Amikor elkezdtem a világolvasást, elsők között találtam ki, hogy amikor a Vatikán irodalmára kerítek sort, akkor csakis Szent II. János Pál pápától olvashatok. Először is gyerekkorom óta nagyon tisztelem, másodszor bajosan tudnék olyan szerzőt találni, aki nála hosszabb ideig volt vatikáni állampolgár.

A könyv címe a papi hivatásra utal. Elvileg Karol Wojtyła önéletrajza volna, gyakorlatilag minden alá van rendelve annak, amit a cím jelent. Legyen szó bármiről (családról, iskoláról, színészi mesterségről stb.), semmi sem önmagában fontos, hanem azért, ami köze a papi hivatás felé vezető úthoz van. Csakugyan önéletrajz, de nagyon sajátos fajta. Egyébként nem ér véget a pappá szenteléssel sem, sőt: állandóan hangsúlyozza a könyv, hogy a lélek továbbra is alakul, gyarapodik, újabb és újabb nézőpontokat vesz észre, újabb és újabb elemekkel gazdagítja a hivatását. Engem a legjobban az fogott meg, ahogyan a színészet szerepéről ír. Avantgárd színházat találtak ki, amelyben a szó a legfontosabb (a színészi játéknál is fontosabb, díszlet meg nincs is), ez pedig hozzásegítette Karol Wojtyłát ahhoz, hogy jobban megértse a pap által kimondott szó, illetve az isteni Ige erejét.

Éppen azért, mert az önéletrajziság, bár jelen van, de alárendelt szerepben van, jól illik a végére az a két fejezetnyi elmélkedés a papi hivatásról. Hogy azokat, akik önéletrajzot várnak, zavarni fogja, az viszont biztos. Tárgyilagosságot itt ne keressen senki.

Részemről nehéz lenne tíznél kevesebb pontot adni a könyvnek, annyi jóság, szépség és emberszeretet van benne. Nem bántam meg, hogy ezt választottam.

Ezt 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10