentin géppuska azért hatékony, mert a gravitáció segítségét is igénybe veszi, viszont az a hátránya, hogy hátrasikláskor leveri a falat, viszont a nyugat-kanadai Jones által továbbfejlesztett változat nem veri le a falat, meg különben is könnyű műanyaggal látja el a lőszert, amelyik kilövéskor darabokra törik, és ez milyen praktikus, mert eldobható… na, akkor szerettem volna valami nagyon ocsmány káromkodást találni a frissen fejlesztett szókincsemben, hogy ennek az energiának legalább a felét mi az édes nagymamátok kemencéjének a kormos sütőlapátjáért nem fordítottátok inkább arra, hogy még az unokáitok is életben maradhassanak egy élhető bolygón?! És nem, nem a műanyagok jelenléte zavart elsősorban.

Innentől kezdve az összes intelligens, ügyes, kreatív megoldás csak az elkeseredést növelte bennem, hogy mennyi intelligenciát, ügyességet, kreativitást pazarol az emberiség pár ezer év óta arra, hogy hogyan okozhatunk igény szerint gyorsabb vagy lassabb halált felebarátunknak. Eszembe jutott, milyen érzés volt egyszer a vasútállomáson várakozva látni egy tehervonatot, rajta sorozatgyártott, vadonatúj tankokkal, ugyanolyan rendben, mint hogyha hűtőszekrényeket pakoltak volna fel rá. És végiggondolni, hogy ezeknek az alkatrészeit valaki megtervezte, kiöntötte, összeszerelte, és most örül, mert jó fizetést kapott hó végén, megveheti az új konyhaszekrényt.

Kb. a felétől kezdve folyamatosan lázadt az elmém a könyv ellen, például oly módon, hogy a „lőszer” szó helyett rendre a mély hangrendű párját olvastam akkor is, ha pontosan tudtam, hogy nem arról van szó. Bár arról lett volna, azzal legalább lehet trágyázni. De erről nem a könyv írói tehetnek, ezért nem pontozom le. Viszont fel sem szeretném.

Azt viszont értékelem, hogy nemcsak a fegyverekről, hanem a felhasználóik lélektanáról is ejt szót a szöveg. Például, hogy melyik fegyverhez milyen gondolkodásmód társul/társult. Megtudjuk, miért számít előkelő, megbecsült fegyvernek a kard...

A kard alapképlete nagyon egyszerű: hosszú penge, egyik végén markolattal. A fegyvernek azonban számos formai változata van, és használata is széles skálán mozog. (…) Hosszabb lévén, mint a tőr, nem lehet könnyen elrejteni, így egyes kultúrákban becsületesebb fegyvernek tartották. A kard az összes többi fegyvernél jelentősebb szerepet kapott: műalkotás, értékes családi ereklye lett, a háború, az igazság, a harcképesség és a katonai becsület jelképévé vált.

...és miért indult olyan dicstelenül a robbanóanyaggal működő lőfegyverek karrierje.**

A lőfegyvereket az íjak lőtávolságban, pontosságban és tűzgyorsaságban sokáig felülmúlták, olcsóbbak is voltak, a lőfegyverek mégis elterjedtek, mivel gyengébb és kevésbé kiképzett katonák is hatásosan használhatták, nem úgy, mint az íjat. A lőfegyvereknél ugyanis a lövés erejét a lövész izomereje nem befolyásolja. Ez volt a puskapor „csodája”…

Azt is megtudjuk, milyen szerepet játszik/játszott a fegyverek (és egyenruhák) külsejében a mindenkori divat, hivatalos nevén a korstílus, amely soha nem állt meg a galériák határánál.

Francia neoklasszicista gyalogsági kard 1831-ből. Ez a római gladiuson alapuló típus a coupe-choux („káposztavágó”) gúnynevet kapta.

Bizony, a római kori kardokat bizonyos történelmi korokban rendkívül szerették utánozni, nem a gyakorlati hasznuk miatt – bár tagadhatatlanul volt nekik –, hanem mert a római szellemiséget akarták felidézni általa, bármi lett légyen is az. (Egyébként azt a stílusirányzatot magyarul klasszicistának hívják.)

* Ami az angolszász szerzők szerint török íj, azt úgy hívják magyarul, hogy visszacsapó íj, azért erre figyelhettek volna.
** Vö.: A Szigeti veszedelemben a kirohanó Zrínyit távolból, puskaporral üzemelő lőfegyverekkel sikerül megölni. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az eposzban a dicsőség a halotté, nem a győztes ellenfélé. (Itt írtam az eposzról.)

Ezt 2019. június 30-án írtam. 

Ha húsz év múlva marad még egy csepp értelem a világban, érettségi tételt csinálnak ebből a monstrumból.* Vagy hamarabb. Ez tényleg a magyar irodalom egyik csúcsteljesítménye, igaza van Kuszmának; és annak, hogy ennyi évtizeden át az ismeretlenségben maradt (Isten áldja azt, aki kiásta onnan), kizárólag az az oka, hogy Lesznai rosszkor volt rossz helyen.

Korábban verseket és meséket publikált, de elsősorban képzőművészként tartották számon: festő volt, illusztrátor (a saját regénye címlapját és az alábbi meseillusztrációt is ő készítette, az utóbbit itt találtam) és iparművész. Naturalista-szimbolista-szecessziós vonulathoz illeszkedő regénye 1966-ban jelent meg, akkor, amikor már (és még) a kutyát nem érdekelte, ráadásul úgy, hogy a szerző már rég Amerikában élt, ami szintén nem számított jó ajánlólevélnek. 

Ami másfelől azt jelenti, hogy nagyon is jókor volt jó helyen. Ha itthon marad, talán élni se hagyják, nemhogy írni. Az pedig, hogy jóval a háború után halt meg, és nyolcvanéves fővel fejezte be a regényt, azt is eredményezte, hogy nemcsak benne élt a korszakban, amelyet megírt, hanem megvolt a kellő távlata is az íráshoz. De ez csak nekünk jó, a késő utókornak, akik számára idén már másodszor nyomtatják ki ezt a csodát. A korábbi nemzedékek, hacsak nem pont ezt szedték le véletlenül a könyvtárpolcról** unalmukban (másért nem igazán fog hozzá az ember 1320 oldalnyi ismeretlenséghez), kénytelenek voltak nélküle élni. Szegények.

Mit tud Lesznai Anna? Hát kb. mindent, amit a kortárs regényírók, meg még többet is, mivel ő nem a kortársai, hanem ő konkrétan a Lesznai. Tud olyan naturalista lenni, és tud úgy bánni a váltott szemszöggel, mint Móricz. Tud úgy anekdotázni, mint Mikszáth. Tud úgy pszichoanalizálni, mint a prózaíró Babits. Tud 1320 oldalnyi prózában költő maradni, mint Kosztolányi. Még Jókai-hőst is tud alkotni, Jókai-párbeszéddel, bár két oldallal később persze jelzi, hogy ebben a társadalmi közegben az illető már anakronizmus. Tud még azon kívül társadalmi folyamatokat egy-egy tömör (kissé groteszk) képben összefogni, tud keménységből és szenvedésből mesét kanyarítani (legfeljebb nem adnám gyerek kezébe), tud elfolyóan lírai vagy véresen durva lenni… szóval mindent.***

Még egy hangyányit mintha túlírni is tudna, de lehet, hogy csak azért érzem így, mert a regény félig-meddig kulcsregény is, sok-sok szereplőjének modellje a magyar történelem, irodalomtörténet, művészettörténet ismert alakja,**** most pedig éppen érettségi időszak van, és már a fülemen jönnek ki a nyugatosok. Meg az is igaz, hogy amikor már a 628. mellékszereplő is jellemet, múltat, mélységet kapott, akkor a legszívesebben azt mondtam volna Lesznainak, amit a húgom akkor mondott, amikor Ágay Karola makulátlanul tökéletes előadásában hallgatta (felvételen) Olimpia baba áriáját, és Ágay már hatvan másodperce tartotta ki a nyolcvonalas G-t – szóval azt mondtam volna, hogy: „Jóvammá!” A 628. mellékszereplő nélkül is elhinném, hogy hibátlan az emberismerete. :)

Nem állítom tehát, hogy az olvasás minden pillanata eufórikus állapotba juttatott volna. De amint a pontozáson látjátok, meggyőződésem, hogy ez nem a regényt minősíti. A regény úgy jó, ahogy van, még akkor is, ha egyes elemei nem kötöttek le, másokkal meg vitatkoznék. Még így is bűnnek tartanám bármit kihagyni belőle. Ekkora terjedelemben mindennek jut hely, még az önellentmondások is a helyükre kerülnek. El lehet benne merülni, lehet benne szálakat felfejteni, megtalálni mindennek a megoldását, és összevetni a másik szemszöggel, amelyből nézve az a megoldás egyáltalán nem megoldás… lehet örülni, sírni, dühöngeni, megnyugodni, egyetérteni vagy egyet nem érteni, bármit.

Mondom, hogy gondolkodás nélkül bevinném egy középiskolai osztályterembe. És rengeteg időt hagynék rá. Meg rengeteg vitaindítót írnék vele kapcsolatban. Mert ez olyan 1320 oldal, hogy nagyobb önmagánál. Minden létező irányba elágazik.

* Nem úgy értem, hogy a meglevő kötelezők mellé még 1320 oldalt olvasson végig az ifjúság, mert attól csak megutálja. Ennél sokkal utópisztikusabb elképzeléseim vannak, de azok most nem tartoznak ide.
** Én a saját példányomat könyvtári selejtezéskor vettem, konkrétan egy százasért. Pofátlanul nagy mázli. Meg is húzom magam.
*** Hibák száma: 1, azaz egy darab. Ennyi kell is. Különben meggyanúsítanám a szerzőt, hogy nem is ember. SPOILER Az egyik szereplő Liszkáról Pestre utazik, sőt hosszú ideje küldözget már onnan leveleket, majd öt oldallal később részt vesz a liszkai szüreten, és semmi jele annak, hogy közben visszajött volna.
**** De csak a modellje. Pontos megfeleléseket ne tessék keresni, SPOILER például Faludi Ákos nem Jászi Oszkár, Leona nem Kaffka Margit minden ízében és sorsuknak minden apró elemében; ők ebben a regényben élnek, nem a XX. század eleji Magyarországon. Ahogyan Liszka sem Körtvélyes (lásd az alábbi képeslapot), legfeljebb hasonlít rá.

Ezt 2019. június 26-án írtam, és 2020. június 28-án egészítettem ki. 

Pontszám: 10/10

A képeslapon a körtvélyesi kastély látható, Lesznai Anna (születési nevén Moskowicz Amália) kézírásával. A szerző fenti fényképével együtt itt találtam. Egyébként Rippl-Rónai Józsefet is megihlette, tessék csak megnézni ezt a képét.

Ismerkedés a szomszédos országok klasszikusaival, harmadik forduló. Szlovákiából eddig Timrava a nyerő, de azért ez a Figuli is tudott valamit.

Mindenekelőtt tájat leírni. A főszereplő szépségesen lírai (és bárki számára befogadhatóan rövid) vallomásai a szülőföldjéről szinte könnyeket csalnak az ember szemébe. Nem egyszerűen betétszövegekről van szó: ebben a regényben a természet, de legalábbis az emberhez közeli képviselői, az állatok is oda tudnak lépni az emberek mellé teljes jogú szereplőnek. Különösen a lovak. Az egyik hűséges társ, a másik eleven lelkiismeret és bosszúálló, de általában véve elmondható róluk, hogy ebben a regényben nagyon komoly hibát követ el az, aki pusztán vagyontárgynak tekinti őket. Aki egyenrangú partnerként kezeli a lovakat, az viszont számíthat is rájuk adott helyzetben.*

Elég hamar egyértelművé válik, hogy a szereplők közötti viszony legalábbis párhuzamba állítható az ember és természet közötti viszonnyal.** Értsd: amelyik szereplő tiszteli a lovat, az az embertársát is tisztelni fogja – ő a jó –, amelyik nem, az nem – ő az ügyeletes gazember. Mesébe illően egyszerű képlet, mégis van annyira realisztikus a világ- és lélekábrázolás, hogy a mindennapokban is elfogadhatóvá, használhatóvá váljon. 

Mert mit is jelent tisztelni a másikat? Azt jelenti: nem kényszerítem semmire, nem tekintem tárgynak, hanem meghagyom neki a szabad véleménynyilvánítás és döntés jogát. Az lehet, hogy ettől nem leszek boldogabb, az is lehet, hogy ő sem, sőt még az is lehet, hogy sok szenvedés vár ránk, de (nem is olyan) hosszú távon még mindig ez a gondolkodásmód jár kevesebb fájdalommal.

A szemem, mely az előző pillanatban nem riadt volna vissza a halál látványától, egyszeriben életet akart látni, olyan teljességgel áldott életet, mint aminő tavasszal a föld, mint aminő nyáron a kalász, mint aminő ősszel az almafa.

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a főszereplő mindig, minden helyzetben helyesen dönt. (Annak ellenére, hogy ő bizony nagyon szereti dicsérni a saját szándékait és döntéseit. Vagy talán éppen azért.) Abban sem vagyok biztos, hogy a többi szereplő döntéseit, cselekedeteit hitelesen ábrázolja a kisregény. (A cselekményelemek időnként elég hajmeresztő logika alapján kapcsolódnak egymáshoz. Vagy éppen sehogy.) De a fenti gondolatmenet következetes végigviteléért elég sok mindent meg tudok bocsátani.

Meg azért, ahogyan Magdaléna alakját kezeli. Eleinte sablonfigurának tűnik, hozza a klasszikus „bájos és passzív” formát, aztán végre kinyitja a száját, és kiderül, hogy esze is van, lélekjelenléte is van. Sőt testi ereje is – amint az logikus, hiszen a paraszti életmód nem pihenteti különösebben az izmokat –, és ennek ismeretében már nem minden cselekményelemet tudok hova tenni, de, ahogy már mondtam, az úgynevezett regénylogika (illetve annak hiánya) elég sok mindent meg tud magyarázni. A megoldással – meg főleg azzal, amilyen magától értetődően kezelik ezt a megoldást – pedig egészen elégedett vagyok. Különösen, ha eszembe jut, hogy ugyanennek a korszaknak a magyar regényirodalma – legalábbis ami a klasszikussá vált fősodort illeti – ugyanerre a helyzetre sokkal kevésbé emberbaráti megoldást kínált volna.***

A pontlevonást tulajdonképpen meg is indokoltam: a cselekmény bakugrásai miatt kapja a regény. A fontosabb fordulópontokon képtelenség képtelenségre halmozódik. A legdrámaibb jelenetek olyan bődületes írói hibákat tartalmaznak, hogy az olvasó csak a fejét vakarja.**** Aztán egy idő után már egyre dühösebb lesz, mivel úgy találja, hogy ember nem viselkedik így, ahogy ezek a regényszereplők. Aztán legyint, és örül az ilyeneknek:

Lenn a völgyben folyó kanyargott füves partjai közt. A víztükör csillogott az égbolt alatt, mely ezen az estén az óntál színét és alakját vette fel. Az alján ott feküdt a hold, mint egy odavetett aranytallér.

Szélsőséges emberábrázolás, logikai hibák, szépséges tájleírások, hasznos tanulságokkal járó kapcsolatbemutatás. Mégiscsak a dicséret felé billen inkább a mérleg. Vitaindítónak mindenképpen szívesen alkalmaznám ezt a kisregényt, talán még a Timrava-elbeszéléseknél is szívesebben, pedig írni Timrava tud jobban.

* Tudom, hogy a szlovák iskolákban kötelező olvasmány. Nem tudom, hány éveseknek, és milyen szempontok alapján elemzik. Én kicsik kezébe biztos nem adnám, a majdnem felnőtteknek viszont már túlságosan fekete-fehér volna, azt hiszem. Valahová tizennégy és tizenhat közé ütemezném be. Akkor alaposan megbeszélném velük ezt a történetelemet, és kapnának egy jó adag ökológiai nevelést hozzá.
** Ismételten hasznos elemzési szempont volna, ha gyerekekkel akarnám megvitatni a regényt.
*** SPOILER Mondjuk, egy szolid öngyilkosságot.
**** SPOILER Példa: X a ló patája alá löki Y-t, hogy zúzódjon szét a feje, miközben egyébként igazából nem megölni akarja, hanem csak megijeszteni, de azért mégiscsak majdnem megöli, csak azon múlik, hogy Z megmenti, majd Z jó ideig tutujgatja Y-t, X meg egyetlen szó és mozdulat nélkül nézi két méter távolságból. Hászen maj honne, mondanák a nagyszüleim falujában.

Ezt 2019. június 16-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Tényleg kincs ez a könyv, háromszoros hurrá annak, aki vállalta a kiadását. Úgy tudom, a legelső népmesegyűjteményeink közé tartozik, és több mint egy évszázadig egyáltalán nem volt hozzáférhető. Első részéből készült a Magyar mythologia, amelyre Ipolyi olyan szigorú kritikákat kapott egynémely kortársaktól (jórészt megérdemelten), hogy el is ment a kedve a folytatástól, de a segédgyűjtői szerencsére nem álltak le. (Mert persze nem Ipolyi szedte össze mindegyik mesét, „bedolgoztak” neki sok-sok helyről.)

Hogy egy néprajzos vagy egy mesemondó számára milyen követelményeknek kell megfelelnie, arról legfeljebb csak sejtéseim vannak, én amatőrként legfeljebb az adatközlők nevét és életkorát hiányoltam néha, minden egyebet, amit kívánhattam, megtaláltam benne. Tulajdonképpen a fél Magyar mythologiát is olvastam már így, mert az első rész meséit végiglábjegyzetelték az utókor szerkesztői, mindenütt feltüntetve, hogy miből milyen következtetést vont le Ipolyi. Helyenként elég vadakat, megértem a hajdani kritikust. 

Aki szeretné végigolvasni, pl. valamelyik népmeseolvasós kihívásra, az készüljön fel arra, hogy nemcsak népmeséket tartalmaz a kötet. Néphiedelmeket és időnként mondákat is gyűjtöttek Ipolyinak. Az embernek az a benyomása, hogy válogatás nélkül küldtek be neki mindenfélét, dicséretes lelkesedéssel, „majd kiválogatja, ami kell neki” alapon. Ez még teljesen rendben van, részemről legalábbis, örülök én a változatos babonáknak is. Azzal már nem mindig voltam kibékülve, hogy olyan történeteket is beküldtek, amelyeket nem „a nép” mesélt, hanem ponyvakiadványokban terjedtek. Adott esetben ezeket is népmesei motívumok segítségével állították össze, név nélkül jelentek meg, sőt akár mesélődhettek tovább is, de azért, hogy úgy mondjam, „látszanak az elvarrások”, elég zavaró módon. Máskor viszont éppen ezeknek a műmeséknek örültem, mert igazi proto-fantasyk is akadtak közöttük, különleges fordulatokkal, ötletes motívumhasználattal. Kár, hogy a szerzőik neve nem maradt fenn, tanulni lehet tőlük.

(Főleg azt, hogy ami népmesekötetben megjelenik, az egyáltalán nem feltétlenül valamiféle „ősi tudás” hordozója. Nagyon is indokolt az óvatosság, mielőtt az ember messzemenő következtetéseket von le belőlük.)

A legtöbb mesét ráadásul átdolgozta a gyűjtője, igyekezett nyesegetni a „durvaságokat”, mármint amit ő annak tartott, és hite szerint „szebben” (értsd: biedermeieresebben) fogalmazni. A kedvencem: "a királyi családban a legnagyobb szomor uralg". De borzasztó. Sőt, elég gyakori, hogy nem a teljes meseszöveget írták le, hanem nagy vonalakban összefoglalták az eseményeket. Francba. Így elég sok mese mintha csak csírájában lenne jelen a kötetben. A vége felé már elég monotonnak bizonyult a kötet, többnyire ugyanazok a mintázatok ismétlődtek újra, sajnos elég agresszív megoldásokkal, semmilyen értelemben nem példaértékű főszereplőkkel.

De ne szidjam már ennyit. Tényleg rengeteget lehet tanulni a mesékből, ha ügyesen nyúl hozzájuk az ember. Például, hogy vannak vizek, amelyekben félig csikó alakú rém lakik, amelyik háromszor tapsol az elülső patáival, ha sikerül lerántania valakit a mélybe. Vagy hogy az égbe fel lehet mászni úgy, ha egy háromszáz mázsás vasmacskát feldob az ember, amelyikről háromszázhatvanhat mázsás lánc lóg lefele. Hogy van olyan varázsgyűrű, amely világít, ha az ember közeledik a céljához, és amikor célnál van, akkor a legfényesebb, nehogy eltévessze. Hogy táltosviaskodás esetén legcélszerűbb alakváltás szétszóródó kölessé átváltozni, mert akkor a másik táltosból valami kicsi állat lesz, amelyik egyenként szedegetheti össze a kölesmagokat, és addig az első táltos macskává válhat, azt' kampec az ellenfélnek.*

Ilyen fénypontok miatt érdemes olvasni ezeket a meséket. Elég soká el fog tartani, nekem gyorsítva is majd fél évembe telt.

* SPOILER és felnőtt tartalom: Sőt azt is, hogy létezett nem egy változata a Hófehérkének Magyarországon, amelyikben a főszereplőt nem törpék, hanem haramiák fogadták be, és mind a heten vagy tizenketten feleségül is vették avagy a királyfinak eladták. Ezt adjátok össze. 

Ezt 2019. június 13-án írtam. 

Pontszám: 10/8