Én olyan mélyről nézek fölfelé erre az életműre, hogy kificamodik a nyakam.

Több mint másfél hónapja olvasom ezeket a verseket folyamatosan, mindennap négyet-ötöt. Kevésnek tűnik, de valójában bőven meghaladja az erre szánható energiaszintet. Nem is értem, hogy bírtam. Tömény költészet. Az a normális, ha egy költő „összes verseit” tartalmazó kötet erősebb és gyengébb darabokból áll. Az nem normális, hogy valakinek gyenge verse nincs is.

Mondjuk, ezzel a névvel az ember szinte kötelező jelleggel válik nagy költővé. A mázlista.

A kötetet úgy szerkesztették meg, hogy az első felébe a költő életében megjelent kötetek anyagát tették bele, a második felébe a folyóiratban megjelent vagy kéziratban hátrahagyott verseket, a végébe meg a zsengéket. Na jó, az utóbbiakból tényleg válogattak, a tízéves korában (!) írott verset nem tették bele, de a tizenhét (!!!) éves korában írottat, azt igen. És abban már a felnőtt Nemes Nagy szólal meg. Jézusom.*

Egyrészt nagyon konkrét költészet ez: hang, látvány, lélegzet, egymás után sorakozó faragott képek, tapinthatóak, és mindennek súlya van. Másrészt nagyon elvont: gyakran filozófiai vagy mitikus alapra építi ezeket a konkrét képeket, vagy akár álomi alapra, de úgy, hogy az utolsó apró mozdulat is általánosítható legyen. Ezt hívják szürrealizmusnak, azt hiszem. De azért nem nevezném Nemes Nagy életművét szürrealistának. Inkább misztériumnak. Nála még a durvaság, sőt a trágárság is valamiféle beavatás része.

Az persze nem könnyíti meg az ember dolgát, hogy rendszeresen olyan mondatrészek, kötőszavak hiányoznak a verssorokból, amelyeknek ismerete normális körülmények között elengedhetetlen volna az összefüggés megértéséhez. Nem beszélve azokról a szavakról, amelyek teljességgel nem nekik kitalált szerepben bukkannak fel (pl. névutó mint alany). Az olvasó meg ott áll magára hagyva, kapaszkodjon fel a hegyoldalon egyedül, ha tud. Ezért is nem szabad sokat olvasni belőle egyszerre. Inkább keveset sokszor. A ritmus, a rím viszont mindig tökéletes, előbbi akkor is, ha prózaversről van szó. Én nagyon hálás olvasója vagyok a hibátlan ritmusban, tiszta rímekkel írt verseknek. Ilyesmi érzés lehet nyugodt, egyenletes tempóban futni, elfáradás nélkül, úgy, hogy az ember közben figyeli az izmainak a játékát, és örül, hogy mind működik. És egy pillanatra se botlani meg. A legjobbak a ritmusjátékok, az „Énekhangra” ciklusból.

Magánkönyvtáram egyik legkorábbi darabja egyébként. Mármint legkorábban beszerzett, mert amúgy nem régi kiadás. Valamikor egyetemista koromban vettem, abban az időszakomban, amikor úgy válogattam, hogy „ami nélkül az én háztartásom nem létezhet”. Nagyjából ugyanebben az időszakban került hozzám A Végtelen Történet és A Mester és Margarita. Csak a viszonyítás kedvéért mondom. Sajnos aztán ezzel be is értem, ami Nemes Nagyot illeti, és csak olykor próbáltam hozzá tisztelettel közelíteni, levenni a polcról, aztán visszatenni, közben meg égni a szégyentől, hogy miért nem olvasom már végig. Másnak azt tudom tanácsolni, hogy ha megpróbálja, akkor lassan, még nálam is lassabban, naponta egyet, de azt többször.

Hogy része legyen valamiben, ami örökkévaló. Ami szilárd, erős, ami kőből van faragva, és megmarad addig, amíg a magyar nyelvet értik. Mint Arany János.

* Számomra fájó hiány, hogy az (egyébként felnőttként írt) gyerekversei viszont kimaradtak egészen. Először nem értettem, miért (gyengének semmiképp nem nevezném azokat se), aztán kiderült, hogy már a költő életében megjelent gyűjteményes kötetekből ő maga is következetesen kihagyta őket. Abban az időszakban születtek ugyanis, amikor a diktatúra semmi mást nem engedett az ilyen kaliberű alkotóknak, mint gyerekverset és műfordítást. Gondolom, mindenki jobb szeretett megfeledkezni arról a korról. Nekem viszont, aki jóval később születtem, a gyerekkorom részévé vált a Lila fecske, a Ki ette meg a málnát? vagy A gondolj-rám virág, úgyhogy sérelmezem, hogy kimaradhatnak belőle olyanok, mint a „te vagy, legényke, aki a képet / aranyecsettel fested s megéled”?!

Ezt 2019. május 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Jó válogatás, sok minden belefér. Fele részt angol, fele részt magyar nyelvű szövegek,* fantasyk vagy realisztikus történetek több-kevesebb fantasztikus elemmel: tényleg az a legjobb szó rá, hogy „spekulatív irodalom”. Ha jól tudom, ez volt a szerző első önálló novelláskötete. Kár, hogy magánkiadás, igazán megérdemelt volna egy jó szerkesztőt. Sokkal jobban „kijött” volna a novellák értéke. Mert van nekik bőven, ahhoz kétség nem fér.

Ha tudnék novellát írni, ilyeneket szeretnék én is, de tényleg. Legalább kilencvenöt százalékuknak olyan ötlet adja az alapját, hogy én, ha négybe vágással fenyegetnének, akkor is képtelen volnék hasonlót kitermelni az agyamból. Sütő Fanni sablonosnak induló sztorikból is minden további nélkül ki tud hozni valami újat. A vége felé már a sárga irigység evett, hogy ez is mekkora, ez is, ez is, mér nem nekem jutott eszembe?! Főleg az angol nyelvűek jelentettek elmenyomorító nagy élményt.

A megvalósítással már egyáltalán nem mindig voltam kibékülve. Itt is az angol nyelvű novellák bizonyultak jobbnak, rosszindulatú sejtésem szerint azért, mert ha az ember nem az anyanyelvén ír, kevésbé tudja túlbonyolítani a stílust. Ugyanis a magyar nyelvűeknek elsősorban a stílusával van bajom: hemzsegnek (nem túlzok) bennük az oda nem való – bocs a kifejezésért – sallangok. Vagy csak az én ízlésem berzenkedik, ha kizárólag díszítésre használt költői eszközöket látok. Ha egy hasonlatnak, metaforának, alakzatnak nincs konkrét célja, nem épül bele szervesen a szövegbe, csak arra való, hogy „szép legyen”, akkor nézetem szerint annak abban a szövegben nincs helye. A novella nincs rájuk szorulva, megáll nélkülük a lábán. Ha viszont szervesen beépül, nem lehetne mással kicserélni, akkor már arra való a szépsége, hogy kiemeljen, hangsúlyt adjon, hozzájáruljon a hatáshoz – akkor már nem áll meg nélkülük a lábán a novella. A magyar nyelvű novellák sokszor elkövetik ezt a hibát, minél hosszabbak, annál inkább. Az angol nyelvűek nem tudják. (Akad bennük sallang helyett nyelvtani hiba, de az sokkal-sokkal kevésbé zavart. A szerző helyében én is hasonlókat követtem volna el, ez tényleg kivédhetetlen, ha idegen nyelven ír az ember.) Na, ezeket tudta volna egy jó szerkesztő (meg egy korrektor) kigyomlálni.

Különösen tetszett a novellák humora. Azokhoz a bizonyos ötletekhez kapcsolódik ez, amelyeket az értékelés elején emlegettem. Hiszen ha kiforgatja az ember a megszokottat, mert valami újdonsággal áll elő, mert szembemegy az elvárásokkal, akkor az gyakran együtt jár azzal is, hogy a kontraszthatás nevetést kelt. A legjobb példa erre a kötetben szereplő népmese-átdolgozás. Fel is idézi a Grimm-mesék világát, de a legváratlanabb helyeken módosítja is azt, az olvasónak meg fülig ér a szája. Persze az is előfordul, hogy a változtatás nem jár együtt nevetéssel, ellenkezőleg: borzongató vagy felemelő hatást kelt. Ebből is akad a kötetben elég. Még horrornovellát is tartalmaz.

Szóval, ahogy már mondtam, jó válogatás. Fogok még olvasni a szerzőtől. Köszönöm, hogy ezt is olvashattam.

* Nem, nem ugyanazok a novellák jelennek meg két nyelven, a két nyelv különböző történeteket jelent.

Ezt 2019. május 1-jén írtam. 

Pontszám: 10/8

Fehér holló leszek ezzel az értékeléssel, ha megmondom, hogy jött ki a kilenc pont. 

Pont a fő történetszálért, azaz Flor asszony fura szerelmi históriájáért nem voltam oda különösebben. Szívesen olvastam ugyan, de legalább olyan szívesen megvoltam nélküle. Sőt: a közepénél kizárólag molyfegyelemből nem hagytam félbe. Azon a ponton émelyített és untam. Szerencsére a történet második fele, no meg Flor asszony üdítő jellemfejlődése kárpótolt a hiányérzetért. Nyolc pont (a felénél maximum hat).

NA DE A HÁTTÉR! Az (majdnem) maradéktalanul elbűvölt, az első oldaltól az utolsóig (a kettő között itt-ott alábbhagyott a lelkesedésem, de pillanatok alatt visszanyerte az erejét). Tíz (esetleg tizenegy) pont.

A főszereplőkről: Tetszik, hogy egyszerre realisztikusak és elvontak. Elvontak, mert olyan embertípusokat testesítenek meg, amilyenek a mi világunkban ilyen vegytiszta formájukban nem létezhetnek, és mégis realisztikusak: csupa hihető részletből állnak össze, így az olvasó el is felejti, hogy nem embert lát, hanem könyvet olvas. Tetszik az is, ahogyan átalakítják a körülöttük levő világot. Ha Amado történetei alakítanák a mi világunkat, élhetőbbé válna az is. Különösen az esett jól olvasás közben, hogy a történet előrehaladtával párhuzamosan csökkent a képmutatás mértéke, no meg a sztereotípiák mennyisége, de erről inkább akkor írok majd, ha már a háttérnél tartok. Most inkább azt árulom még el, hogy miért akartam félbehagyni: minden elismerésem Amado bácsié, hogy férfi létére tényleg, de tényleg sikerült úgy megteremtenie ezt a Flort, ahogyan egy nő írná meg – tényleg ritkán volt olyan érzésem, hogy „na, ilyen nincs”. Ritkán. De akkor nagyon. A történet feléhez érve.* Szerencsére ezt a fázist negyven-ötven oldal alatt letudtuk, utána megint rendbe jöttek a dolgok, mármint ami a hiteles nőábrázolást illeti. (A filmet sajnos még nem láttam, de a főszereplőt játszó Juliana Paest igen jól választották ki, itt találtam a képet.) Különösen tetszik, ahogy a regény a nők közötti barátságot ábrázolja. Lehet, hogy furán hangzik, de nem vagyunk ám olyan nagyon eleresztve ezen a téren. Tessék csak elkezdeni összeszámolni, hány klasszikus regény tudja hitelesen megjeleníteni ezt a fajta barátságot.

A háttérről: Az első oldaltól az utolsóig hamisítatlan karnevál, pont úgy, ahogy én szeretem. Felfordult világ, akkora erővel, amekkorától a gonoszság is meghátrál, és közben olyan földhözragadt, sáros és piszkos, hogy a következő sikátorban szembejöhetne. Hogy ezt milyen kevesen tudják az utóbbi kétszáz évben. Hogy azt a keveset hogy meg kell becsülni. :) Mert olyan világfelforgatásból, amely szenvedést okoz, és még röhög is a szenvedőkön, olyanból, kérem, túlkínálat van. (Nehéz is belőle eredetit és sablonmentest alkotni, persze az is kihívás.) De ilyenből, amilyet Amado tud, hogy addig rázza, kavarja, pofozza, aprítja, gyúrja a világot, amíg az – saját maga számára is meglepő módon – hirtelen embernek való lesz, na, ilyenből szánalmasan kevés. Azért tartunk itt. Azok a komikus helyzetek, azok a torzságukban is hibátlan mellékszereplők, azok az elevenné váló mítoszok: így kell ezt csinálni. Hogy a lehetetlen is lehetővé váljon. Még az is, hogy rend és rendetlenség kibéküljön egymással.** Tökéletesen illik ehhez a háttérhez Flor asszony főzőtudománya. A főzés is éppen így működik, mármint ha művészi szinten műveli valaki. Azt nem állítom, hogy nekem is sikerült volna, de legalább megpróbáltam. Nem pont ezt, amelyik a képen van, bár ez is érdekelne. Ez az 1976-os filmváltozatban látható, itt talátlam.  

Annak pedig, hogy még ebben a boldogító katyvaszban is akadt, ami szúrta a szememet, kizárólag az a fránya sztereotípia az oka. Az az író, aki ilyen világfelfordulást tud művelni, az lesz szíves kihajigálni a regényéből az összeset, mert nem állnak jól neki. Gonosz anyóst gyártani bárki tud. (Oké, nem feltétlenül ebben a minőségben, de tényleg bárki.) A tiszta erkölcsű kocsmatöltelék, aki nem hajlandó ott játszani, ahol biztosan nyer – a hercegi eleganciájú fekete sofőr – a fölülmúlhatatlan fuvolaművész joghallgató, akit (fájdalom!) ki fognak nevezni bírónak, de addig is boldogítja az utcát a zenéjével – na, az a művészet, ilyen figurákat alkotni. És akkor a kedvenceimről még nem is beszéltem. Az egyikük az amerikai kisasszony, megtestesült ellentmondása az Amado-világnak, a felfordulás felfordítása, nézni is öröm; a másikuk a misztikus bölcs, akit minden kontinensen eltemettek már az utóbbi pár száz évben, de azért most Brazíliában – mi más lenne, drága barátaim, mint éppen levéltáros? 

Köszönöm az ajánlást, Arianrhod!

Utóirat: Még egy dolgot köszönhetek ennek a regénynek, de azt az értékelés írásakor még nem tudhattam. Miután éppen erről a regényről beszélgettünk egynémely molytársakkal, konkrétan egy Flor nevű brazillal és családjával találkoztam a vonaton, és kézzel-lábbal magyarázta, hogy a brazilok tényleg őrültek, de azért ennyire nem. Utána pedig könyveket ajánlgattunk egymásnak Szolnokig. Ez az élmény annyira erősen kötődik a Moly.hu oldalhoz, hogy ide nem is emelhetem át, de linkelem.

* SPOILER amikor Flor asszonynak a legjobban hiányzik, ami hiányzik, és már a zaklatás is kísértésbe hozza, akkor azt mondtam, itt álljál meg. Azt te csak szeretnéd, hogy az ilyen viselkedéstől egy nő kísértésbe jöjjön. Nemhogy kísértésbe jönne, hanem a frász kitörné, ha ragaszkodnánk a realisztikussághoz. A barátnők viselkedésétől meg hányingerem lett. 

** SPOILER Sőt, az is, hogy a prostitúció vidám, derűs és nők számára kívánatos foglalkozássá váljon. Ez volt a másik pont, amelyiknél szerettem volna leállítani a mesélőt a „csak szeretnéd” szöveggel. Azért időnként láthatóvá vált a keserűség és a megaláztatás is, de messze nem annyira, hogy helyeseljek. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2019. április 27-én írtam. A szerző fényképét itt találtam. 

Merítés-szerkesztőként egész rovatot szenteltem Amado munkásságának, itt olvashatjátok.

2019. április 17.

Hogyan készítsünk második emeleti magyar konyhában hagyományos brazil(ra hasonlító) vacsorát, mérsékelt mennyiségű szennyeződés kíséretében?

Először is döntsük el, hogy a Flor asszony két férje című regénynek szentelt molyos kihívás utolsó ételét törik-szakad, a kihívás címadó regényéből főzzük. (A másik két ételről itt és itt írtam. A regényről meg itt.)

Másodszor jöjjünk rá, hogy a könyvben vállalhatatlanul bonyolult receptek vannak, amúgy meg így a feléhez közelítve annyira már nem is tetszik. :(((

Harmadszor találjunk benne egy recept nélkül való, egyszerűnek tűnő „halasparaj” nevű kaját, amelyet a jelek szerint Szent Kozma és Damján napjára főznek Bahiában.

Negyedszer kezdjük el böngészni a netet, portugál nyelvtudás híján angolul „fish” és „spinach” keresőszavakkal, és ne nagyon találjunk semmit.

Ötödször forduljunk Arianrhod és Bori_L molyokhoz segítségért, majd perceken belül derüljön ki, hogy az a kaja nem is halas paraj, hanem garnélás okra… bármi legyen is az… és garnélát még csak-csak kapnék az Alföldön, de okra nevű zöldséget aligha…

…viszont kapjunk ihletet a recepttől: http://www.bookofdaystales.com/tag/bahia/

Előkészületek:

Döntsük el, hogy a „paraj” még bekerülhetett az étel nevébe pusztán a könnyebbség kedvéért (akkor, amikor a fordítás készült, még kevésbé tudták nálunk, milyen zöldség az okra), de a „halas” bajosan. Döntsük el, hogy biztos hallal is készítik ezt az ételt Bahiában. Döntsük el, hogy jó lesz ahhoz a tiszasülyi hal is. Vásároljunk pontyfilét a piacon. Sózzuk be. (Megj.: Egész jó döntés volt.)

Érdeklődjünk a rendkívül tájékozott ismerős zöldségesnél, hogy mire hasonlít az okra a legjobban. Derüljön ki, hogy semmire, és különben is „ilyen afrikai cuccokat ne egyél.” :) Mondtam, nem okrát akarok enni, hanem olyan zöldséget, ami hasonlít hozzá. Olyat nem tud. (Márpedig akkor nincs is.) Ennek olyan ragacsos állaga van, meg sok magja. Lecsószerű képződményt csinálnak belőle. Vásároljunk tehát egy huszárvágással – Bori_L tippje alapján – zöldpaprikát. (Megj.: Nem volt rossz döntés, bár sikerülhetett volna jobban.)

Találjuk ki továbbá, hogy a receptben szereplő lime-ot juszt is citrommal fogjuk helyettesíteni. (Megj.: Jobban nem is dönthettünk volna.) A kesudiót meg eredeti tószegi bokron termett mogyoróval, a pálmaolajat olívaolajjal. (Lassan az összes hozzávalót kicseréljük, aztán majd csak lesünk, ha a kihívásgazda ennyi variálás után már nem fogadja el a karcot.)

Engedjük meg nagy kegyesen, hogy a többi hozzávaló (reszelt gyömbér, aprított hagyma, összenyomott fokhagyma, víz, köretnek rizs) maradhasson.

Kezdjük a mogyorópirítással. Számoljuk ki az adag negyedét, öntsük bele a tizenvalahány deka mogyorót a forró, mély serpenyőbe, kavargassuk fakanállal. Elkészülés közben és után mérsékelt mennyiségű mogyorót fogyasszunk. Szidjuk a fajtánkat, hogy mér nem tettünk bele eredetileg többet, mikor tudjuk, hogy szeretjük a pörkölt mogyorót. Öntsük ki fémre (pl. nagy fazék alja). Hagyjuk hűlni.

Keressük még mélyebb edényt az aprításhoz. Gondolkodjunk el azon, hogy kéne egy aprítógép. Majd azon, hogy hova a fészkes fenébe férne el még, mikor a könyveket se tudjuk hova rakni már. Öntsük át a kihűlt és ledörzsölt mogyorót a mély edénybe. Szedjük elő a botmixert (az még elfér). Nyomjuk rá a botmixert a mogyoróra, indítsuk el, majd fél másodperc után tisztítsuk meg a környéket a szétrepült darabolt mogyorótól, és ismételten gondolkodjunk el azon, hogy kéne egy aprítógép. Annak fedele is van. Próbáljuk végig az összes variációt, hogy hogy lehetne lefedett edényben aprítani. Jöjjünk rá, hogy maximum a konyhaplafon jöhet szóba mint fedél. Találjuk ki, hogy ha egy ócska, agyonmosott, ám tiszta, jóleszmégazvalamire-konyharuhát kilyukasztunk, átdugjuk rajta a botmixert, és befőttes gumival rögzítjük az edény száján (NEM RÖHÖG!), akkor azzal már egész biztonságosan lehet mogyorót aprítani.* Örüljünk a darabolt mogyorónak.

Öntsünk olívaolajat a széles szájú fémedénybe (ezúttal lábas), dinszteljük meg benne a hagymát. Közben reszeljünk meg egy kanálra való gyömbért. Öntsük a dinsztelt hagymához a gyömbért is. Kavargassuk lassú tűzön. Vágjuk fel a zöldpaprikát, adjuk hozzá, kavargassuk megint. Törődjünk bele, hogy a zöldpaprika nem okra, és fogalmunk sincs, mikor lesz ez megfőve. Ragacsról ne is beszéljük (az lenne az ételsűrítő).

Próbáljuk meg apró darabokra vágni a halat (elvileg darált garnéla kéne bele) filézőkés nélkül, mivel az nincs. Nézzen ki úgy a hal, mint a bevagdalt szalonna nyársaláskor. Emlékeztessük magunkat, hogy a halbőr kissé kevésbé tartós a szalonnabőrnél, hátha szétesik ez még. Adjuk hozzá az előzőekhez, a darabolt mogyoróval és a szétnyomott fokhagymagerezddel együtt.

Felejtsük ki a vizet. :P

Ne égjen oda mégse az egész, mivel derüljön ki, hogy a hal éppen elegendő mennyiségű levet ereszt. :) Időnként bámuljunk bele a fazékba, döntsünk úgy, hogy száraz, és facsarjuk bele először az egyik fél citrom levét, aztán a másikat is.

Közben tegyük föl főni a rizst.

Tíz perc múlva konstatáljuk boldogan, hogy a hal tényleg szétesik, ügyesek voltunk, amikor bevagdaltuk. Valamint azt is, hogy ízre egész jó, érződik rajta az erős gyömbér. Határozottan savanyú, de nem áll neki rosszul.

Tizenöt perc után zárjuk el. Szedjük ki a felét. Jöjjünk rá, hogy kellett volna bele paradicsom. Meg hogy mi tulajdonképpen nem is nagyon szeretjük a főtt zöldpaprikát. De azért tálaljuk.

Lakjunk jól. :) Állapítsuk meg, hogy nem is volt olyan ördögtől való ötlet ezt megfőzni. :) Egy kis víz elvette volna a savanyúságát, meg valamivel sűríteni lehetett volna, de amúgy teljesen rendben van. A köret tulajdonképpen nem is kellett volna hozzá. De azért a rizst szeretjük.

* Anyukám kommentárja, amikor elmeséltem neki, mit találtam ki a mogyoródaraboláshoz: „anyád is pont ezt csinálta volna.” :))) Már a konyharuhánál bólogatott, a befőttes gumit meg már kimondta, mielőtt én kimondtam volna. :)

Ezért tanultam franciául.* Ezért magoltam a szabályokat, írtam ki a szavakat, ismételgettem jelentéseket és vonzatokat még szilvalekvár-kavarás közben is.** Pont ezért. El nem tudom mondani, milyen érzés úgy olvasni Rousseau-t eredetiben, hogy értem, amit olvasok. Hogy részem van valamiben, ami örökkévaló. De tényleg.

Jó, persze néha ki kell nyitni a szótárt,*** illetve (jóval gyakrabban) háromszor-négyszer is végig kell olvasni egy-egy bekezdést, hogy átjöjjön az értelme – de átjön. És az enyém. A lassúság miatt talán még jobban is, mint hogyha könnyebben olvasnám. Ez a könyv amúgy is lassú olvasásra való. (Szép időben, csöndes házban, lehetőleg fákkal és virágokkal az ablak alatt, tavaszi levélfakadás előnyt jelent.)

Cselekmény nincs, ezt leginkább önéletrajzi jellegű esszégyűjteménynek mondanám. Ha rokonát keresném a világirodalomban, a Walden lenne az. Elsőre egy depressziós, paranoiás öregember önismétlő monológjának – és elég unalmasnak – tűnik, aztán szépen kifejlik az olvasó szeme előtt sok-sok érdekesség és még több szépség. Sőt: boldogság is. A fülszöveg nem hazudik: ez legalább annyira a boldogság könyve, mint a depresszióé. És nem is annyira depresszióról van itt szó, inkább melankóliáról, de ebbe a különbségtételbe most nem mennék bele, ahhoz túl késő van.

A főszereplő-elbeszélő mint az introvertáltak fő-atyamestere elhúzódik a tömegtől, letérdel a fűbe, és nagyítóval nézegeti a virágok szirmait. Aztán közben persze állandóan emberekre talál, a legelhagyatottabb helyeken is beléjük botlik, olykor még örül is nekik – és hát nélkülük éhen-szomjan halna, de erről roppantul szeret megfeledkezni. (Ezért is vonok le egy pontot. Rendkívül okos ember volt Rousseau, de a saját korlátait ritkán vette észre. Ebben Thoreau jobb. Meg Brontë is, róla lentebb.) A természetjárás az ő számára az egyedüllét megélésére kapott tökéletes alkalom. Hiszen éppen az egyedüllét nyomasztja a legkevésbé, éppen az segíti hozzá a tartós boldogsághoz, sőt az elragadtatáshoz. (Amikor tudja, hogy bármikor hazatérhet, szállásadói vacsorával várják. Khm.)

Közben meg, ahogy az előszó megjegyzi, forradalmasítja az írás módszertanát.
Rousseau elvileg nem kiadásra szánta ezt a könyvét. Magának írta. Ja. Azért javította végig és tisztázta le gondosan az első hét „sétát”, és hagyta a másik hármat csak azért letisztázatlanul, mert közben kihalt a munkából, mert nem akarta mások szeme elé tárni. Hát ezt mesélje a tisztelt nénikéjének. Értem én, hogy a szöveg szembemegy az olvasói elvárásokkal, de az ember nem tud úgy írni, hogy ne olvasásra írjon. Még ha saját magát is nevezi meg egyedüli olvasójaként. Vagy megalkotja a saját ideális olvasóját. És előfutárkodik a modernségnek. Élén Prousttal. (Az utólag olvasott előszó is említi a párhuzamot a prousti életművel. Olvasó a nagyanyjától tanult mozdulattal megveregeti saját vállát.)

A Waldenen kívül nagyon sokszor eszembe jutott olvasás közben Emily Brontë is. Meg az ő versei. Amelyeket elvileg szintén nem kiadásra szánt, viszont szintén gondosan letisztázott, kötetszerűen elrendezett, majd fogta magát és meghalt. Szintén túlteng verseiben a melankólia, beszélői szintén szeretnek elhúzódni az emberektől, és szintén a természetben találják meg az életükből hiányzó teljességet. Azon csodálkozom, hogy a bevezető egy szóval sem említi a természetmisztikát, pedig Rousseau ugyanúgy használja ennek a kifejezéskészletét, mint Brontë. Ezt, ha nagy leszek, megírom. Félig már meg is írtam.

Ja, és akkor a természet. Amelyikhez, ugye, Rousseau szerint vissza kéne menni. Hát a fészkes fenét. Az időt visszaforgatni nem lehet, ezt pont egy ilyen okos ember tudta a legjobban. (Az más kérdés, hogy mások hogyan értelmezték az ő életművét, és hogyan foglalták össze egy frappáns mondatban azt, amit nem is igazán értettek.) Nem, ezt Rousseau egy szóval se mondja. Ez az elbeszélő (sem) természeti állapotban leledzik – ahogy írtam, állandóan része is marad az emberi közösségnek, tudva vagy öntudatlanul –, ráadásul nem is minden természeti létező iránt viseltetik egyforma lelkesedéssel – az állatok és a kövek tanulmányozását kereken elutasítja, ő csak botanizál. Neki a természet nem a csigát meg a Tejutat meg a barlangban lakást jelenti. Hanem emberen túli, egyetemes egységet, amely talán azonosítható Istennel, talán nem, mindenesetre aki bele akar lépni, annak át kell szakítania tulajdon határait, és legalább időlegesen elveszteni önmagát. A léleknek ez az útja nem visz sehova „vissza”. Az elbeszélőnek pedig vénülni kell és tanulni (nem pedig felejteni) ahhoz, hogy része legyen ebben az élményben.

A kiadásról:
Nem tudtam annak idején, hogy kritikai kiadást veszek, útközben derült ki. Az elejében bevezetés (amelyet jólértesült olvasó átugrik, majd utószóként olvas), a végében kiegészítő szövegek: regényrészletek, emlékiratok részletei, a szerző levelezésének egy-két darabja. Arra valók, hogy a szöveg egyes homályos részeit magyarázzák. Bevallom, mivel én a bizonyos részeket egyáltalán nem találtam homályosnak, ezeket elég gyorsan pörgettem végig. A bevezető viszont hasznos, de valóban utólag érdemes olvasni. Maga a Rêveries a kétszázhúsz oldalból talán ha száznegyvenet tesz ki. Korabeli illusztrációkkal együtt.

Nyelvtanulóknak:
A műnek kb. a harmadáig gyakorlatilag semmi nem jutott el hozzám a „nagyságából”. Összeálltak ugyan mondatokká a szavak, föl is fogtam, mit jelentenek, de hogy mitől lett ennek a paranoiás monológnak akkora súlya, hogy rátették az 1001 könyv listájára, hát az túlment a felfogóképességemen. Ezt valószínűleg a nyelvi nehézségek okozták. Meg kell harcolni azzal a kétszáz év korkülönbséggel. Viszont felbecsülhetetlen a jelentősége annak (a nyelvtanuló számára), hogy egy felvilágosodás kori klasszikus szöveg alaptermészeténél fogva az összes elképzelhető szabályt betartja. Nem von össze, nem harapja le a szószerkezet végét, nem hagyja ki a névmást, nem nyomja tele magát szlenggel, pont úgy néz ki, ahogy a tankönyv szerint egy szövegnek ki kell nézni. Mindössze… khm… tízsoros körmondatokat tartalmaz. Hát azokat valahogy túl lehet élni. A szókincs pedig választékos, de szűkre szabott. Az ismeretlen szavak nagyja az első harmadban felbukkan, utána már csak ismétlődnek, speciális szavak alig fordulnak elő. A harmadától kezdve viszonylag könnyen olvasható.
És hát – rövid. 

* Ezt meg az értékelés írása utáni reggel találtam, pont illik az értékelésemhez is, a hangulatomhoz is:

„(…) tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.”
(Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell)

Utóbb több örökkévalót is sikerült még abszolválni, például Rabelais-t vagy Hugót. 

** Amely tevékenység egyébként kiválóan alkalmas szótanulásra, valamint a kettő együtt arra, hogy az embert a családja egyszerre tekintse flúgosnak és színfoltnak.

*** Illetve használni a Wiktionaryt, amelyet minden angolosnak, aki más nyelvet akar tanulni, melegen ajánlok. Sajnos a francia-magyar átváltás egyáltalán nem működik ugyanolyan jól, mint a francia-angol.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. április 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Álmomban nem jutott volna eszembe, hogy ez a könyv ilyen érdekes lesz. Én csak guyanai irodalmat kerestem.

A témában jártasak tudják, mivel jár a világolvasás: elég gyakori komfortzóna-elhagyással. Ha az ember egzotikus irodalmakat keres, nem válogathat, hogy de én a mágikus realista történelmi regényeket szeretem, az se baj, ha családtörténet, és legyen benne mitológia és néprajz és titkosírás és toronyóra meg lánc meg tengeri herkentyű. Ja, és lehetőleg mérsékelt mennyiségű vér. Nem. A világolvasó nem válogat, azt eszi, amit a könyvtárban adnak.

Aztán jól meglepődik. Főleg, ha ilyen semmitmondó kiadásban kapja a guyanai irodalmat, galád módon megváltoztatott címmel,* egy olyan szerző nevével, akiről életében nem hallott. A legutóbbi miatt fülem szégyentől ég, de, mondjuk, szégyellhetné magát az is, aki nem adja ki Magyarországon gyakrabban. Mondjuk, méltóbb külsővel.

Mert ebben minden megvan, ami egy igazán tartalmas, komoly és élvezetes kulturális utazáshoz kell. Izgalmas történetek: két kerettörténet meg egy náluk jóval hosszabb mese a XX. század első évtizedeiből. Egy félig európai, félig „amerindián” eredetű család három nemzedékének hol nyugalmas, hol drámai sorsa, éppen annyi mágikus realizmussal, amennyi pont kell bele. Rengeteg megjegyezni való jelentékeny apróság a megjelenített terület (a mai Guyana és Észak-Brazília) népeiről, nyelveiről, szokásairól, mítoszairól, a helybeli növényekről és állatokról. Többet elmond róluk, mint bármi, amit életemben olvastam, beleértve Vargas Llosát. Aztán van még benne nem kevés irónia is az olyan európaiakkal kapcsolatban, akik pont népeket, nyelveket, szokásokat, mítoszokat kutatni jönnek a környékre, és egy árva kukkot se értenek az egészből, vagy ha mégis, tuti, hogy bajt okoznak. (A hasonló érdeklődésű olvasó is kap egy fülest.) Vannak ismétlődésük által jelképi erejűvé váló cselekvések és események, pl. a megvakulás. Meg egy ügyesen felépített narrátori hang, egy olyan figura hangja, aki szintén legalább az egyik lábával a mítoszok világában áll, vagy az is lehet, hogy mind a kettővel – aki két oldal után belehúz a regényvilágba, pedig még csak azt se lehet róla elmondani, hogy sohase hazudna, de még azt is elegánsan csinálja – aki egyszerre komolyan vehető és vicces, mint egy trickster. Ja, és nem túl sok vér folyik. Jorge Amado életművén kívül nem nagyon ismerek olyan (komolyan vehető) latin-amerikai** irodalmat, amelyikben se diktatúra, se népirtás, se emberkínzás… na, most eggyel többről tudok. :) Ja, és nyomokban titkosírást is tartalmaz ám, kiiiiiváló helyre elrejtve, föl is jegyeztem a kéménybe korommal.

Szóval pont nekem való. :) Főleg az, ahogyan Melville a mítoszt, a történelmet és a hétköznapi életet összekapcsolja. Az mindent visz. A háttérben folyik az első világháború, az előtérben meg a vapisianák, makusik és más népek élete, pontosan ugyanúgy, ahogy előtte hét-nyolcszáz éven keresztül. Az európaiak legfeljebb időleges meglepetéseket okozhatnak. Ha nagyon csúnya változásokat hoznak, akkor is. (Csöppet túlságosan is optimista ebből a szempontból a könyv nekem.) Keménységével együtt is rokonszenves, türelmes kultúrák ezek, maradjanak is fenn még legalább ugyanannyi évszázadig. Egyébként pedig soha senki ilyen pontosan és gyönyörűen be nem mutatta nekem, hogyan lehet a titokban tartandó névhez kötődő ősi-könyörtelen hiedelmeket racionális történetvezetésbe beépíteni. Tanítani lehetne rajta a mágikus realizmust.***

A legjobban a cím értelmezése tetszett. Az, ahogyan kiderül, mit is jelent pontosan a regényvilágban szinte alapkészségnek számító hasbeszélés és hangutánzás. Jelent közvetítő erőt, szó szerinti és jelképes értelemben egyaránt. Jelent megjelenítő erőt, ezáltal járul hozzá az előadott mítoszok, mesék továbbéléséhez. Jelenti a természettel kialakítandó harmónia vágyát. És természetesen jelenti magát a narrátori hangot, amely különböző nézőpontokat, stílusokat, gondolkodásmódokat bontakoztat ki, mindből éppen annyit, amennyi a történethez szükséges. Rushdie és Graham Swift dicsérete a fülszöveg végén egyáltalán nem túloz.

Amúgy ne nyúljatok a fülszöveghez. Véletlenül se. Hatásvadász, az első mondattól kezdve spoileres, és még hazudik is. Pontosan úgy van megírva, ahogy – már elnézést – a regénybeli buta európaiak írnák meg, akik kizárólag azt látják az ábrázolt kultúrákból, amit látni akarnak. Már csak azért is nagy hiba volt így megírni, mert, ahogyan az Esquivel-regény esetében is, itt is egészen más közönséget céloz meg a fülszöveg, mint amelyik örömét lelné a regényben. Lehet, hogy így többet el lehetett adni belőle, de dobták is vissza két oldal után a fülszöveg iránt érdeklődők, az biztos.

…és akkor most Suriname irodalmából is kérek egy ilyet, és meg is egyeztünk. :)

* Az eredeti címe az, hogy „The Ventriloquist's Tale”: „A hasbeszélő meséje”. Esküszöm, ha nem változtatják meg, nem halogatom idáig. Viszont nem biztos, hogy rájöttem volna, hogy ez guyanai… Valamiért nem jutott eszembe címkékkel keresni, a könyvtárban nyomták a kezembe. Azért annyira nem szörnyű, mint ennek a címe, de éppen eléggé.
** Oké, tudom, Guyana szigorúan véve nem Latin-Amerika, tény, hogy angolul beszélnek benne. De a térség történelmén ez nem sokat változtat. A hódítói-birodalomépítői módszerek és következményeik nem nagyon tértek el a spanyol meg a portugál módszerekhez és következményeikhez képest.
*** SPOILER Egyszer véltem hibát találni a logikában: amikor a vai-vai ifjú elmeséli-játssza Danny és Beatrice történetét elejétől végéig, akkor az volt a reakcióm, hogy és ezt ő ugyan honnan tudhatja, nem létezik, hogy elmesélték volna neki. Aztán felfogtam, hogy nem a pár mesélt saját magáról. Azért jeleníthetik meg az ő történetüket ilyen pontosan, mert ez mítosz, ez volt hamarabb, ezt ismétli meg az ő szerelmük, csak én mint olvasó tudtam meg az ő szerelmük történetét előbb, a mítoszt pedig később. De nem az ő párosukat szerettem meg igazán, hanem Sonnyt és az ő égbe vezető létráját. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.

Följebb pontozni már nem tudom.

Filozofikus mese, a legjobb fajtából. Túlzás nélkül hívható úgy, hogy a magyar Varázsfuvola. Vörösmarty a Mozart-operáéhoz hasonló alapokra építette fel a maga drámáját, magyar népmesék elemeiből, a romantika nyelvén.

Már csak a két központi pár miatt is adja magát a párhuzam a Varázsfuvolával. Itt is négyen járják a változatos próbatételek útját, a Mozartéhoz hasonló felosztással: két arisztokrata (királyfi – tündérlány) és két közrendű (jobbágylegény – cselédlány), továbbá ahhoz, hogy elnyerjék végül a boldogságot, mindannyiukra szükség van, egyikük sem hiányozhat. Csak az operabelihez hasonló mesterük nincs, aki ellátná őket egyértelmű utasításokkal. Esnek is nélküle akkorákat, éppen csak ki nem lyukadnak a Föld túloldalán. (Szegény Csongor, a világ fölött repülésből egyenesen a gödörbe.) Ellenfél, az van, akkor most tessék legyőzni egyedül, instrukciók és minden nélkül. Mirígy ráadásul veszélyesebb az Éj királynőjénél, mert nagyságrendekkel több az eszköze, és tevékenységének túlnyomó részét láthatatlanul végzi. Avagy… hopp: kicsoda is itt az Éj voltaképpen? Segítő vagy hátráltató, esetleg valami egészen más?

Emlékezni szoktam arra, hogy hogyan fogadtam gyerekként a nagy klasszikusokat. Ennek az olvasásából viszont éppen csak annyira emlékszem, hogy az első soroktól kezdve fogva tartott és vitt magával a ritmusa, a szavak hangzásában pedig szinte lubickoltam, pedig a felét nem is értettem. Tudom, hogy ettől a könyvtől (is) a nehéz nyelvezete miatt tartják távol magukat sokan, én meg annak a csodabogár-kisebbségnek a tagja vagyok, amelyik kezdettől fogva pont azt szereti benne. Meg a mesemotívumokat, persze, hiszen azok is eljutottak a tudatomig: az aranyalmafa, amelyet csak a megfelelő királyfi tud megőrizni elalvás nélkül, a hattyúból emberré váló tündérlány, aki a szerelméért cserébe elveszíti halhatatlanságát, a három ördögfi meg az ő örökségük… világos, mint a vakablak, ismertem őket régről.

Ahhoz nőnöm kellett, igen sokat, hogy többet is értsek belőle. És hála Istennek ez azok közé a klasszikusok közé tartozik, amelyeket minél jobban ért az ember, annál jobban lehet szeretni. Pedig legalább annyi keserűség és kiábrándultság van beleírva ebbe a szép mesébe, mint amennyi csodálatosság.

Milyen út vezet a boldogság felé? Többféle: az egyik háromfelé szétágazik,* a másik a romantikához illően körbemegy, tehát eleve kétséges, hogy elér-e bármiféle célt; de gondolkodhatunk különféle dimenziókban is: vezet út az égen, és vezet a földön. Egyikről sem jósolható meg előre, hogy el lehet-e jutni rajta egyáltalán valahová, és ha igen, akkor valóban a boldogsághoz, az élet értelméhez-e, vagy valami sokkal, de sokkal rondább helyre. Aztán a végén lehet gondolkodni azon, hogy ügyes mesemondó milyen szépen megoldja azt a happy endet – csak nem mindegy, hol és kinek, illetve hogy kinek nem. Ja, meg hogy milyen áron. Amely árat egyébként azokkal a szereplőkkel is kegyetlenül megfizettetik, akik végül nem mennek semmire. A romantika színe, kérem tisztelettel, nem a rózsaszín és nem a piros, hanem a fekete.

Milyen a viszonya férfinak és nőnek? Hát enyhén szólva is bonyolult. A két páros természetesen két szélsőséget képvisel, a szellemit és az anyagit, szerelemben is, másban is. A végkifejlet azt sugallja, a harmónia mindegyikük számára elérhető, de azt is, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra. Csongor és Tünde vonzalma álomszerű (bár egyáltalán nem tökéletes; Csongor például rendszeresen beleesik az útjába kerülő szép nőkbe, már amennyiben Tündéhez hasonlítanak, de akkor is milyen már), ennek megfelelően tisztelik, sőt imádják egymást, a legnagyobb áldozatokra is készek egymásért, egymás nélkül nem érzik teljesnek az életüket. (Csongor vándorútja üres, míg meg nem tudja, hogy a tündér létezik; Tünde személyesen ülteti el az aranyalmafát, amelynek a mágiája úgy működik, hogy kizárólag a kiválasztott királyfi tudjon a közelében ébren maradni.) Balga és Ilma vonzalma földibb már nem is lehetne, főleg Ilma állandó szexuális vágya vicces,** vagy amikor Balgáról kiderül, miféle az ő nőideálja.*** (Tapasztalatlan olvasónak instrukció: ha ölelésről és csókról beszélnek, gyakorlatilag mindig szexről beszélnek virágnyelven.) A darab leghumorosabb pillanatai a két páros kontrasztjából származnak, ahogy folytonosan összecsattan egymással a szellemi és az anyagi, és egyik se győz, és egyik se veszít, és én olyan boldogan mosolygok, mint a nyári nap.

Persze nemcsak a szerelemben párosít anyagot és szellemet ilyen ügyesen Vörösmarty, hanem kb. mindenben. A királyfinak például lehet haladni a levegőn át, hétmérföldes csizmában, szeme előtt a világ átfogó látomásával – csak könnyen lezuhanhat. (Vörösmarty kitalálja a három ördögfi számára a tuti örökség-visszaszerzős módszert, a repülésnek annyi.) A szolgájának lehet haladni a ördögök vontatta szekéren, úgy gyorsabb és biztosabb – de ha a hétmérföldes csizma nincs, a szolga bizony el se indul. Pedig az ő boldogsága is ott van az út végén, és ő nagyon szeretné elérni azt. Az Éj nagyromantikus-hátborzongató monológját a világtörténelemről csak Tünde érti, Ilma egy árva szót se, pedig mindkettejük sorsát érintené a szöveg, de Ilmának esélye sincs Tünde nélkül, hogy ennek megfelelően éljen. Tünde viszont azonnal élhetetlen lesz, mihelyt valami gyakorlati ötletre van szükség – azt Ilma találja ki, hogy hogyan hívják maguk után a férfiakat.

Sorolhatnám még holnap ilyenkorig, de nem teszem. Csak azt említem még meg, hogy ebben a műben szerepel a magyar irodalom első prostituáltja. Pimasz, vagány, mindenre elszánt, eleven humorérzékkel megáldva, kétségbeejtő társadalmi háttérrel megátkozva, és úgy megírva, hogy részvétet keltsen.

…valamint említettem már, hogy ennek a szövegnek már a hangzása is annyira szép, hogy viszi magával az embert öntudatlanul? És hogy a nagy része ugyanolyan ritmusban íródott, mint például a Kalevala, mert hogy az antik verslábak közül a finnugor nyelvek természetes ritmusának a trocheus felel meg a legjobban? Csak a három vándor és az Éj monológja közben vált át a gondolati költészet ötös jambusaiba. És tökéletesen kész vagyok attól, hogy a hármas úton még a minden szellemitől idegen Balga is jambusokban kezd beszélni, de mégis úgy, hogy közben Balga marad, értetlen, földhözragadt és komikus?

Énnekem ettől végem van. Több rendben is.

Rajta van a bakancslistámon, hogy megtanuljam kívülről.

Még pár újraolvasás, és simán összejön.

* Ezzel a hármas úttal meg az Ilma feladványával egyszerűen nem tudok betelni. Mióta felfogtam, el vagyok bűvölve tőle egészen, bele vagyok zúgva ebbe az ötletbe, fülig és örökre. Ez akkora telitalálat, hogy ilyet Robin Hood is csak ünnepnap lő. SPOILER Csongor megkérdi, hol találja Tündérhont. Tünde már nincs jelen, Ilma válaszol: „Sík mezőben hármas út, jobbra-balra szertefut, a középső célra jut.” És hogy néz ki a hármas út? Három, küllemre teljesen egyforma út egyetlen ponton találkozik, egymással mind azonos szöget zárva be. Na, melyik a középső? Mindig az, amelyik felé fordul az ember. De olyan nincs, hogy Tündérhon három különböző irányban legyen! Nincs hát. Akkor mégis melyik a középső? Lássuk, melyik vándor jut el Tündérhonba… látjuk: mindhárman szörnyű véget érnek. Melyik úton kell elindulni? Hát a középsőn. DE MELYIK AZ? Ha mind egyforma, akkor egyik se, te lökött, tanulj már meg a rendszeren kívül gondolkodni, és lépj le a hármas útról, csak annak van értelme. 
** SPOILER ...és amikor megcsalja Balgát, akkor még csak nem is szebb a partner egy fokkal se a bizonyos ördögnél... 
*** SPOILER Az a jelenet egyszerre filozofikus és komikus: Érkezik Tünde, Csongor ámul, látja a tökéletesség megtestesülését, mögötte meg a tökéletesség árnyékát, Ilmát. Ha Csongor platonikus nézőpontjából tekintjük, Ilma valóban árnyék, a tökéletesség földi megfelelője. Balga véleménye cseppet sem platóni: Még hogy ez a nagydarab, izmos nőszemély árnyék legyen? Hiszen az árnyék nem megfogható, Ilma viszont az, de még mennyire az, és Balgának pont ezért kell. Én meg leborulok a Vörösmarty nagysága előtt. Egyvalami zavart a végén: hogy az ő kapcsolatuk nem zárja ki a testi bántalmazást sem. Hogy amikor Csongor és Tünde boldog gyöngédségben egymásra lelnek, akkor Balga azzal kezdi a nagy találkozást, hogy nagyon megveri Ilmát. Ez még a kor kontextusában tekintve is durva, bár azért a szimmetriáról gondoskodva van: Ilmát nem kell félteni. Egyszer már véresre csípte Balgát, egyszer úgy végigtaposott a hátán, mintha szekér ment volna rajta végig, továbbá legaálbb egyszer (még tündérré változása előtt) megpofozta. És Balgának ez tetszik. És Ilma a végén Balgával akar maradni. Hát Istenem. Szerintetek hogy mutatna Vörösmartyn a BDSM címke?

10/10

Ezt 2019. április 3-án írtam. 

Ez a recenzió 2019. április 3-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Kele Fodor Ákos hiánypótló kötete számára a szerző néprajzi kutatásai olyan mitológiát, mese- és hiedelemvilágot tártak fel, amelyről a közönségnek eddig legfeljebb töredékes ismeretei lehettek. Ezeknek a cigány újmeséknek a legtöbb eleme a XIX-XX. század fordulóján még eleven volt: mítosz, amelyben hittek, monda, amelyet igaznak tartottak. Ennek mára ugyanúgy vége, mint ahogyan annak az életmódnak is, amelyben a történetek szereplőinek részük van, de a szövegek hatása nem csökkent. Azt nem tudom, mennyire sikerült a szerzőnek újraalkotnia valamiféle „elfeledett hagyománykincset” – az utószóban elmondja, milyen hosszú és elmélyült kutatásokat végzett, de azt sem tagadja, mekkora szerepet játszott a megírásban a saját kreativitása –, azt viszont tudom, hogy minden szavából süt az ábrázolt világ iránti tisztelet.

Véletlenül sem azt jelenti ez, hogy az ábrázolt világ minden elemében tökéletes volna. Az nem is férne bele a tisztelet fogalmába. Inkább a hazugság fogalmába férne bele. Egy tökéletes világ éppen annyira az előítélet terméke volna, mint az ellenkezője. Az a nézőpont pedig, amelyből ezek az újmesék íródtak, olyan emberé, aki nem ítél, sem előzőleg, sem utólag, hanem közelít. Belehelyezkedik a száz évvel ezelőtti cigány mesemondók nézőpontjába, az ő szemükkel próbál körülnézni, az ő fejükkel gondolkodni. Veszélyes pálya ez, bátraknak való.

Tovább itt lehet olvasni.

Vanuatuval is gyarapodott az Óceánia-műveltségem. Az ilyen könyvekért érdemes kockázatot vállalni. Megerősített abban, hogy akarok én még óceániai irodalmakat olvasni. Éppen az ilyen regényekre vadászom, mint ez.

Az elején semmi nem árulja el, hogy kalandregény lesz, jó sok fantasztikus elemmel. A fülszöveg ugyan gonosz varázslókat emleget, de velük együtt még rengeteg mindent: krimit, családtörténetet, társadalomábrázolást, kulturális konfliktusokat – amennyi százharminc oldalba bele se fér. (Mert annyi a szöveg – a többi szómagyarázat.) És hát… tényleg nem fér. Sokat akar a szarka, az eredmény pedig nem hibátlan. Főleg a gyakorlat hiánya látszik, pedig a szerzőnek ez már a második regénye.

De azért tagadhatatlanul olvasásra érdemes. Mi több: alkalmas arra is, hogy általa bemutatkozzon a vanuatui kultúra, valamint hogy az Óceániával ismerkedni kezdő olvasó fogódzókat találjon. Kapcsolódási pontokat más óceániai kultúrákkal, főleg, ami a mitológiáikat, hiedelmeiket, szokásaikat illeti. Díjazom. Jöhet még ilyen. Azért is kár lenne a hibáiért megítélni, mert szó szerint úttörő munka: Melthérorong előtt tudtommal nem létezett vanuatui regény. Szóbeli irodalmi alkotásból most is összehasonlíthatatlanul több van, mint írott irodalomból. A szigetvilág kétszázötvenezer lakosa több mint száz különféle nyelvet beszél; az ugyanannyi mese- és népdalkincset jelent, mármint amíg még megvannak. Bár a jelek szerint egyáltalán nem mindegyik nyelv olyan veszélyeztetett helyzetű, mint gondolná az ember ebben a globalizált világban. Közvetítő nyelvekre viszont szükségük van, ezért használják szívesen a hajdani gyarmatosítók nyelvét (angolt, franciát) meg a helybeli kreolt, a bislamát, amelyen a regény szereplői is megszólalnak néha. (Szerencsére a regény végén megadják a francia fordítást.)

Kicsit a két háború közötti európai kalandregényeket idézi a könyv. Vannak benne jók és gonoszok. A jók önfeláldozók, a gonoszok kapzsik. Vannak benne hatalmasok, akik régi históriák nyomában smaragdbányára vadásznak, gonosz varázslók segítségül hívásától sem riadva vissza. (Megj.: nem a helybeli varázsló kezdeményezi a bányavadászatot, bármilyen gonosz, hanem a fehér bőrű csapattag.) Vannak okos és bátor kicsinyek, akik felveszik a harcot a pénzéhes hatalmasok ellen. Szerencsére köztük is van varázsló. Vannak továbbá hős lovagok, akik habozás nélkül belevetik magukat mindenféle veszedelmekbe, hogy megmentsék a világot.

Na, rajtuk már látszik, hogy nem háború előtti a regény:** többféle rassz képviselteti magát köztük. Azon is látszik, ahogyan a női szereplőket kezeli (többrendbeli népnevelő szónoklatokkal a nők jogairól), vagy ahogyan a természetről beszél (a végén megkapjuk a tanítást arról is, hogy nagyon rosszul jár, aki környezeti károkat okoz). És akkor ki is derült, miért vontam le egy pontot: én nem szeretem, ha egy regény didaktikus. Még akkor se, ha fontos dolgokat hangsúlyoz, és én is egyetértek az üzenetével. (Pláne, ha az üzenet egy-két eleme azért félremegy.) A másikat a stílusbeli ügyetlenségek miatt vontam le, ezek az írás gyermekbetegségei. Igazán rászólhatott volna valaki az íróra, hogy felejtse el az olyanokat, hogy „tette hozzá a rosszcsont kisfiú” vagy „kérdezte az előkelő vanuatui úr”. Ne má'.

Ami a legjobban tetszett: hogy annyira, de annyira tökéletesen összesimult a XXI. századi regényvilággal a fantasztikum. Hiába van benne szent kő, mágikus barlang, testen kívül mászkáló lélek, cápává változó varázslótanonc, egyszerűen képtelen vagyok rátenni a „fantasy” címkét. Azért, mert ez nem fantasy. Ez reality. (Bocs a szóviccért.) Ebben abszolút magától értetődő módon kommunikálnak az egyik oldalon mobiltelefonon, a következőn kómában átélt jósálmok segítségével, amelyet ébredés után rögtön akad, aki profi módon értelmezzen. Ebben reggel repülőgépkésés miatt dühöngenek, vagy éppen kisteherautóval karamboloznak, este pedig több száz éves módszer szerint épült evezős csónakon rohamozzák a cápaemberek főnökét, és az égvilágon semmi törés nincs a kettő között. Még meglepődés se. A sebesültet a kórházba kell vinni, nem az orvosságos emberhez – de csak azért, mert az orvosságos embernek más dolga van. Ő olyan bajokon segít, amilyeneken a kórházban nem tudnak. Világos. A polinéz istenségeknek pedig minden további nélkül élnek leszármazottai az emberek között, akárcsak ebben a regényben.*** Szeretem, ha egy kirakós darabjai így összeállnak. 

Mégse teszem rá a „mágikus realizmus” címkét. Ahhoz valahogy – súlytalan. Jó, hogy van ez a „fantasztikus” címke, nélküle meg volnék lőve. 

Nyelvtanulóknak:

Irtó nehéz szöveg, mert tele van beszélt nyelvi fordulatokkal. Én kb. a feléig alig tudtam követni, ki kicsoda és mit akar, és nemcsak azért, mert ami a családtörténeti részt illeti, ez rosszabb, mint a Csillagok háborúja, én még mindig nem vagyok benne biztos, hogy most már mindenkiről tudom, kinek az apja, testvére, felesége, pedig többször vissza is lapoztam. Azért is, mert a szereplők rendszeresen szlenget használnak, a közkeletű kifejezéseket pedig úgy elharapják, hogy háromszor kell elolvasni az oldalt, mire minden segédigét azonosítani tudok. (Bele se merek gondolni, milyen lehet ezt hallgatni. Visítva futnék tőle, azt hiszem.) Egész biztos tetten érhető benne a helybeli nyelvhasználat is, annyira nem tudok franciául, hogy azt érzékeljem. Nekem csak az tűnt fel, hogy pillanatok alatt összetegeződnek a szereplők; ez Franciaországban nem jellemző. A stílusát szépnek nem nevezném, nem is törekszik különösebb költőiségre, továbbá, ahogy fentebb írtam, időnként idegesítő.

Viszont rövid. Százharminc oldal. És amit meg lehet belőle tudni, azt máshonnan nem tudjátok meg. Abszolút megéri.

Ráadásul kiválóan lehet belőle trágárságokat tanulni. Egészen elképesztő, hogy franciául is majdnem olyan gyakorisággal használják őket bizalmas beszédben, mint mi. Nekem azt mondták, a „b” betűs szó (ott „p” betűs) csak nálunk működik kötőszóként. Hátööö… nem. Használni nem fogom, de legalább nem égetem magam, és ha a jelenlétemben mondják, nem kérdezek rá, mi az…

* Beszerezni sem akármilyen kaland őket.
** Különben énnekem imponált volna, ha Melthérorong kifordítja a háború előtti kalandregény-sablonokat, és csak a gonoszok meg a statiszták között szerepeltet fehért. Kicsit sajnáltam, hogy néhányan főbb szerepet is kaptak. Bár az egyik közülük félig vanuatui, na jó…
*** Csak ebben nincs Maui. Szipp. :(

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. március 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8

2019. március 16. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elszánt moly, aki minél több országból akart olvasni valamit, még a nagyon távoli és/vagy nagyon kicsi államok is érdekelték. Monacóit például már talált. Mármint ami a nagyon kicsiket illeti. Ami a nagyon távoliakat, arra nézve Óceániában kezdett kutakodni, talált is e-könyvként megvásárolható tongai történelmi fikciót, nem is csalódott benne.

Egy szép nap, a netet járván, különös nyomra lelt. Bizonyítékot talált arra, hogy alig tíz évvel korábban megjelent az első vanuatui regény. Mondom: vanuatui. Ott marha messze, mindjárt a Salamon-szigetek tőszomszédságában. Méghozzá egy Nobel-díjas író, Le Clézio ajánlásával.

(Megjegyzés: Utóbb olvasott másik könyvet is ugyanennek az írónak az ajánlásával, ezúttal az Indiai-óceánból. Kissé lelombozódott, mivel a moly és az író ízlése nyilvánvalóan nem egyezik. De azért nem bánta meg az olvasást. Ráadásul magyarországi könyvtárból vehette ki a könyvet, még pénzbe se került. No de vissza Óceániához.)

Gondolt egyet az elszánt moly, és elhatározta, hogy kideríti, honnan lehet beszerezni ezt a regényt. Ha már egy francia Nobel-díjas ajánlotta, és kétszer is kiadták franciául, sőt angol fordítása is van, akkor csak fellelhető valahol Európában is. És nem is hosszú.

Ment, mendegélt tehát a moly az interneten, és minden létező helyen kereste a vanuatui regényt. Elment a legnagyobb webboltokba, aztán elment a kisebbekbe is. Írt a kiadónak Port Vilába, ám a kiadó fenn hordta az orrát, mezei molyokkal nem állt szóba. Néha Franciaországban élő molyokkal is találkozott, őket is megkérdezte, de egyikük sem találkozott még vanuatui regénnyel. Egy Bélabá nevű kedves moly volt az egyetlen, aki hallott már róla távoli híreket: ő úgy tudta, hogy Észtországban kiadták a regény fordítását, a hír forrását viszont sajnos ő sem találta meg. Végső kétségbeesésében az elszánt moly beszélő állatokkal próbált szóba elegyedni. Konkrétan a WorldCat nevű macskát faggatta (bár tudta, hogy a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzés marha drága). A macska bizonyult a leghatékonyabb segítőtársnak, azonban ő is csak annyit tudott mondani, hogy egész Európában egyetlen helyen: Németországban létezik a könyvből példány.

Amikor az elszánt moly már minden forrást kimerített, és szomorúan vette tudomásul, hogy ki kell fizetnie a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzés árát úgy, hogy még csak nála sem maradhat a könyv, elpanaszolta bánatát három magához hasonló őrült molynak, Bori_L-nek, Eulénak és emének.

– Sose búsulj – szólt Bori_L –, hiszen az írónak azóta másik könyve is megjelent, és az viszont kapható egy új-kaledóniai székhelyű webboltban.

Az elszánt moly sajnos nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem minden külföldi webbolt áll szóba magyarországi vásárlókkal – mintha nem volna mindegy, honnan kapnak pénzt –, de belekapaszkodott ebbe a szalmaszálba, és üzenetet írt Új-Kaledóniába. Oda, igen. Ausztráliától ezerkétszáz kilométerre keletre, bele a Csendes-óceánba. Ahol ilyenkor délután már régen holnap van, és februárban augusztus… öö… nyár vége. Hogy mennyi lehet onnan a szállítási díj, azt meg se merte saccolni, először azt szerette volna tudni, szállítanak-e francia területeken kívülre egyáltalán. (Mivel Új-Kaledónia nem önálló állam, hanem közigazgatásilag Franciaország része, franciaországi webboltból meg könyvet még csak úgy kapott az elszánt moly, ha egy ott élő másik moly megrendelte, és ismerőssel elküldte. Még elektronikus könyvet se voltak hajlandóak eladni neki. A Csendes-óceán meg még ráadásul messze is van. Eggyel több ok.)

– Még jó, hogy szállítunk – válaszolta a webbolt hat órán belül. (Mikor alszanak ezek?!) – Szállítunk mi mindenhova a világon. Akciósan négy euróért bármely könyvet eljuttatunk hozzád. Mondom: négyért. Igaz, hogy akkor egy hónapig fog menni a könyv, döntsd el, ráérsz-e az olvasással addig.

– Persze, hogy ráérek! – kiáltotta az elszánt moly, és megnyomta a gombot.

(Gondolom, úgy oldják meg ezt az akciós szállítást, hogy ha indul Új-Kaledóniából Szingapúrba egy raklap mikiegér, akkor közé beteszik a csomagot, aztán Szingapúrban átrakják egy San Franciscóba induló hajóra, amelyik teniszlabdákat szállít, és így szépen egyszer elkeveredik Európába is.)

Három hét múlva, ünnep előtti délutáni bevásárlásba indulva éppen azt számolgatta a moly, hogy február vége óta még nagyon kevés idő telt el, majd ha két hét múlva se érkezik meg a könyv, akkor kezdhet idegeskedni. Amikor azonban leért a földszintre, a posta-rekeszében mit látnak szemei?! Csomagot Új-Kaledóniából! Még lehetett rajta érezni az őszi Csendes-óceán illatát! Nem. De olyan jól hangzik. :D

Az elszánt moly pedig boldogan fogadta be otthonába legegzotikusabb papírkönyvét. Hamarosan el is olvasta, írt is róla. Ha pedig eljön az éves szabadsága, első dolga lesz eredeti új-kaledóniai irodalmat vásárolni, mert ezek megérdemlik. :)

Itt a vége, fuss el véle. :)